47. Matt

   A kanapén aludtam el. Reggel arra ébredtem, hogyan törött bordám már alig sajog, ami azt jelentette, hogy végre gyógyulttá lehet engem nyilvánítani. Nyögve nyújtóztam egyet, aztán eszembe jutott Cathy. Tegnap nélkülem ment arra a bulira... Vajon jól érezte magát? Remélhetőleg nem haragudott meg rám...

   Lecsapattam magam a zuhany alatt, hogy egy kicsit felfrissüljek. Nagyban folyt rám a borzongató hideg víz, amikor gyökeret vert a fejemben egy gondolat: és ha találkozott egy fiúval? És az udvarolt neki? És rólam megfeledkezve...

   Úgy ugrottam ki a víz alól, mintha leforráztam volna magam. Sietve megtörölköztem, felöltöztem, és már rohantam is hozzá. Látnom kellett. Tudni, hogy még mindig az enyém. A házuk elé érve felugrottam a párkányára, és már ugrottam volna be a nyitott ablakon, ha nem látom meg, hogy Cathy telefonál. Az ágyán ült, nekem háttal, de a hangjából kiéreztem, hogy mosolyog.

     -Oké, ma délután a Mix cukrászdában. Hozz pénzt, mert jössz egy fagyival... Tökéletes. Szia, Matt!

   Ledermedtem. Ki a fene az a Matt?

   És mi a fenét akar Cathytől?!

   Tényleg találkozott valakivel. A bordám ellenére is mennem kellett volna.

   Beugrottam az ablakon és melléültem. Kissé félve néztem rá, nem lepett volna meg, ha odébb húzódik tőlem, vagy elutasítóan néz rám.

     -Mi az, puszit se kapok?-mosolygott rám incselkedve. Ezek szerint még talán szeret. De ott van az a srác...

     -Ki az a Matt?-igyekeztem kifejezéstelen hangon kérdezni, de nem sikerült. 

     -Egy fiú-hátradőlt, alig tudta elrejteni a mosolyát. Valóban baromi vicces volt engem húzni.

     -Azt én is kitaláltam. De mégis! Honnan ismered? Hol találkoztatok? Ma is találkozni fogok?-kissé ideges voltam már. Ha azt mondja, hogy...

     -Csak nem vagy féltékeny?-jól szórakozhatott rajtam. Elvörösödtem. -Nincs okod féltékenységre. Csak egy új haver-mosolygott rám. Új haver? Álmodik a nyomor...

     -Nagyon nyomul rád?-legszívesebben visszaszívtam volna, ahogy kimondtam, de már mindegy volt. Viszont ha igennel válaszol, kinyírom a srácot.

     -Már az első pillanattól fogva nem titkolta, hogy tetszem neki...

Ökölbe szorult a kezem. Tényleg kinyírom.

     -De tudja, hogy van barátom, szóval...-és még így se adja fel? A kis szemétláda.
     -Mi a neve?-kérdeztem pókerarccal.

     -Matt. Matt McCloud. Miért? Ugye nem akarsz semmit se csinálni?...

     -Utána kell néznem!-na majd megtanulja, mit szabad és mit nem. Felpattantam, és már mentem is volna, ha Cathy csalódott sóhaja nem állít meg.

     -Tényleg ennyi? Rám rontasz, faggatózol és...

   Megfordultam és ránéztem. Gyönyörű volt és vonzó, mint mindig. Szégyelltem, hogy ennyire megfeledkeztem róla. Mosolyogva széttártam a karomat.

     -Gyere ide!

   A karomba vetette magát, én pedig boldogan magamhoz szorítottam. Senki se fogja elvenni tőlem ezt a lányt, ha addig élek is. Hirtelen Cathy furcsa kis morgást hallatott, mint mikor a macska dorombol. Döbbenten néztem rá.

     -Ez meg mi volt?

     -Nem tudom, fogalmam sincs, csak úgy jött...-elvörösödve elfordult. A kezembe fogtam az arcát és megsimítottam. Édes Istenem, lehet ilyen kellemes tapintású valaki bőre?

     -Ne mentegetőzz.

     -Oké, de én tényleg... Amúgy hogy van a nagymamád?-pillantott rám aggódva. Elszorult a torkom, mikor eszembe jutott a hirtelen kiötlött hazugság.

     -Már... jól. Mint én.

     -Egyébként... a buli... jobb lett volna veled-pironkodott Cathy.

     -Szóval mégiscsak esélyes vagyok azzal a Mattel szemben. Jó tudni-mosolyogtam. -De most már tényleg megyek!-sok dolgom lesz. Meg kell ásnom annak a gyereknek a sírját, hogy ha még egyszer hozzányúl Cathyhez, legyen hová feküdnie. Adtam egy utolsó csókot azokra a csodálatos ajkakra, aztán kiugrottam az ablakon és rohantam is.

46. Téboly

   Hajnal négy körül értem haza. Felhajtottam egy pohár tejet a konyhában, és már indultam volna aludni, ha nem hallok valami zajt a lépcsőfordulóból. A lépcső aljához mentem és a sötétbe bámultam.
     -Nagyi?...
     -Hát itt vagy, Will.- A hang nem nagyié volt. Selymesen beburkolt, a szavak azonban megborzongattak. Victoria volt az, a sziluettje lassan kibontakozott előttem, ahogy a szemem hozzászokott a sötéthez.
     -Mit keresel itt, kint? Nem a szobádban kéne lenned?-a gúnyt nem sikerült kiszűrnöm a hangomból. De hát ha már mióta színét se látjuk... Kinézetre egy évet sem öregedett. Vagyis még szokott alakot váltani.
     -Milyen kegyetlen tudsz lenni a húgoddal, Will-a nevetése rövid volt és érzelemmentes.
     -A húgom 36 évvel ezelőtt elveszett-mondtam érzelemmentes hangon. A beszűrődő holdfényben láttam, hogy Victoria oldalra billenti a fejét. Pont úgy, mint Cathy szokta, mikor gondolkodik valamin.
     -Megváltoztál. Már nem az a naiv kisfiú vagy, mint régen-odanyúlt volna, hogy megsimítsa az arcom, de elhúzódtam. Az ujjai hidegek voltak, mint a jég.
     -Elmondhatnád, mi történt az eltűnésed alatt, Vic-váltottam témát. Eddig még nem tudtuk kiszedni belőle, mit műveltek vele az alatt az egy hét alatt, amikor ki tudja, merre járt. A sebeit is akkor szerezte, mert láttam, hogy a csatában egy farkas sem ért hozzá. Ő csak állt egy fa mellett, a törzsbe kapaszkodott, és elkerekedett szemmel nézte a harcot. Aztán mikor legközelebb odanéztem, már nem volt ott.
   A korlátnak támaszkodott, elfordította a fejét.
     -Gustav szeret engem-mondta elmélázva. Ökölbe szorult a kezem, kedvem támadt, megrángatni a karját.
     -A te Gustavod megölte a szüleinket!-a hangom fojtott kiáltás volt, próbáltam halkan beszélni, nehogy nagyi is felébredjen.
     -Az nem Gustav volt-a hangja meglepett és hitetlen. Megjátssza magát. A saját szemével látta őket! A feliratot... A holttestüket... A lépcsőre ugrottam és megragadtam a vállát.
     -Gustav egy manipulatív elmebeteg! Ki akart téged használni, és mivel nem hagytam, őrületében lemészárolta a családunkat és a barátaink nagy részét!
   Victoria kitépte magát a szorításomból.
     -Gustav maga mondta, hogy szeret, és hogy semmit se tenne, ami árt nekem!-ő nem törődött a hangerővel. Elképedve megrázom a fejem. Hát elfelejtette, mit látott?
     -Átvágott, fogd már fel! Egy őrült! Egy gyilkos! Hát nem...
   Egy pillanat múlva már a földön feküdtem, Victoria pedig rajtam ült és sikított.
     -Ne merészeld ezzel vádolni!-az arcom felé kapott, de lelöktem magamról. Az edzettsége nem változott, még mindig olyan gyors volt, mint azelőtt.
     -Vic, nyugodj le!-megragadtam a kezét, de túl későn: a bordáimra csapott, én pedig felkiáltottam a belém maró fájdalomtól. Már el is felejtettem, milyen kellemetlen tud lenni egy törött csont. Nyögve fel akartam tápászkodni, de a következő másodpercben ismét a padlón voltam és Victoria ütéseinek sorozatát kellett kivédenem. Megragadta a pólómat és felrántott, a képembe vicsorogva.
     -Gus nem gyilkos!-és átlendített a szobán, neki az üveg teraszajtónak. Az üveg azonnal megadta magát, óriási reccsenéssel betört. A szilánkok rám zúdultak, én pedig eltakartam a fejemet. Az üvegdarabok felsértették és égették a bőrömet. A földön heverve kapkodtam levegő után, amikor meghallottam nagyi hangját.
     -Mi folyik itt, gyerekek?!
     -Willt kérdezd!-azzal Victoria kirontott mellettem és elrohant.

   Nagyi minden tiltakozásom ellenére kórházba cipelt. Kiszedegették belőlem az üvegszilánkokat, megröntgeneztek, aztán mikor végre hazaengedtek, már elmúlt reggel hat. Nyögve elterültem a kanapén, nagyi pedig aggódó arccal ült mellém.
     -Istenem, Willie! Figyelnem kellett volna rá!-tördelte a kezét. Sóhajtottam, aztán rögtön felnyögtem a törött bordám miatt. Bár gyorsan gyógyulok, egy csonttörésnek kell egy teljes nap. A kis vágások, amiket az üveg hagyott, már begyógyultak, pedig tele voltam velük.
     -Hagyd, nagyi. Nem tudtad volna megakadályozni. Láthattad, hogy... őrült.
     -Bárcsak tudnánk, mi történt vele!-nagyi halkan sírni kezdett. Megsimogattam a kezét.
     -Kiderítem. Csak egy kis lábadozás, és Sherlock Holmes ismét munkába áll. Addig is, Watsonom, megtisztelne egy kis jeges borogatással.
   Nagyi nevetett és megtörölte a szemét.
     -Máris hozom.
   Ekkor robbant be Victoria az ajtón... vagyis az ajtó helyén. Bár nagyi már hívott hozzá üvegest, az csak holnap fog jönni. Amikor meglátott engem a kanapén heverni, megtorpant.
     -Hé, Vic, kijátszottad magad?-szellemeskedtem, ő azonban csak rám mordult és felsietett a lépcsőn. Jó hangosan bevágta a szobája ajtaját, hogy értsük, ismét elszigeteli magát tőlünk. Nagyi, kezében egy zacskó fagyasztott borsóval, sóhajtva jött ki a konyhából.
     -Fogalmam sincs, mi lelte-felhúzta a pólómat és az oldalamra szorította a jeges csomagot. Az eltört bordámnál egy hatalmas lila folt látszott, közvetlenül a hegeim mellett. Felszisszentem a hirtelen hidegtől.
     -Fagyhalált halok-morogtam összeszorított foggal.
     -Egy igazi férfi mindent kibír, úgyhogy ne panaszkodj-kacsintott rám tréfásan, de azért láttam az együttérzést a szemében.
   Eszembe jutott a ma esti parti, amire hivatalos lennék Cathyvel. Halkan káromkodtam. Így nem fogok tudni elmenni!
     -Nagyi, ideadnád a telóm? Le kell mondanom valakit-nyújtottam ki a kezem. Nagyi odaadta, aztán eltűnt a konyhában azzal a kikötéssel, hogy becsületesen szorítsam a jeget a bordáimra.
   Már épp tárcsáztam volna Cathyt, de megálltam. Mit mondjak neki? Hogy a húgom bekattant és szétvert? Hogy kb 30 év bujkálás után első dolga az volt, hogy átmenjen pszichopatába és próbálja kinyírni a bátyját? Hogy látszólag elfelejtette mi történt a csatában, és hogy még védi a szüleink gyilkosát? A kezemben forgattam a telefont, miközben gondolkodtam. Nem, semmiképp sem mondhatom el az igazat. Amilyen aggódós... nem kell az én bajomat is a nyakába zúdítanom. Mielőtt meggondolhattam volna magam, tárcsáztam és feszülten hallgattam, ahogy kicsöng.
     -Szia!-hallottam a hangján, hogy mosolyog. Elszorult a torkom a gondolatra, hogy hazudok neki.
     -Sajnálom, Cathy, nagyon sajnálom. Nem tudok menni, mert... nagyi leesett a lépcsőn és eltörte a lábát. Kórházba kellett vinni...-még nagyban magyarázkodtam, mikor közbevágott.
     -Megértem. Ez nyilván sürgősebb. Akkor...most megyek, de majd találkozunk.
   Semmi magyarázatra nem volt szüksége. Nem kérdezősködött és nem aggodalmaskodott. Tudomásul vette, hogy nem mehetek, és kész. Megbízott bennem... és megint átvertem. Még ha az ő érdekében is.
   Egyszer el fogom mondani neki. Az igazat. A színtiszta igazat, bármilyen fájdalmas is.

45. Meghívás

   Szerencsére időben visszaértem az öltönyömmel. Nem is értem, hogy hagyhattam otthon: nagyi kikészítette a szobámban,  jól látható helyre. Viszont ő se emlékeztetett rá reggel, és hát... pont nem az évzáró járt a fejemben.
   Viszonylag gyorsan lezajlott az ünnepség, a diri csak fél órát szónokolt. Arra kért, hogy nyáron se hanyagoljuk a tanulást, hogy ne feledkezzünk meg az illedelmes viselkedésről, pihenjük ki magukat. Ja és állítólag nagyon vár vissza minket. A figyelmemet az egész ünnepségen egy dolog kötötte le: Cathy egyenruhában. Az igazgató beszéde alatt többször is egymásra mosolyogtunk, mert az osztályaink párhuzamosan ültek. Csak akkor nem fordultam már felé többször, amikor a mellettem ülő Chester úgy tett, mintha hányna, Cathy pedig majdnem felnevetett. Oldalba vágtam Chestert és lángvörös fejjel ültem végig az évzáró maradékát.
   Már javában bandáztam az udvaron bandáztam a srácokkal, amikor Cathy is megérkezett. Gyönyörű volt, ahogy a napsugár folyékony arannyá változtatta a haját. Mikor odaért, átkaroltam, Ottóék pedig lenyúlták a bizonyítványát. Ahogy ámuldoztak a kitűnője láttán, csak még büszkébbé tettek, hogy bizony az én barátnőm ilyen okos.
     -Nekünk most menni kell, de majd ütközünk-kezdtem búcsúzni a többiektől, miután kiámuldozták magukat. Átkaroltam Cathy derekát, a motoron pedig ő az enyémet. Megborzongtam, a szívem végig kalapált az út alatt. A házuk előtt leszállt mögülem és odahajolva megcsókolt, mire a pulzusom turbó fokozatba kapcsolt.
     -10 perc múlva a vasútnál?-kérdezte cinkos mosollyal, én pedig ha lehet, még jobban beleestem.
     -Ez csak természetes-válaszoltam, és indultam haza, hogy minél előbb visszaérjek.
   Otthon szokatlanul üres volt a konyha. Nagyi sehol, pedig ilyenkor épp főzni vagy sütni szokott. Fojtott hangokat hallottam az emeletről, úgyhogy felrohantam a lépcsőn.
     -Nagyi...?
     -Egy pillanat, Willie!-a hang a húgom csukott ajtaja mögül jött. A 36 évvel ezelőtt történtek óta őrült húgom szobájából. Megpróbáltam lenyomni a kilincset, de persze zárva volt.
     -Nagyi?-dörömböltem be az ajtón. -Mit műveltek?
     -Willie, várj már egy kicsit!-hallottam, hogy a húgom felzokog, nagyi pedig mond neki valamit, mire még erősebben kezdtem döngetni.
     -Nagyi? Vick?!-már azon voltam, hogy betöröm az ajtót, de Victoria hirtelen kiáltása megállított.
     -Nem érted, hogy nem tudok?!
   A következő pillanatban nagyi kirontott. Csak annyit láttam, hogy Victoria a párnájába temeti az arcát, és a szobájából egy kis részletet. A szőnyegén papírcafatok, szemét, és más cuccok hevertek, legtöbb törötten. Kérdőn nagyira néztem, aki reszketegen sóhajtott és megsimította az arcom.
     -Sajnálom, Willie-és elsietett. Úgy tűnik, az egyetlen vigaszom Cathy maradt.

   Este hamarabb ültem a párkányra, mint ő. Nem volt nagy baj, mert legalább volt időm átgondolni a dolgokat. Victoria ismét előbújt... a kérdés, hogy meddig marad ,,józan", és hogy mennyire.
   Mióta előkerült a csata után, teljesen más lett. Az addigi vagány, beszédes lány helyét átvette egy ijesztően rideg lény. Az előkerülése utáni pár éjjelen mindig a sikoltozására ébredtem. A falnak és az ajtaja elé hajigált dolgokat, lenyírta a haját, tövig rágta a körmét... Ezt is csak addig láttam, amíg kijött közénk. Eleinte még nem töltötte az egész napot a szobájában, de mostanra jó, ha havonta egyszer meglátom, hogy a folyosói ablakon bámul ki a semmibe.
   A legutóbbi ilyen alkalom nyár végén volt. Ijesztő és fájdalmas volt látni, hogy megváltozott. Csak lógott rajta a ruhája, ami teljesen fekete volt, a haja csapzottan verdeste a vállát, amin még még mindig látszottak a duzzadt hegek. Bár ugyanilyeneket voltam kénytelen viselni én is, rajta sokkal súlyosabbnak tűntek, ahogy kivöröslöttek holtsápadt bőréből. Amikor felém pillantott, elszorult a torkom: eddigi meleg, barna szeme szürke volt és karikás, tekintetéből kiveszett minden érzelem. Nem tudom, mi tette ezt a húgommal, de ha csak sejteném is a kilétét, alaposan megbosszulnám, az tuti.
   Ekkor kilépett a párkányra Cathy, egy tálcával a kezében. Mosolyogtam, amikor mellém huppant. Szerencsére itt van nekem ő, akire még mindig számíthatok.
     -Ez meg micsoda?-kérdeztem, bár már meg is csapott a süti illata.
     -Brownie. Kérsz?-kínált. Finom volt, biztosan a édesanyja sütötte. Amikor végeztünk, intett, hogy visszaviszi a tálcát. Mit ne mondjak, gyorsan betermeltük azt a sütit. Mosolyogva hátradőltem és sóhajtottam, mikor Cathy megérkezett. Mikor szerettem belé ennyire? Magamhoz húztam és megcsókoltam. Az azonnal felizzó, olyan sok bajt okozó vágyat félretoltam, és a pólója alatt Cathy hátára szorítottam a tenyerem. Hozzám simult, én pedig ismételten kezdtem elveszteni az eszem. Hirtelen elhúzódott és a szája szélét rágva a szemembe rám pillantott.
     -A helyzet az, hogy holnap hivatalos vagyok egy jótékonysági bulira, és nincs aki elkísérjen...
Döbbenten felnevettem.
     -Jól belevágsz a közepébe! Vagyis szeretnéd, hogy elkísérjelek?- félénken bólintott és elpirult. A kérlelő tekintetét látva is megenyhültem volna, de amúgy se volt ellenemre ez a buli-dolog. Ahol Cathyvel lehetek, az már csak jó lehet.
     -Mért nem ezt mondtad? Persze, hogy megyek. És nekem lesz a legszebb partnerem!-megsimítottam az arcát és megcsókoltam.
   Szeretem ezeket a nyári estéket.

44. Évzáró

   Sötét volt, esett a hó. A talajt már vékony hó borította. Követtem a füstöt, ami a levegőben terjengett. Fáztam, a hasamon lévő sebek véreztek. Éreztem, hogy gyengülök, de tovább botorkáltam. 
   Egy óriási máglya volt az, mellette Gustav és két csatlósa. Düh izzott fel bennem, de mire ütésre emeltem a kezem, a két másik már megragadott, nem tudtam szabadulni. Gustav vigyorogva elém sétált.
     -Mi az, kishaver, most már nem vagy olyan hős, mint azelőtt?
Felmordultam és próbáltam kitépni magam a szorításból. Csak szabaduljak ki, széttépem a vigyorgó képét!
   Gustav intett az embereinek, mire az egyik a bordáim közé rúgott. Felkiáltottam és térdre estem. Hallottam Gustav röhögését, aztán minden elhomályosult.


   Farkas voltam és egy erdőben botorkáltam. A bundám véres volt, a bal hátsó lábamra sántítottam. Alig tettem még két lépést, megláttam Gustavot, ahogy a húgomat ölelgeti.
     -Szeretlek, bébi, ugye tudod?-mosolygott rá, és kisimította a haját a szeméből.
     -Én is-rebegte Victoria, én pedig felmordultam. Nem igaz, hogy nem látja, hogy Gustav hazudik! Morogtam és lépni akartam még egyet, de összecsuklottam a földön. Gustav vigyorogva rám nézett; Victoria eltűnt mellőle.
     -Feladtad, kölyök?
Megvetően fújtam egyet és próbáltam felé kúszni, de minden erő elszállt belőlem. Gustav vigyorogva odasétált egy földön fekvő testhez... Anyu!
   Nyüszítettem és a földet kapartam. Gustav röhögve hátranézett, megvillantott egy kést, én pedig felvonyítottam.


   Gustav egy fatönkön ült, kést tartva Cathy nyakához. Hiába fészkelődött, Gustav szorítása erősebbnek bizonyult tőle. A penge a nyakán felsebezte a vékony bőrt, vércsík folydogált lassan lefelé. A földön hasaltam, nem tudtam felkelni. 
     -Hagyd őt békén!-üvöltöttem. Gustav megnyomta a kést, mire a vércsík vastagabb lett.
     -Cathy!
     -Will!-segélykérő kiáltására összerándultam, de még mindig nem bírtam megmozdulni. Cathy kétségbeesetten vergődött, Gustav pedig élvezettel figyelte ficánkolását. Sikerült a könyökömre támaszkodnom, de ismét összeroskadtam. 
     -Engedd el! Bármit megteszek, csak ne...-a hangom elhalt, Gustav vigyorogva félrebillentette a fejét.
     -Az az idő már elmúlt, hogy alkudozz!-és meglendítette a kését.

     -NEEEM!-a saját kiáltásomra ébredtem. A takaróm a földön volt, én pedig úsztam az izzadtságban. Hirtelen nagyi rohant be. Felültem és próbáltam egyenletesen ki-be lélegezni. Nagyi átkarolta a nyakamat, úgy ringatott, mint egy csecsemőt szokás.
     -Semmi baj, semmi baj, semmi baj...-lassan megnyugodtam és viszonoztam nagyi ölelését.
     -Gustav... megint-mondtam rekedten. Nagyi megsimította az arcomat.
     -Csak álom. Vége-nyugtatgatott. Megpaskoltam a kezét, hogy jelezzem, jól leszel, és az ablakhoz tántorogtam. Teleszívtam a tüdőmet a hűvös éjszakai levegővel és az ablakkeretnek támaszkodtam. Megborzongtam, ahogy a levegő a verejtékező bőrömet érte.
     -Zuhanyozz le. Meg fogsz fázni-mondta nagyi a hátam mögött.
     -Egy... perc. Megleszek-összeszorítottam a szemem, próbáltam előzni az álom- és emlékképeket. Hallottam, hogy nagyi becsukja maga mögött az ajtót, én pedig letéptem magamról a cuccaimat és beálltam a jéghideg víz alá. Dermesztő volt, de lecsillapított. Miután úgy ahogy megtörülköztem, visszafeküdtem, de nem tudtam aludni. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Cathyt bánthatja valaki... Halkan kiosontam a szobámból és Cathyék házáig meg sem álltam.
   Már aludt, a ház elől is hallottam egyenletes szívverését és légzését. Óvatosan másztam be a szobájába, nehogy felébresszem. Az ágya szélére telepedtem, és néztem, ahogy alszik. Az arca kisimult, csak a végtelen békességet láttam rajta. Az oldalán feküdt, egyik kezével a feje alatt. Hirtelen összerándult és megszorította a paplanját. Azt hittem felébredt, de valószínűleg csak álmodott. Ökölbe szorította a kezét, a homlokát ráncolta és felnyögött. Tétovázva végigsimítottam a haján, aztán a vállán. A teste azonnal elernyedt, én pedig tovább ültem mellette egész éjjel.
 
   Ébresztő nélkül is pontosan ébredt. Ahogy csukott szemmel nyújtózkodott, hozzám ért. A szemüvegéért kotorászott, aztán döbbenten nézett rám.
     -Hát te?
   Hallgattam. Most mondjam el, hogy álmomban Gustav meg akarta ölni őt? Kinyúltam érte, magamhoz húztam és megcsókoltam. Körém fonódott a karja, én közelebb húzódtam hozzá. Hirtelen elhajoltam tőle, szükségét éreztem, hogy mondjak neki valamit.
     -Hiányoztál, látni akartalak...-reméltem, hogy nem talál túl nyálasnak, de csak mosolygott.
     -Nem lehettem túl izgalmas látvány... mindenesetre, megyek, felöltözök-el se tudja képzelni, milyen jó volt mellette ülni és nézni, ahogy alszik. Mikor visszajött a fürdőből, épp a haját fésülte. A tükör elé állva harcolt a hajával, pedig tökéletesen állt. Mindig tökéletes.
     -Gyönyörű vagy-öleltem át a derekát és a tükörben lévő párosunkra mosolyogtam.
     -Nagyon-húzta el a száját. Kikaptam a fésűt a kezéből, mert rossz volt nézni, mit művel azzal a szép hajával.
     -Add vissza! A fejem olyan, mint egy szénakazal!-fordult felém mérgesen.
     -Nem igaz. És nekem így is tetszik-ez igaz is volt.
     -Neked talán igen, de nekem nem!-a fésűért nyúlt, de gyorsabb volt. Nevetni támadt kedvem, ahogy megláttam a dühöt az arcán. Toppantott és visszafordult a tükör felé.
     -Én így nem megyek suliba!
     -Muszáj lesz!-mosolyogtam rá, aztán végignéztem rajta. Csinos volt, mint mindig...
     -Ha nem adod vissza a fésűmet, akkor lemegyek reggelizni-indult el az ajtó felé. Felvontam a szemöldökömet.
     -Ez fenyegetés akart lenni?
     -Csupán egy egyszerű kijelentés, mivel elvetted a jogos tulajdonomat, és így nem tudok mit csinálni-emelte mosolyogva égnek a szemét.
     -Minek neked fésű? Csodálatos vagy.
     -A te hibád lesz, ha a csodálattól elvakultan az emberek madárijesztőnek hisznek és megkergetnek-vont vállat. Nevettem és az ablakhoz léptem,
     -10 perc múlva hivatalosan is itt vagyok érted.
     -Oké-intett és lerohant a lépcsőn. Kiugrottam az ablakon és hazarohantam. Bekaptam két szelet kenyeret, adtam egy puszit nagyinak, feltettem a napszemüvegem és már mentem is volna, ha nem állít meg.
     -Jól vagy, Willie?-szorította meg aggodalmas arccal a karomat. Mosolyogva megpaskoltam a kezét, hogy megnyugtassam.
     -Semmi bajom nagyi, tényleg. Rémálmok. Előfordul-a kilincsre tettem a kezem, de megint megállított.
     -Vigyázz magadra, jó?
     -Megígérem-mosolyogtam rá, aztán felpattantam a motorra és tepertem Cathyhez. Még nem várt, úgyhogy leállítottam a járgányt és nekitámaszkodva vártam. Két perc se telt el, mikor nyílt az ajtó és kilépett rajta a legszebb lány a világon.
     -Helló! Ezek szerint megint a Hondán viszel suliba?-mosolygott rám. Az enyhe szél lebegtette a haját, a nap arannyá változtatta tincseit. Visszamosolyogtam rá, miközben sokadszorra is megállapítottam, hogy a világ legnagyobb mázlistája vagyok.
     -Pattanj fel!-adtam a kezébe a bukósisakot. Feltette, mögém ült- és száguldottunk.
   Az érzés, mint valami drog terjedt szét bennem. A körém fonódó karja, ahogy hozzám simul, a nevetése, mikor gyorsítok... Mindez arra késztet, hogy még inkább lenyűgözzem. Mikor a sulihoz értünk, nem csak ő volt csalódott, hogy le kell szállnia mögülem. Mosolyogva átkaroltam a vállát, úgy sétáltunk be az udvarra.
   Tapsvihar és füttyszó köszöntött minket: Chesterék. Pedig megmondtam nekik, hogy ne csapjanak akkora felhajtást... Cathy zavarban lehetett a fogadtatásunk miatt, mert amikor odaértük, Chester karjára csapott.
     -Nem kéne így zajonganotok!
     -Miért, tán zavar, hogy mindenki titeket néz?-vigyorgott rá. Cathy hátrafordult, mire minden kint lévő a földet kezdte vizslatni. Cathy elvörösödve visszafordult.
     -Nem értem, mi olyan érdekes rajtam-panaszkodott. Még mindig nem érti, milyen feltűnően gyönyörű... Nem vámpíri tökéletesség, emberi hibák teszik széppé.
     -Féltékenyek, cukorfalat!-karolta át a másik oldalról Darren. Bár Cathy se volt alacsony, Chestert kivéve mind nagyobbak voltunk tőle. Darren karjára siklott a tekintetem, mosolyogva gondoltam arra, hogy ha ezt most nem az övé lenne, tuti eltörném egy féltékenységi roham közepette. Poénkodva beleboxoltam.
     -Nyugodjatok le.
     -Csitu van, tesó!-bökött vissza, amit persze nem hagyhattam annyiban, így elengedtem Cathyt és lökdösni kezdtük egymást. Ő felvont szemöldökkel figyelte az ökörködésünket.
     -Hagyjátok már egymást!-szólt közbe. Mellé álltam és belékaroltam.
     -Menjünk. Ezek a kölykök csak hülyülni tudnak!-súgtam hangosan. Cathy nevetett, a többiek pedig tiltakoztak.
     -Mert te különb vagy!-hördült fel Chester.
     -Én okosabb vagyok-vigyorogtam vissza. Heves vita támadt, de magunk mögött hagyva besétáltunk. Az osztálytermem előtt megálltunk.
     -Utolsó nap...-néztem Cathyre.
     -Utolsó nap. Hoztad az egyenruhát az évzáróra?
Francba! Most rohanhatok haza érte. -Én igen, gondolom te is.- nem kell tudnia, mit szerencsétlenkedek.
   Bólintott és elindult a termük felé.
     -Később találkozunk!-mosolygott.
     -Biztos vagyok benne- viszonoztam a mosolyt, aztán sarkon fordultam és futni kezdtem. Átvágtam az udvaron, el a srácok mellett.
     -Mi van, rád jött a szükség?-ordította utánam Otto. Annyi időre álltam meg, hogy felmutassam az egyik ujjamat, aztán már indultam is, hogy ne késsek el az utolsó napomon a hülye egyenruha miatt.

43. A múlt

   Imádtam minden egyes Cathyvel töltött percet. Szerettem a karjaim közt tudni, érezni a fejét a vállamon, megszorítani a kezét, a hajába fúrni az arcomat. Megrészegített és a lehető legboldogabbá tett. És ez így volt helyes.
   A haverokkal is jól kijött ő is, és a barátnője, Caroline is. Elröhögcséltek a fiúkkal, poénkodott velük. Örültem, hogy sikerült beilleszkednie, a srácok is jó véleménnyel voltak róla.
   Sokszor megzavarta azonban az együtt töltött időt Cathy bűntudata: elég volt azokra a kis sebekre néznie, amit rossz pillanataiban okozott és elhúzódott tőlem. Próbáltam elviccelni a dolgot, de Cathy sosem nevetett, a háta mögé dugta a karját. Sokszor csak egy csókkal tudtam oldani a feszültségét.
   Utolsó tanítási nap előtti este volt, a párkányon ültünk. Zavartalanul csókolóztunk, Cathy keze a hajamba túrt, én pedig ismét kezdtem elveszíteni a kezemet. Egy idő után elhúzódott, én pedig megsimítottam az arcát. A fehér sebhelyre néztem, ami a szemöldökétől egész a járomcsontjáig húzódott. Még sose beszélt arról, hol szerezte... Égtem a kíváncsiságtól. Csak tudjam meg, ki tette ezt vele, az illetőnek az lesz az utolsó napja. Amikor szóvá tettem, Cathy tűnődve végigsimított rajta.
     -Te sem beszéltél a hasadon lévőről!
   Őrület, milyen könnyen sarokba szorít. Most idézzem fel a múltamnak azt a bizonyos sötét részét, és osszam is meg vele?
     -Muszáj ezt, Cathy?-nyögtem fel, de csak egy lesújtó pillantást kaptam. -Szörnyű vagy. Te kezded.
   Keserűen felnevetett.
     -Ugye Ron megcsókolt, én pedig kissé átszabtam a fejét. Talán emlékszel, te is ott voltál.
     -Mayer? Igen, emlékszem!-elmosolyodtam az emlék hatására. Azt hiszem, azon a napon szerettem bele véglegesen és visszavonhatatlanul.
     -Na, később rajtam ütött két haverjával és egy bicskával úgymond visszaadta a kölcsönt. De az egyik srácot elkaptam és Ronnak dobtam, ezért elkotródtak. De jött a vadászó Thomas, aki megérezte a vérszagot... A többit tudod.
   Eszembe jutott, milyen érzés volt olyan védtelennek látni... Megszorítottam a kezét, ő pedig sóhajtott.
     -Egy szó, és mindkettőt megverem-ajánlkoztam.
     -Elhiszem, de nem szükséges-nevetett. -Te jössz.
     -Biztos, hogy hallani akarod az én történetemet is? Ez... kissé komolyabb-egy utolsó próbát megért. Rám bámult, úgyhogy visszafojtott lélegzettel belekezdtem.
     -36 évvel ezelőtt, 18 éves koromban történt. Egy ismeretlen alakváltó-egy farkas-jött a városunkba. Ravasz képű, mézesmázos fickó volt, olyan, akiért bolondulnak a lányok. Ezt sajnos ő is jól tudta, megszokta, hogy mindenkit meghódít. Találkozott a húgommal...
     -Van húgod?-szakított félbe csodálkozva. Na igen, Victoria... Aki az eset óta már nem önmaga.
   Régen volt egy húgom. Most már csak az árnyéka van.
     - Negyvenkét éves... bár kb 17-nek néz ki, ugye... Az idegen érkezésekor pontosan 16 volt, friss farkas, erősen lázadó típus. Az akkor érkezett Gustav-ot, az új fickót is rögtön megkedvelte. Beleesett teljesen, Gustav pedig egyre intimebb kapcsolatot ápolt vele. Sosem néztem jó szemmel a viszonyukat, de aztán mikor a férfi (sokkal idősebb volt tőle, 71 éves! bár szintén csak 25 körülinek nézett ki) mélyíteni akarta a kapcsolatukat, megelégeltem a nyomulását. Elküldtem a francba, de nem kotródott el, így behúztam neki egyet. Törött orral, szitkozódva megígérte, hogy ezt még nagyon megbánom. Egy hónapig még csak nem is hallottunk róla, Victoria pedig egész nap sírdogált utána. Aztán egy nap arra ébredtünk, hogy valaki dörömböl a házunk ajtaján. Édesapám egyik barátja volt az, több sebből vérzett. Utolsó mondta az volt, hogy itt van Gustav hadserege.
   Azonnal rohantunk körülnézni, nyomunkban izgatott és értetlen húgommal. A nyílt terepen támadt ránk Gustav ,,hadserege": úgy 100 farkas, de nem emberi alakban. Nem volt idő segítséget hívni. Hatalmas mészárlás volt: mindenki harcolt, de senki sem tudta a küzdelem okát. Amikor épp üresen voltam, odaszökkent Gustav. Azt mondta, hogy ,,elveszem, ami az enyém!"-ő emberként volt jelen. A húgom felé nyúlt, de elé ugrottam. Félrelökött, de Victoriának sikerült elfutnia. A csata végén Gustav serege hirtelen felszívódott, egyedül maradtam a mezőn. Édesapámat maga Gustav ölte meg, vérével a porba írta: ,,az orromért." Édesanyám tőle nem messze feküdt, szintén halottan. Elé ezt mázolták: ,,mert nem vehettem el, ami az enyém." Victoria egy hét múlva került elő, szakadt, piszkos ruhában, hátán és vállán olyan sebekkel, mint amilyenek nekem is vannak. Nem szólt semmit, csak bezárkózott a szobájába. Azóta szinte sose szólal meg és még mindig depressziós.
   Elképesztő, hogy még mindig ilyen tisztán emlékszem. Az agyam mélyére száműztem annak a napnak az emlékét... és mégsem szabadulok tőle. Megint az orromban éreztem a csata, a por, a vér szagát. Felsejlett előttem Gustav alakja, akiről már első látásra megállapítottam, hogy valami nincs rendben vele.
   Elfordítottam a fejem, Cathy sem szólt semmit. Gondolom, emésztette a hallottakat... Rápillantottam.
     -Most már érted, mért nem akartam róla beszélni.
Cathy ökölbe szorított kézzel, némán ült mellettem. Láttam rajta, hogy lesokkoltam. Tétovázva felemelte a karját és megsimította a kézfejemet.
     -Sajnálom-a szeméből mindent ki tudtam olvasni. Együttérzést, elképedést, dühöt... szerelmet. Beugrott a szobába, én pedig pár pillanat habozás után követtem. Intett, hogy mindjárt jön, átöltözött pizsamába.
   Az alatt az 5 perc alatt volt időm gondolkodni. A múlt képei megint kísérteni kezdtek, sorra özönlöttek a képek a szemem elé. A jó látásom most hátrány volt: az emlékek részletessége kínzó volt, ahogy az agyam újra és újra levetítette a filmet a szemem előtt.
   Ekkor sétált be Cathy és az ágyára huppant. Óvatosan rám pillantott, mintha mondani akarna valamit, de nem meri. Olyan gyönyörű és tökéletes volt... A karomba kaptam és megcsókoltam, követelődzőn, vágytam arra, hogy valami más foglaljon le. A hatás azonnali volt, a levegő felhevült, Cathy izzó teste hozzám simult. A vággyal most nem törődtem, átvette a helyét valami más... A tiszta, igaz szerelem érzése. Óvatosan megszakítottam a csókot és a két kezem közé fogtam Cathy arcát.
     -Ígérd meg, hogy velem maradsz!-szinte könyörögve mondtam ezt. Cathy viszonozta a pillantásomat.
     -Amíg csak élek-felelte. Elmosolyodtam és magamhoz szorítottam.
     -Amíg csak élünk.

42. Vallomás

   Minden este a miénk volt. Rendszeres látogató voltam Cathy szobájában, gyakran ücsörögtünk egymás kezét fogva a párkányon is, belebámulva az éjszakába. Elképesztőnek találtam Cathy képességét, a sötétben látást. Kíváncsi voltam, milyen lehet... De a kíváncsiságnál sokkal erősebb volt a szerelem, amit iránta éreztem.  Ő volt az én univerzumom, ő volt ennek az univerzumnak a közepe, valamint összes bolygója és csillaga. Szerettem, úgy, mint még senki mást.
Lehetséges ez?
Ha igen, akkor valószínűleg bele fogok őrülni.
Bár nem nagyon bánnám.
   Cathy azonban egyre többször merengett el, komoly arcot vágva, szemeiben mélységes szomorúsággal. Nem tudtam elképzelni, mi lehet a baj.
     -Mostanában olyan levert vagy. Megbántottalak?-kérdeztem félve. Lehet, hogy valami rosszat mondtam neki? Vagy... megsértettem? Francba.
   Cathy sóhajtva rám nézett, a következő kérdésével pedig totálisan letaglózott.
     -Mennyire szeretsz engem?
     -Te most komolyan azon izgulsz, hogy... nem szeretlek eléggé?-kérdeztem vissza hitetlenkedve. Még mindig nem érti? Hogy éjjel-nappal ő jár a fejemben? Hogy én se tudtam, milyen erősen vagyok képes szeretni őt? Hogy nem tudok nélküle élni?...
   Felpattant és a fejéhez kapott.
     -Nem tudom, mi ez az egész, így, hogy mindkettőnknek vannak furcsaságai! Minden percben attól félek, hogy elhagysz, hogy felébredek, hogy vége ennek az egésznek! Megunod, hogy ilyen... ilyen vagyok és egyszerűen kidobsz!-az ágyára roskadt és sírva fakadt. Mellé ültem és megsimítottam a hátát.
     -Szóval ezért fogod a kezem elalvás előtt. Mert félsz, hogy elveszítesz-összeállt a kép. A szorítása, a heves érzelmei, a szemében felvillanó boldogság és enyhe meglepettség, mikor találkozunk... Felkönyökölt és könnyes szemmel rám pillantott.
     -Akkor... mit mondasz?-kérdezte félve. Sóhajtottam és megszorítottam a kezét. Ideje egy apró vallomásnak.
     -Ha nem bízol bennem eléggé, azzal nagyon elszomorítasz. Cathy, én már élek egy ideje. Észreveheted, hogy sokkal többnek nézek ki 16-nál. Nos, biológiailag úgy 25 körül vagyok, valójában pedig 54...-gondoltam, hogy a valódi életkorom le fogja sokkolni. Elkerekedett szemmel nézett rám, én pedig folytattam. -Ha aktívan folytatom ezt az átváltozósdit, nem öregszem. 38 évvel ezelőtt, ugyanígy 16 éves koromban jöttem rá furcsaságomra, ahogy te mondanád. A 16. születésnapom előtti előtti évben elértem a végleges magasságomat és fejlettségemet.  Azóta a sok nap egybefolyt... Sulikezdés, beilleszkedés, rejtőzködés... Aztán jöttél te, aki egy csapásra megváltoztattál mindent. Egy hosszú hajú, szemüveges, magas lány, aki nem törődik a külsőségekkel. Könnyedén visszabeszéltél az ikreknek. Ráadásul vonzza a tekinteteket, mégsem szeret a középpontban lenni. aztán megismerkedtél Henderson-nal, de nem estél bele, mint a többség. És én se keltettem fel az érdeklődésed.
   Enyhén elvörösödött, én pedig alig tudtam palástolni az örömömet. Szóval nem csak én voltam, aki olyan reménykedve bámulta!
     -Legalábbis, nem zúgtál belém rögtön!-mosolyogva helyesbítettem, aztán meglepve néztem még vörösebb arcára. Hihetetlen. Ugyanazt érezte mint én? Wow. Miről maradtam én le?
     -Ahogy megláttalak, beléd szerettem. Magamnak sem vallottam be, próbáltam elnyomni magamban az érzést... Nem akartam reménykedni...
   Hitetlenkedve felnevettem. Reménykedni? Én voltam az, aki attól féltem, hogy észre se vesz engem...
     -Amikor megjöttél az új frizuráddal, a menő cuccaidban, és körülvettek a fiúk... Azt hittem, megüt a frász. Mi az, hogy csak egy kis stílusváltás után figyelnek fel rád? Azonban ha odamegyek, csak olyan lett volna, mintha én is beállnék a sorba. Aztán Henderson is rád szállt... Jobbnak láttam kicsit erőltetni a dolgot!-elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott az ominózus éjszaka. -Még mindig megkérdőjelezed az irántad érzett szerelmemet?
   Megrázta a fejét, én pedig megszorítottam a kezét.
     -Cat! Én veled szeretném leélni az életem. családot alapítani, megöregedni...
     -Megöregedni?-a homlokát ráncolta, nyilván eszébe jutott, hogy csak akkor öregszem, ha abbahagyom az alakváltogatást. Hogy megéri-e ezt feladni Cathy miatt? Naná, hogy meg.
     -Érted bármit!-gyöngéden megcsókoltam, rögtön megéreztem a mindkettőnkben fellángoló tüzet. Óvatosan Cathy pólója alá csúsztattam a kezem és a lapockájához nyomtam a tenyerem. A bőre forró volt, mintha lázas lenne.
   Az édesanyja hangja zavart meg minket, vacsorázni hívták Cathyt. Sajnálkozó arccal hátrébb húzódott.
     -Este?-kérdezte reménykedve.
Elmosolyodtam. Ki nem hagynám!

   Korábban kiültem a párkányra, mint Cathy. Mélyen beszívtam az éjszakai levegőt, elkülönítettem egymástól a különféle szagokat. A szellő, ami enyhe füstszagot hoz, a fű, az éjszakai állatok, és az ablak, ahonnan Cathy illata csalogatott.
   Bő póló és rövidnadrág volt rajta, én pedig ismét elgondolkoztam azon, hogy lehet ilyen... tökéletes. Rámmosolygott, ahogy kilépett mellém, a füle mögé tűrte az egyik zavaró hajtincsét, aztán mellém telepedett és a levegőbe lógatta hosszú lábait.
     -Szia-nézett rám. Az arca boldogságot sugárzott. Közelebb húztam és megcsókoltam, hogy a levegő rögtön felforrósodott körülöttünk. -Gyönyörű vagy, tudod?
   Rögtön hátrébb hajolt és elhúzta a száját.
     -Aha, majd pont.-Idegesített, hogy ennyire kicsi az önbizalma. A leggyönyörűbb lány a világon, de ezt csak ő nem hajlandó beismerni.
     -Nekem elhiheted...-láttam rajta, hogy fog beletörődni, úgyhogy inkább megsimítottam az arcát és átkaroltam. Hozzám bújt és körém fonta a karját. Reszketeg lélegzetet vettem és beszívtam a haja, a bőre illatát.  Egyszerűen vadító volt... Őrjítően tökéletes. Állandóan emlékeztetnem kellett magam, hogy nem csak álmodom: egy álom nem lehet ilyen csodálatos.
   Hirtelen a teste megfeszült és elhúzódott tőlem. Valami számomra láthatatlan dologra fókuszált a fűben, ugrásra készen kuporgott a párkány szélén.
     -Cathy, te meg mi a csodát...-a mondatot se tudtam befejezni, már ott se volt. Habozás nélkül utánaugrottam. Láttam, hogy valamit megragad, de nem tudtam kivenni, hogy mit. A légzése lassú volt, de a szíve csak úgy kalapált... Pont úgy, mint annak a valaminek, amit a kezében szorongatott.
     -Cathy, mi...-megérintettem a vállát, mire dühösen villanó szemmel hátrafordult és a nyakamhoz kapott. Fájdalom hasított a bőrömbe, fintort vágtam, hogy elfojtsam a kiáltásomat. Cathy arca azon nyomban megenyhült, villogó szeme is a régi lett. Ijedten és bűntudatosan nézett rám, a szája elé kapta a kezét; elengedte, amit megfogott: egy egeret.
     -Istenem, sajnálom. Sajnálom!-hátrált és a nyakamat nézte, ahol vércsík kezdett folydogálni. Utána nyúltam, de nem hagyta, hogy megérintsem, elfutott.
     -Cat, várj! Kérlek...-meg akartam neki mondani, hogy nem tehet az előbbiről. Megnyugtatni, hogy csak egy roham volt. Megölelni, a kezeim közt tartani. Megtorpant és felém fordult.
     -Will, én nem akarlak bántani...-suttogta erőtlenül. Közelebb léptem hozzá, de azonnal hátrált.
     -Ne, ne gyere közelebb... megint bevadulok... A sebeid... A körmeim...
     -Cat, én nem haragszom. Az előbb nem voltál magadnál. Kész. Ennyi!-magamhoz húztam, hiába ellenkezett. Óvatosan a háta mögé fogtam a két csuklóját, hogy megnyugtassam, nem tud bántani.
     -Megfelel?-kérdeztem. Mosolyogtam, hogy megnyugtassam, de nem volt épp egy felemelő érzés így tartani őt, tudva, hogy korlátozom a szabadságát.
     -Egyelőre-lehelte.

41. Békülés, haladás

   Egész nap a Cathy apjától hallottakat emésztettem. Közben mardosott a bűntudat, amiért szemét módon faképnél hagytam Cathy-t. Estig bírtam, amikor is a lelkiismeretem egészen a házukig hajtott. Nyitva volt az ablaka, ezért felugrottam és óvatosan a szobájába pillantottam. Leoltott villanynál, már az ágyban feküdt.

     -Cat...-megremegett, de nem fordult felém. Beléptem az ablakon, közben átkoztam magamat, amiért délután úgy elrohantam. Most megbántottam, és talán soha nem lesz megint minden a régi.

     -Sajnálom a délutánt, én csak...-én csak mi? Gyáván megfutamodtam az elől, ami rám várhat Cathy mellett, miután annyit bizonygattam neki, hogy szeretem. 

   Szipogott, de továbbra sem fordult felém, nem reagált a szavaimra. Ahogy sikertelenül próbálta visszafojtani könnyeit, mintha satuba fogták volna a szívemet. Melléültem és megsimítottam a haját. Szörnyű volt látni, hogy miattam van ennyire kikészülve.

     -Ne, ne, kérlek! Ne sírj...-hirtelen mozdulattal átkarolta a nyakamat és immár a vállamon ontotta szakadatlanul könnyeit.

     -Vissza akarom kapni a normális életemet, rohamok nélkül!-sírta. Megszorítottam, ő pedig lassan elernyed a karomban.

     -Nem lehet, te is tudod. És gondold végig: élvezed a fára mászást, a futóversenyeket!-micsoda vigasztalás...

     -Azt talán igen, de a fájdalmas részeket nem!-suttogta és a pólómba temette az arcát. Felemeltem a fejét és a hüvelykujjammal letöröltem a könnyeit. 

     -Emlékszel arra, amikor ,,szeretetre méltatlan lénynek" tituláltad magad? Már akkor sem volt igaz!-mondtam mosolyogva. Még mindig tisztán emlékeztem arra a szörnyű napra, mikor ez a mondat elhangzott. Amikor Cathy nagyon közel járt ahhoz, hogy véget vessen mindennek. Még közelebb húztam magamhoz és megcsókoltam. Amint a szánk összeért, a bennem égő tűz is teljes gőzzel égni kezdett, de elnyomtam magamban a VÁGYat és élveztem a csókunkat. Cathy szorítása egyre erősebb lett, szinte már fájt, a csontjaim tiltakoztak. Most már azonban nem ijesztett meg ennek a csodás lánynak a furcsasága, aki így tökéletes, ahogy van. 

     -Eltöröd a bordáimat-muszáj volt nevetnem, mikor ijedt arccal azonnal elhúzódott.

     -Bocsi-suttogta rémülten elkerekedett szemmel. Mosolyogva a hajába túrtam.

     -Látod? Ilyen könnyű felejteni.

     -Nem éppen... Most a fülem fáj, de szerencsére nem vészes...-lesütötte a szemét, én pedig hirtelen ötlettől vezérelve közelebb hajoltam hozzá.

     -Szegénykém! Így jobb?-azzal belepusziltam a fülébe. Összerándult, próbált nem felkiáltani.

     -Hagyjál, csiklandoz!

     -Igen? Itt is? És itt is?-finoman oldalba böktem és megcsikiztem az álla alatt. Leszegte a fejét és hisztérikusan nevetve próbált szabadulni, de szorosan tartottam. 

      -Sikítok!-fenyegetőzött, miközben rugdosni kezdett, hogy elengedjem. Megcirógattam a talpát is, majd lehúztam magam mellé a szőnyegre. Nevetve kiterült alattam, én pedig mosolyogva hajoltam fölé. Nem tudtam betelni a látvánnyal, annyira imádtam minden porcikáját. Megpusziltam a nyakát, ő pedig átkarolt, hogy félig felemelkedjen.

     -Nem szabadna itt lenned-mondta vidáman csillogó szemmel. Érdekes, hogy emlékeztet erre, mikor elég nyilvánvaló céllal volt nyitva az az ablak.

     -Neked pedig aludnod kéne-vágtam vissza, mire megjelentek a gödröcskéi, mint mindig, mikor próbált nem nevetni.

     -Nem vagyok álmos-sóhajtotta félig lehunyt szemmel, mosolyogva.

     -Pedig előbb-utóbb muszáj lesz!-felkaptam a földről és az ágyába fektettem. Pihekönnyű volt. Betakartam, aztán mellé ültem. Meglepetten nézett rám, mire megsimítottam a karját.

     -Itt maradok, amíg el nem alszol-a világ legjobb elfoglaltsága? Nézni az alvó Cathy-t. Mi más lehetne jobb?

   Lehunyta a szemét, majd a kezem után tapogatózott. Mikor megtalálta, odahúzta az arcához, sóhajtott, és pár pillanattal később már aludt is.
   Addig maradtam vele, amíg csak bírtam. Aztán mikor kezdtem én is álmos lenni, óvatosan elhúztam a kezem, és felálltam. Épp nyújtózkodtam, mikor meghallottam, hogy nyílik az ajtó. Annyi időm volt, hogy kiugorjak a párkányra és a kezemmel szorítva a fa szélét kilógassam magam. Cathy anyukája volt az: elfoglalta korábbi helyemet a lánya mellett. Sóhjtott, aztán halkan mormolni kezdett.
     -Tudom, hogy nehéz, de már nincs sok hátra. Nem is tudod, mit meg nem tennék azért, hogy ebben a szenvedésben ne legyen részed... Kérlek, kicsim, tarts ki. Ki kell bírnod. És túlélned a változást...
   Felállt, az ablakhoz sétált, én pedig próbáltam nem gondolni arra, mi lesz, ha észrevesz. De bármilyen erős is volt a félelmem, a Cathy-ért való aggodalmam nagyobb volt. Ezek a túlélendő változások...
     -Vigyázz rá-szólalt meg hirtelen, én pedig majdnem elengedtem a párkányt a megdöbbenéstől. Ezek szerint észrevett. És nem akar kinyírni. -Törékenyebb, mint hinnéd. sok mindenen ment már keresztül... és sok mindent kell még megélnie.

   Reggel boldogan ébredtem: a szombat csak a miénk Cathyvel. Egy egész nap vele... a pulzusom megugrott, mosolyogva reggeliztem meg. Ráköszöntem Nagyira, elhaladtam a húgom szokás szerint csukott ajtaja előtt, aztán rohantam is a sínekhez. Alakot váltottam, aztán csak vártam.
   Mondanám, hogy különösen gyönyörű volt ma reggel, de... ugyanolyan szép volt így is, mint pizsamában. Amint észrevett, mosolyogva hozzám rohant és átkarolta a nyakamat.
     -Szia!
   Felemeltem az egyik mancsomat és megdörgöltem én is a hátát. Kár volt farkasként jönni. Egyre jobban vágytam arra, hogy a karjaim közt tudhassam. Megbökdöstem az orrommal, mikor elhajolt tőlem, de leugrott előlem a töltés aljába.
     -Futóverseny? Úgyis nyerek!-mosolygott rám kihívóan. Felmordultam: mindig nyer. Hiába indultam akár előnnyel is, mindig behozta a lemaradást. Elképesztő sebességgel tudott futni. Most sem volt másképp, kifulladva, de győztesen dőlt le a fűbe. Ahogy mellésétáltam, a hátamra nézett. Kitaláltam a gondolatait és lejjebb ereszkedtem, hogy könnyebben fel tudjon ülni. Azonnal átfogta a nyakamat, én pedig vágtázó szívvel rohantam vele egy kört. Mikor letettem, jeleztem, hogy mindjárt jövök, és rohantam alakot váltani.
   A ruháimra néztem, aztán hirtelen elhatározással gombócba gyűrtem a pólómat, és felálltam. a hasamon éktelenkedő gyűlöletes hegekre néztem, melyek minduntalan emlékeztettek, hogy ne higgyem magam erősebbnek, mint amilyen vagyok. A múltam sötét része, amit Cathy elől is titkoltam... Felálltam és elindultam felé, nehogy meggondolhassam magam.
   Ahogy észrevett, az arca nyomban elpirult egy kicsit. A pulzusom felgyorsult, ahogy közeledtem hozzá, ő pedig zavartan lesütötte a szemét.Elmosolyodtam szégyenlősségén és mellé huppantam. észrevettem, hogy megint a hegeimet vizsgálja, de ezúttal nem kérdezősködött.
     -Megbeszéltük, hol a határ!-emlékeztetett halkan. Hát persze... De néha megszeghetném a szabályt, nem? Ha már attól az őrület határán vagyok, hogy látom mosolyogni, legalább az ő érzéseit is hadd tüzeljem fel.
     -Nem értem, mi a gond... Csak nem ez?-a kezéért nyúltam és a mellkasomra szorítottam a tenyerét. Elakadt a lélegzete, én pedig közelebb húztam magamhoz, miközben a szívem kezdett begőzölni. Előrehajolva megcsókoltam, ő pedig lassan végigsimította hasamat, áthaladt a hegeimen és körém fonta a karját. Úgy éreztem, megőrülök. Szükségem volt egy kis levegőre, így a csókot megszakítva hátradőltem. A kipirult arcát, mosolyra húzódó száját nézve egyre égetőbb vágy tombolt bennem, de erőt vettem magamon és elfojtottam, bármilyen nehéz is volt. Cathy azonban megérezhetett valamit a viaskodásomból, mert nagy levegőt véve előrenyúlt, és a szíve felé tette a kezemet. Egyszerre éreztem és hallottam a szívverését, gyors volt és ritmusos.
   Hirtelen Cathy leengedte a kezemet és hátrébb húzódott. Éreztem a belőle áradó hőt, mikor ismét közelebb húzódtam hozzá.
     -Hé, nyugi!-simítottam meg az arcát, ő pedig a tenyeremnek támasztotta az állát. Sóhajtott és lehunyta a szemét. Mindketten hallgattunk. Figyeltem a kissé egyenetlen légzését, szapora szívverését. Hirtelen kipattant a szeme és rám pillantott.
     -Szeretlek-suttogta.
     -Én is szeretlek.