40. Festés

   Mindig szerettem a tavaszt. A természet újjáéledését, a friss levegőt, a környezet alakváltását... Most pedig, hogy az egészet Cathy-vel tölthettem, még csodálatosabb volt. Magamhoz szorítani, a hajába temetni az arcom, megfogni a kezét... a legtökéletesebb boldogsággal töltött el.
   Épp a környéken futkorásztam(micsoda véletlen), mikor meghallottam a Cathy-ék háza felől érkező pakolászás zaját. Eszembe jutott, hogy ez akár azt is jelentheti, hogy költöznek. Eszeveszetten dobogó szívvel rohantam odáig.
     -Hahó! Segíthetek?-próbáltam felhőtlen jókedvet és nulla fáradtságot mutatni.
     -Apuékkal újrafestjük a fészert és most pakolunk ki. Ha szeretnéd, beállhatsz-mosolygott rám és letett a földre egy csavarokkal teli, igen nehéznek tűnő dobozt. Óriási kő esett le a szívemről a pakolászás okát hallva.
     -Jöhetnek a fiúk is?-kérdeztem. Többen többet érünk.
     -Persze!
     -2 perc!-intettem és gyorsan elrohantam értük. Még szerencse, hogy pont együtt voltak, Darrennél állomásoztak. Melléjük érve Chester vállára csaptam.
     -Rajta fiúk, megyünk pakolni!
     -Max. te, de mi nem-nézett rám furán Otto. Vállba bokszoltam és bocsánatkérően elvigyorodtam.
     -Megígértem Cathynek, hogy segítünk.
     -Ember! Minket miért keversz bele?-jajdult fel Chester, mintha olyan megterhelő lenne neki a gondolat is, hogy pakolnia kell egy sort.
     -Akkor jöttök?-vigyorogtam bárgyún rájuk. Otto égnek emelte a szemét és rohantunk is.
   Sokkal jobban kijöttek Cathy szüleivel. Egyszerűen csak vigyorogtak és csinálták, amit kellett, míg Mrs. Williams végig engem fürkészett. Nem kellett fél óra hozzá, hogy az egész berendezést kipakoljuk. Utána a srácok elköszöntek, de én még maradtam.
   Kezdhettünk is neki festeni. Cathy vállalta a falak felső részét, létrára mászott és úgy festett. Mrs. Williams az ajtó körül dolgozott egy kis ecsettel, Cathy apukája pedig a plafont vállalta. Nemsoká felfigyeltem Cathyre, aki éppen azon ügyködött, hogy elérjen az ecsettel egy másik részt. Nem tette arrébb a létrát, csak nyújtózkodott, de úgy, hogy rossz volt nézni.
     -Cathy... talán a létrát vidd odébb, ne mutatványozz.
Elvörösödve engedelmeskedett, nekem pedig muszáj volt mosolyognom. Zenét kapcsoltunk, és folytattuk, ahol abbahagytuk.
   Egy idő múlva Cathy diadalittasan felkiáltott:
     -Kész vagyok!
   Időben fordultam oda, hogy lássam, ahogy megpördül és elveszti az egyensúlyát. A festékes vödör már a földön volt, kezében az ecsettel hadonászva próbált ismét stabilan állni. Elejtette az ecsetet és dőlni kezdett. Reflexszerűen ugrottam, hogy elkapjam: nem tud nagyot esni, de ez is elég lenne... Cathy szülei is mellém pattantak, de nem volt szükség ránk: Cathy egy hibátlan szaltóval érkezett a földre, az ecset pedig pontosan a vödörben landolt.
     -Láttátok ezt?-nézett ránk izgatottan.
   Nem csak én nem tudtam osztozni örömében: Mr Williams fejét leszegve kisietett a fészerből, Cathy édesanyja pedig sápadtan visszatért a munkájához. Cat ekkor az én tekintetemet kereste, de elfordítottam a fejem. Ebből az előbbiből már végképp leszűrhettem, hogy ő nem... ember.
     -Mit csináltam rosszul?-lehelte csalódottan.
     -Semmit... Épp ez... Mennem kell-bocsánatkérően megsimítottam a karját, de még mindig nem tudtam a szemébe nézni. Magamnak sem akartam beismerni, hogy megijedtem attól, mi várhat rám, ha mellette vagyok. -Sajnálom... Szia!
   Kisiettem a szabadba, ahol majdnem nekiütköztem Cathy édesapjának.
     -Én... bo.. bocsánat-hebegtem. Csak sóhajtott, nem is nézett rám.
     -Egészen ijesztő tud lenni. Minden változik körülötte-mondta kifejezéstelen hangon. -Ugyanaz marad... és közben mégsem.
     -Nem lehet tenni valamit... legalább a rohamai ellen?-kérdeztem halkan.
     -Tudomásommal semmit. Több is van a fajtánkból... de a rosszullétek mindenkit érintenek.
     -Fajta?...-kockáztattam meg, mire a férfi villámló szemekkel hátrafordult.
     -Érdekelne, ugye? Csak a kíváncsiság hajt, hogy megtudd, kik vagyunk. Gondolhattam volna.
     -Én... nem!-tiltakoztam kétségbeesetten. -Szeretem Cathyt!
     -Mégis menekülsz?
   Elfordítottam a fejem. Ha egyszer néha túl soknak érzem...
     -Ne törd össze a lányom szívét. Elég neki ez az egész, a származása... A már emlegetett rohamok.
     -Soha! Örökre szeretni fogom, még ha ő engem nem is-mondtam határozottan.
     -Csak ne okozz neki fájdalmat. Nem tudom, mennyire erős lelkileg és testileg...
     -Biztos vagyok benne, hogy erős lány...
     -Idővel ki fog derülni, mennyire. Tudod... a rohamok csak rosszabbak lesznek. Aztán pontosan a 16. születésnapjának valamikor az első percében egy ilyen roham meg fogja ölni. Az egész teste és szervezete át fog alakulni, aztán szintén a születésnapján, annak az utolsó percében eldől, hogy kibírta-e.