Egészen messze kilökött. Meglepő erő lakozott az aprócska nőben. Morogva, ökölbe szorított kézzel állt meg előttem.
-Ne emlegess ilyen dolgokat a lányom előtt!
-Talán joga van tudni, miért olyan furcsák a szülei!-védekeztem dühösen.
-Nem kell tudnia semmit. Jobb neki így!-lépett közelebb, a szeme szikrákat szórt. Önkéntelenül is hátráltam.
-Talán olyan szörnyű dolgokat kéne megtudnia?
-Te el sem tudod képzelni.
-Legalább én tudhatom, mi lesz vele... belőle?
-Majd ha eljött az ideje. Ha még mindig szeretni fogod és ő is téged. Akkor majd mindent megtudsz és megértesz. Most viszont nincs más dolgod, mint várni és szeretni, minden furcsaságával együtt. Ha nem megy, akkor szívódj fel és ne fájdítsd a szívét.
-Szerelmes vagyok belé!-előrébb léptem. -Cathy az életem. Nem akarom holmi furcsaságok és titkolózás miatt elveszíteni.
Kifürkészhetetlen pillantással nézett rám.
-Akkor próbáld meg kibírni ezt az egészet. Vagy eltűröd, hogy időnként kifordul önmagából, vagy nincs helyed mellette.
Az ablak felé néztem. Cathy ott állt és minket figyelt. Szőkésbarna haja szabadon a vállára omlott, ő maga lezserül támaszkodott az ablakkeretnek, de arcáról lerítt, hogy idegesíti félrevonulásunk.
-Addig maradok mellette, amíg lehetséges.
-Ne erőltesd rá. Csak ha ő akarja.
Nekifutásból felugrottam a párkányra, egyenesen Cathy elé.
-Tudnom kéne, miről beszéltetek?-nézett rám kíváncsian. Egyetlen másodpercig tanakodtam, elmondjam-e neki.
-Nem hiszem-mosolyogtam rá bocsánatkérően. -Viszont most mennem kell. Anyukád... figyel!-jól éreztem az engem vizslató, szúrós tekintetet.
-Ne mááár...-sóhajtott Cathy. Aztán közelebb hajolt és megcsókolt, ami olyan hatással volt rám, hogy ha nincs szuperstabilitásom, leszédülök az ablakból. Ahogy a szája az enyémhez ért, olyan intenzív érzelmeket váltott ki belőlem, amelyekre nincs szó. A párkányra nyomtam a tenyeremet, mert a fránya vágy is erősen tombolt bennem. Cathy egy idő után elhúzódott, rám mosolygott, aztán az anyjára, hogy megmutassa, nem olyan egyszerű neki parancsolni. Hevesen dobogó szívvel leugrottam és hazáig rohantam.
Otthon alig köszöntem be nagyinak, már le is vetettem magam az ágyra. Majd ha eljött az ideje. Ha még mindig szeretni fogod és ő is téged. Akkor majd mindent megtudsz és megértesz. Most viszont nincs más dolgod, mint várni és szeretni, minden furcsaságával együtt. Ha nem megy, akkor szívódj fel és ne fájdítsd a szívét. Egyszer szeretek bele egy lányba, de az megy a legkevésbé egyszerűen. Ott volt a vámpírsrác, Mayer, ezek a fura rohamai Cathynek... Hiába, azt hiszem, véget ért az életem unalmasabbik fele.
Hétfő reggel ismét elé mentem, ha tetszik Mrs. Williams-nek, ha nem. Nincs semmi, amit össze lehetne hasonlítani, azzal az érzéssel, amit Cathy vált ki belőlem, mikor mögöttem ülve a motoron száguldás közben hozzám simul.
Cathy nem túl vidáman sétált ki hozzám. Szandál, térdnadrág és lenge póló volt rajta, a táskáját a kezében lóbálta. Nem épp motoros cucc, de ez van. Mosolyogva adtam neki egy hát megint itt vagyunk-csókot, de nem viszonozta a mosolyomat. A kezébe nyomtam egy motorosdzsekit és egy sisakot, és aggódva fürkésztem az arcát.
-Mi a baj?
Vállat vont, de nem nézett a szemembe.
-Titkolóztok. Megint.
Kik? Mi? Jaa, hogy a tegnap, amikor az anyja kiugrott velem az ablakon... Zavartan nevettem és felültem a motorra.
-Arról akart velem beszélni-utáltam hazudni. Bár, szigorúan véve ez nem volt hazugság...
-Ó...- mögém ült és átkarolta a derekamat, mire elöntött az ismerős forróság. Hátrafordulva rámosolyogtam, aztán indítottam. Ahogy felgyorsultunk, Cathy erősebben szorított, amivel arra sarkallt, hogy még jobban lenyűgözzem. Túl hamar érkeztünk meg, túl hamar engedett el. Átkaroltam a vállát, ő pedig rám mosolygott. A kapun belépve eszembe jutott, amikor a srácok azzal nyaggattak, hogy alig ismerik Cathy-t... Itt az idő. Egyenesen feléjük sétáltam.
-Williams!-köszöntötte harsányan Chester.
-A neve Cathy-vetettem rá szemrehányó pillantást. Chester legyintett és összeborzolta Cathy haját. Fél fejjel kisebb volt tőle.
-Még nem is ismersz minket, kislány. Ő Darren-mutatott a pilóta napszemüvegben menőző srácra, aki azt remélte, hogy így a csajoknak is jobban bejön, meg ők se veszik észre, ha őket stíröli -ezek meg Otto és Rex.
Cathy mosolyogva biccentett, Rex pedig oldalba bökött.
-Hé, akkor ti most jártok?
-Persze, hogy járnak. Nézz csak rájuk... fülig szerelmesek egymásba. Nézd meg azt a cukormáz képüket...-előzött meg Chester a válasszal. Cathy nevetett, aztán a motorokra tévedt a pillantása.
-A 750-es kié?
-A kicsike az enyém. Gyönyörű, ugye?-Otto elismerően nézett rá.
-Will-é után a legszebb-a választól csak úgy virult a képem. Chester fájdalmas arcot vágott.
-Elfogult vagy. Az én Benellimre semmit se szólsz?
-Sárga...-a srácok elröhögték magukat, Otto pedig vállba bokszolta Chestert.
-Látod? Mondtam, hogy a fekete a király. Festesd be a hajad, úgy még van esélyed!
A röhögcsélésnek a csengő vetett véget. Cathy-vel utoljára egymásra mosolyogtunk, aztán mentünk órára. A padba beülve arra gondoltam, hogy én vagyok a legszerencsésebb ember a világon...
2013. november 9., szombat
2013. október 29., kedd
38. Incidensek
Olyan magányosnak éreztem magam Cathy nélkül, mint amilyen boldog voltam, ha vele lehettem. Ahogy rám nézett, mosolygott, a hajába túrt... Őrület.
Nem bírtam tovább nélküle. Délután átrohantam hozzájuk, szokásom szerint az ablakon át jutva a szobájába. Cathy épp nyitotta a fürdőszobaajtót... Egy villanás, egy kiáltás, és az ajtó rögtön be is csapódott, nem láttam semmit. Zavartan lecövekeltem a szoba közepén. Most tőlem ijedt meg, vagy valami baj történt?
Hirtelen megint nyílt az ajtó, Cathy pedig... hát törülköző volt rajta. Paprikavörös arccal kiszedett valamit a szekrényéből és lehajtott fejjel visszasietett a fürdőbe. Ó-ó... Pár pillanat múlva immár rendes ruhában lépett elő.
-Szia-zavartan lesütötte a szemét és a hajába túrt.
-Előbb miért sikítottál?-na vajon miért? Én hülye.
-Akkor semmit se láttál?-kérdezte, és elmosolyodott.
-Csak egy villanást, majd hogy visszajössz törülközőben...-éreztem, hogy én is elvörösödöm. Cathy nevetett és az ablakhoz ugrott.
-Akkor jó-bámészkodott kifelé. Olyan aranyos volt, ahogy ott állt és nézelődött... Melléléptem és átkaroltam a derekát.
-Olyan rég találkoztunk...-talán ha egy fél napja, mégis irtózatosan hosszúnak éreztem a nélküle töltött időt.
-623 perce-vágta rá. Elvörösödve egy hajtincsét kezdte piszkálgatni. -Legalábbis... asszem. Nem tudom.
-Te matekzseni-mosolyogva közelebb hajoltam és megcsókoltam. Azonnal hatalmába kerített az az izzó vágy és szenvedély, mámor és boldogság... Hirtelen meghallottam, hogy valaki felfelé tart a lépcsőn.
-Jön valaki!-suttogtam bocsánatkérően és kivetődtem az ablakon. A párkány szélébe kapaszkodva lógtam és hallgatóztam. Kissé komikus volt a helyzet, mintha Cathy lenne a toronyba zárt királylány, én pedig a herceg, aki meg akarja menteni, csak elbújt a gonosz királynő elől.
-Az a fiú volt itt, igaz?-miért utál Cathy anyja ennyire?
-Annak a fiúnak van neve is
-Rossz hatással van rád. Nem kéne vele töltened minden idődet.
-Anya, Will-lel járunk! És apunak is szimpi-hurrá.
-Apád más téma. De akkor is...
-Anya, mi szeretjük egymást és nem fogsz tudni szétválasztani minket!-a szívem duplaszaltózott egyet.
-Rendben. De ha egyszer sírva jössz haza miatta, nagyon megbánja. Most pedig megyek, folytatom az ültetést.
Hogy miattam sírjon? Nincs az az isten. Ha rajtam múlik, ez soha nem fog előfordulni.
-Ja és ha lehet, szeretnék tudni róla, ha itt van!
Hoppá. Visszalendítettem magam Cathy szobájába. Vajon szót fogad ennek a szülői kérésnek? Ha igen, azzal nagyon meg fogja nehezíteni az életemet.
-Most nem szabadna itt lennem-mondtam óvatosan. Mosolyogva hozzám lépett és átölelt.
-Nem szabadna...-közelebb hajolt és megcsókolt. Ismét jött az elsöprő érzés, azonban valami bezavart. Cathy anyja fura szagot hagyott a szobában. Olyan...
-Mi a baj?-nézett fel Cathy. Fintorogva kerestem a megfelelő választ.
-Anyukádnak fura... illata van. Mármint...
Nem tudtam befejezni, ugyanis az emlegetett nőszemély hirtelen berontott a szobába, egyenest nekem és kirántott az ablakon.
Nem bírtam tovább nélküle. Délután átrohantam hozzájuk, szokásom szerint az ablakon át jutva a szobájába. Cathy épp nyitotta a fürdőszobaajtót... Egy villanás, egy kiáltás, és az ajtó rögtön be is csapódott, nem láttam semmit. Zavartan lecövekeltem a szoba közepén. Most tőlem ijedt meg, vagy valami baj történt?
Hirtelen megint nyílt az ajtó, Cathy pedig... hát törülköző volt rajta. Paprikavörös arccal kiszedett valamit a szekrényéből és lehajtott fejjel visszasietett a fürdőbe. Ó-ó... Pár pillanat múlva immár rendes ruhában lépett elő.
-Szia-zavartan lesütötte a szemét és a hajába túrt.
-Előbb miért sikítottál?-na vajon miért? Én hülye.
-Akkor semmit se láttál?-kérdezte, és elmosolyodott.
-Csak egy villanást, majd hogy visszajössz törülközőben...-éreztem, hogy én is elvörösödöm. Cathy nevetett és az ablakhoz ugrott.
-Akkor jó-bámészkodott kifelé. Olyan aranyos volt, ahogy ott állt és nézelődött... Melléléptem és átkaroltam a derekát.
-Olyan rég találkoztunk...-talán ha egy fél napja, mégis irtózatosan hosszúnak éreztem a nélküle töltött időt.
-623 perce-vágta rá. Elvörösödve egy hajtincsét kezdte piszkálgatni. -Legalábbis... asszem. Nem tudom.
-Te matekzseni-mosolyogva közelebb hajoltam és megcsókoltam. Azonnal hatalmába kerített az az izzó vágy és szenvedély, mámor és boldogság... Hirtelen meghallottam, hogy valaki felfelé tart a lépcsőn.
-Jön valaki!-suttogtam bocsánatkérően és kivetődtem az ablakon. A párkány szélébe kapaszkodva lógtam és hallgatóztam. Kissé komikus volt a helyzet, mintha Cathy lenne a toronyba zárt királylány, én pedig a herceg, aki meg akarja menteni, csak elbújt a gonosz királynő elől.
-Az a fiú volt itt, igaz?-miért utál Cathy anyja ennyire?
-Annak a fiúnak van neve is
-Rossz hatással van rád. Nem kéne vele töltened minden idődet.
-Anya, Will-lel járunk! És apunak is szimpi-hurrá.
-Apád más téma. De akkor is...
-Anya, mi szeretjük egymást és nem fogsz tudni szétválasztani minket!-a szívem duplaszaltózott egyet.
-Rendben. De ha egyszer sírva jössz haza miatta, nagyon megbánja. Most pedig megyek, folytatom az ültetést.
Hogy miattam sírjon? Nincs az az isten. Ha rajtam múlik, ez soha nem fog előfordulni.
-Ja és ha lehet, szeretnék tudni róla, ha itt van!
Hoppá. Visszalendítettem magam Cathy szobájába. Vajon szót fogad ennek a szülői kérésnek? Ha igen, azzal nagyon meg fogja nehezíteni az életemet.
-Most nem szabadna itt lennem-mondtam óvatosan. Mosolyogva hozzám lépett és átölelt.
-Nem szabadna...-közelebb hajolt és megcsókolt. Ismét jött az elsöprő érzés, azonban valami bezavart. Cathy anyja fura szagot hagyott a szobában. Olyan...
-Mi a baj?-nézett fel Cathy. Fintorogva kerestem a megfelelő választ.
-Anyukádnak fura... illata van. Mármint...
Nem tudtam befejezni, ugyanis az emlegetett nőszemély hirtelen berontott a szobába, egyenest nekem és kirántott az ablakon.
2013. szeptember 3., kedd
37. Elképesztően szerencsés vagyok
Egész éjjel maga mellett tartott. Valahányszor megpróbáltam elhúzni tőle a kezem, bosszúsan mordult egyet és még erősebben fogott. Na nem mintha bántam volna... Álmában is csodaszép volt. A haja szétterült a párnán, szempillái néha megrebbentek, arca ezüstösen ragyogott a holdfényben...
Reggel hét felé lazított a szorításán, épp nekem háttal feküdt, a karját kicsavarta, de még mindig fogta a kezemet. Óvatosan el akartam húzni tőle. Észrevehette, ugyanis nagy ívben átlendítette a karját fordulás közben... és pontosan orron talált.
-Bocsi!-hallottam meg a mentegetőzését, miközben a fájós részt dörzsöltem. -Nem direkt volt, álmodtam...
Vajon mit? Fene vigye el, milyen nyughatatlan vagyok, mindent tudni akarok, ami a legkisebb mértékben is vele kapcsolatos.
-Elég intenzíven... Egyébként nem baj, csak majdnem eltörted az orrom a csinos kis kezeddel!-olyan aranyosan nézett, hogy magamhoz húztam és megcsókoltam. Egy idő múlva elhajolt és rögtön felpattant... valamint el is esett volna, ha nem kapom el.
-Hé, vigyázz!
-Igen-felém nézett, de nem rám. És olyan furán... Integetni kezdtem, de csak egy idő múlva tolta el a kezemet.
-Ne integess már, csak elszédültem. Mint szoktam-a fürdőszobába botorkált, aztán nem sokkal később kissé vizes arccal és hajjal visszajött.
-Megyek. Öltöznöd kell...-mondtam zavartan. -Lent találkozunk. Hozom a kocsit...-most nem tudnék vele motorozni. Fogná a derekamat és olyan közel lenne és én... Gyorsan eltűntem, mielőtt valami meggondolatlant tettem volna. Otthon rekordidő alatt elkészültem, aztán... Aztán eljött az idő, hogy kocsiba üljek. A húgomnak volt egy Mercije... amit nem használ. Sóhajtottam és beültem a kormány mögé. Eszembe jutott, hogy örült, amikor Victoria megkapta a kocsit... Azóta rá se néz. Mégis jó állapotban van... Nagyi megtörülgette volna, hogy nem poros? Nagy levegőt vettem és indítottam. Még érződött benne Victoria illata.
Cathy azután rohant ki a házból, hogy leparkoltam. Rámosolyogtam, ő pedig felém nézett és egy pillanatra megtorpant. Ez a pillanat elég volt arra, hogy megállapítsam, ma is gyönyörű. Mikor nem az? A varázs megtört, amikor Cathy behuppant mellém és zavartan rám nézett.
-Hát... szia.
-Hagyd a formaságot!-nevettem, azzal megcsókoltam. Egyszerűen nem lehet betelni ezzel a fenomenális érzéssel, egyre többet és többet akarok és...
-Kié ez a kocsi? Egy... 350-es Merci?-kérdezte, miután sikerült elszakadnom tőle és beindítottam a kocsit. Meglepett a kérdéssel. Hogyhogy ilyen jól ismeri az autókat? És hogy kié...
-Honnan tudod ilyen jól?
-Apu reggelente szeret a kocsikról magyarázni...-sóhajtott és félrenézett. Elnevettem magam.
-Wow-látszik, hogy nem nagyon érdeklik az autók, mégis megjegyez pár dolgot, csak hogy örömet szerezzen az apjának.
-Mi az?-nézett rám értetlenül. Mosolyogva megráztam a fejem.
-Semmi-nem kell tudnia, mennyire elbűvöl minden egyes szavával és tettével. Vállat vont, és kinézett az út mellett elsuhanó fákra.
-Hogyhogy nem motorral jöttél?
-A... szervizben van-az útra meredtem és igyekeztem, hogy ne vörösödjek el. Még hogy szervizben... egyszerűen csak nem bírnak magukkal a hormonjaim, már ha lehet így fogalmazni.
-Remélem, meg tudják javítani. Olyan jó veled száguldozni rajta-mosolygott rám. A szívem tuti kihagyott vagy három ütemet. Jó? Száguldozni? Velem?
-Biztosan. Megbízhatóak. A szerelők. Jól szerelnek-helyeseltem vörös fejjel. Cathy mosolyogva megrázta a fejét.
-Ha meg nem, marad a futás. Egy kis reggeli sport nem árt-azzal egyenesen rám nézett azokkal a gyönyörű olajzöld szemeivel. Örülhettem, hogy nincs a közelben a traffipax, mert tuti rajtakaptak volna valami jó kis szabálytalanságon. Az a mosoly... őrület.
-Ja. El ne hízzak-az útra szegeztem a tekintetem. Rendesen vezetek, nem hagyom, hogy valami elterelje a figyelmemet. A tervem az első másodpercben csődbe ment, amikor Cathy nevetni kezdett.
-Úgy vigyázz, kövéren nem kellesz-kacsintott rám, én pedig ismételten megfogadtam, hogy csak az utat nézem. Szerencsére megérkeztünk a suli elé, nem kellett többet paráznom azon, mikor okozok balesetet. Képtelen vagyok bármi másra figyelni, mikor Cathy mellettem van.
-Carry!-kiáltott oda az egyik lánynak hirtelen. Caroline Walsh volt az, aki ugyanolyan vidáman köszönt vissza neki.
-Cathy!-azzal boldogan egymás nyakába ugrottak és tovább örvendeztek. Kissé értetlenül néztem őket.
-Nem találkoztatok tegnap is?
-De, de azóta még nem!-vetett rám Cathy lesújtó pillantást. -És jaj, képzeld mi történt...-egymás szavába vágva hadarni kezdtek, vidáman nevetgélve besétáltak. Nők... Mosolyogva figyeltem a távolodó Cathy-t: van olyan része, amit én se fogok soha megérteni. Bár, egyáltalán van olyan, amit igen?
Reggel hét felé lazított a szorításán, épp nekem háttal feküdt, a karját kicsavarta, de még mindig fogta a kezemet. Óvatosan el akartam húzni tőle. Észrevehette, ugyanis nagy ívben átlendítette a karját fordulás közben... és pontosan orron talált.
-Bocsi!-hallottam meg a mentegetőzését, miközben a fájós részt dörzsöltem. -Nem direkt volt, álmodtam...
Vajon mit? Fene vigye el, milyen nyughatatlan vagyok, mindent tudni akarok, ami a legkisebb mértékben is vele kapcsolatos.
-Elég intenzíven... Egyébként nem baj, csak majdnem eltörted az orrom a csinos kis kezeddel!-olyan aranyosan nézett, hogy magamhoz húztam és megcsókoltam. Egy idő múlva elhajolt és rögtön felpattant... valamint el is esett volna, ha nem kapom el.
-Hé, vigyázz!
-Igen-felém nézett, de nem rám. És olyan furán... Integetni kezdtem, de csak egy idő múlva tolta el a kezemet.
-Ne integess már, csak elszédültem. Mint szoktam-a fürdőszobába botorkált, aztán nem sokkal később kissé vizes arccal és hajjal visszajött.
-Megyek. Öltöznöd kell...-mondtam zavartan. -Lent találkozunk. Hozom a kocsit...-most nem tudnék vele motorozni. Fogná a derekamat és olyan közel lenne és én... Gyorsan eltűntem, mielőtt valami meggondolatlant tettem volna. Otthon rekordidő alatt elkészültem, aztán... Aztán eljött az idő, hogy kocsiba üljek. A húgomnak volt egy Mercije... amit nem használ. Sóhajtottam és beültem a kormány mögé. Eszembe jutott, hogy örült, amikor Victoria megkapta a kocsit... Azóta rá se néz. Mégis jó állapotban van... Nagyi megtörülgette volna, hogy nem poros? Nagy levegőt vettem és indítottam. Még érződött benne Victoria illata.
Cathy azután rohant ki a házból, hogy leparkoltam. Rámosolyogtam, ő pedig felém nézett és egy pillanatra megtorpant. Ez a pillanat elég volt arra, hogy megállapítsam, ma is gyönyörű. Mikor nem az? A varázs megtört, amikor Cathy behuppant mellém és zavartan rám nézett.
-Hát... szia.
-Hagyd a formaságot!-nevettem, azzal megcsókoltam. Egyszerűen nem lehet betelni ezzel a fenomenális érzéssel, egyre többet és többet akarok és...
-Kié ez a kocsi? Egy... 350-es Merci?-kérdezte, miután sikerült elszakadnom tőle és beindítottam a kocsit. Meglepett a kérdéssel. Hogyhogy ilyen jól ismeri az autókat? És hogy kié...
-Honnan tudod ilyen jól?
-Apu reggelente szeret a kocsikról magyarázni...-sóhajtott és félrenézett. Elnevettem magam.
-Wow-látszik, hogy nem nagyon érdeklik az autók, mégis megjegyez pár dolgot, csak hogy örömet szerezzen az apjának.
-Mi az?-nézett rám értetlenül. Mosolyogva megráztam a fejem.
-Semmi-nem kell tudnia, mennyire elbűvöl minden egyes szavával és tettével. Vállat vont, és kinézett az út mellett elsuhanó fákra.
-Hogyhogy nem motorral jöttél?
-A... szervizben van-az útra meredtem és igyekeztem, hogy ne vörösödjek el. Még hogy szervizben... egyszerűen csak nem bírnak magukkal a hormonjaim, már ha lehet így fogalmazni.
-Remélem, meg tudják javítani. Olyan jó veled száguldozni rajta-mosolygott rám. A szívem tuti kihagyott vagy három ütemet. Jó? Száguldozni? Velem?
-Biztosan. Megbízhatóak. A szerelők. Jól szerelnek-helyeseltem vörös fejjel. Cathy mosolyogva megrázta a fejét.
-Ha meg nem, marad a futás. Egy kis reggeli sport nem árt-azzal egyenesen rám nézett azokkal a gyönyörű olajzöld szemeivel. Örülhettem, hogy nincs a közelben a traffipax, mert tuti rajtakaptak volna valami jó kis szabálytalanságon. Az a mosoly... őrület.
-Ja. El ne hízzak-az útra szegeztem a tekintetem. Rendesen vezetek, nem hagyom, hogy valami elterelje a figyelmemet. A tervem az első másodpercben csődbe ment, amikor Cathy nevetni kezdett.
-Úgy vigyázz, kövéren nem kellesz-kacsintott rám, én pedig ismételten megfogadtam, hogy csak az utat nézem. Szerencsére megérkeztünk a suli elé, nem kellett többet paráznom azon, mikor okozok balesetet. Képtelen vagyok bármi másra figyelni, mikor Cathy mellettem van.
-Carry!-kiáltott oda az egyik lánynak hirtelen. Caroline Walsh volt az, aki ugyanolyan vidáman köszönt vissza neki.
-Cathy!-azzal boldogan egymás nyakába ugrottak és tovább örvendeztek. Kissé értetlenül néztem őket.
-Nem találkoztatok tegnap is?
-De, de azóta még nem!-vetett rám Cathy lesújtó pillantást. -És jaj, képzeld mi történt...-egymás szavába vágva hadarni kezdtek, vidáman nevetgélve besétáltak. Nők... Mosolyogva figyeltem a távolodó Cathy-t: van olyan része, amit én se fogok soha megérteni. Bár, egyáltalán van olyan, amit igen?
2013. augusztus 25., vasárnap
36. Lépések és beszélgetések
Délután még átmentem Cathy-hez, háromra volt megbeszélve egy találkozó... Elég annyi, hogy elvoltunk. Elég sokáig. Aztán Cathy-t vacsorázni hívták, én pedig éjjel megint visszamentem hozzá.
-Anyu félt engem.
Épp a párkányon ültünk, én átöleltem őt, miközben a környéket figyelte.
-Mitől?-kérdeztem értetlenül. Talán tőlem? Felesleges...
-Attól, hogy a kapcsolatunk túl korán fog... intimebbé válni.
-Intimebbé? Ezt hogy...-hirtelen megértettem. Király, mintha Cathy anyja belém látna... és azt hiszi, ezzel akarom tönkretenni a lányát. Éreztem, hogy kissé elvörösödöm... Olyan jó, hogy Cathy ezt még a sötétben is jól látja.
-Will, én... még nem állok készen. Én még nem akarom azt. Remélem, megértesz. Még egy jó ideig nem szeretném... És ha erőlteted, akkor...-lehajtotta a fejét, én pedig hirtelen nem is tudtam, mit mondjak. Dehogy erőltetem... csak az a VÁGY... Nem. Ki kell bírnom. Nem veszíthetem el őt... Magamhoz húztam és megsimítottam az arcát.
-Értem, mire gondolsz. És ki fogom bírni, addig, amíg te igent nem mondasz... a szexre!-csak kimondtam. Cathy sóhajtott, én pedig megsimítottam a hátát. Aztán magam felé fordítottam az arcát és megcsókoltam. A testünk felizzott, a levegő lángolt... Cathy bőre csak úgy tüzelt.
-Olyan forró vagy, mint én. A te bőröd is szinte éget-szorítottam meg a kezét. Elmosolyodott.
-A nyomodba értem.
-Már rég lehagytál.
-Csak futásban-lehelte, aztán közelebb húzott és a hajamba túrt.
Izzó vágy... Fél kézzel el kellett engednem Cathy-t, ha nem akartam kárt tenni benne. Megszorítottam a párkány szélét, miközben csókunk egyre szenvedélyesebbé vált. A fa megreccsent, Cathy pedig elhúzódott tőlem, ezzel alighanem megmentett engem ülőhelyünk tönkretételétől. A kezemre nézett, lefeszegette a párkányról és arcához húzta. Mosolygott.
-Azt akarod, letörjön ez az izé alattunk?
Sóhajtottam.
-Nem, csak nehéz... Szeretnélek megérinteni, jobban magamhoz szorítani... félek, hogy kárt teszek benned, vagy hogy túl messze megyek...
Szorosan hozzám simult.
-Szeretlek-mondta halkan, én pedig a fellegekben éreztem magam.
-Én még jobban-válaszoltam, mire Cathy hirtelen acélos erővel szorítani kezdett. Nevettem, mire rögtön elengedett.
-Hé, Cat... Nem kell kinyomnod belőlem a szuszt.
Bocsánatkérően nézett rám, nevettem és megcsókoltam.
-A tegnap... mi volt?-muszáj volt megkérdeznem. Eszembe jutott a futás, Cathy a fűben, a vizes fűben... elvörösödtem az emlék hatására.
-Ismét olyan... görcsök. Fájdalom.
-Nagyon rossz volt?-megsimítottam az arcát, miközben arra gondoltam, ennél nagyobb hülyeséget már nem tudtam volna kérdezni.
-Szörnyű, mint mindig, de legalább hamar vége lett.
-Hamar... Olyan rémes volt tehetetlenül nézni a szenvedésedet.
A hajamba túrt és megcsókolt. Magamhoz szorítottam, ujjaimmal a tarkóját simogattam. Aztán Cathy keze a gerincem vonalához csúszott... a pólóm alatt. Döbbenten néztem rá.
-Na, meggondoltad magad?
-Csak egy egész kicsit tovább...-mosolygott rám. Úgy éreztem, még jobban szeretem, mint eddig. Óvatosan végigsimítottam a gerince vonalán... Csodálatos érzés volt. A derekára csúsztattam a kezemet, ő pedig attól tartva, hogy túl sokáig merészkedek, a hátamba nyomta a körmét. Kissé erősen sikerült, összerándultam. Azonban rögtön elfelejtettem, amikor végigsimított a hátamon.
-Félsz tőlem?-hajoltam el tőle hirtelen. ezt tudnom kell...
-Nem-válaszolta Cathy határozottan, mire a szívem szabályosan kánkánozni kezdett. Óvatosan a karjaim közé kaptam és beugrottam vele a szobájába. Gyengéden a földre fektettem, a padlószőnyegre. Felé hajoltam, ő pedig várakozásteljesen nézett rám. Olyan gyönyörű volt még így is, amennyit láttam belőle... Átkarolta a nyakamat és kissé felemelkedve megcsókolt. Fél kezemmel a feje mellett támaszkodtam és közelebb hajoltam hozzá, hogy ne kelljen ágaskodnia. Úgy éreztem, kigyullad az a szoba, olyan elsöprően forróra sikerült ez a csók.
Egy idő múlva ismét felkaptam, de ezúttal az ágyára ültettem.
-Aludnod kéne.
-Nem akarok-válaszolta durcásan. Elmosolyodtam.
-Cat, alig látok már valamit. Tényleg pihenned kell.
-Legalább azt megvárod, amíg elalszom?-kérdezte halkan, bánatosan. Megsimítottam az arcát.
-Nem kellene...
-Kérlek!-könyörgő tekintettel nézett rám. Nemet kellett volna mondanom, de... Lehetetlen volt ellenállni annak a szempárnak. Megadóan sóhajtottam.
-Borzasztó vagy.
-Tudom-mosolyodott el boldogan. Felpattant, a fürdőszoba felé indult. Utánaszóltam, éreztem, hogy megint elvörösödöm.
-Cat, vegyél valami... vastagabb pólót. Kérlek.
Mosolygott és eltűnt az ajtó mögött. Igyekeztem nem az onnan jövő hangokra koncentrálni. Én se tudom mindig kontrollálni magam... 10 perc múlva hosszú pizsama alsóban és egy pólóban jött vissza, aminek könyékig ért az ujja. Milyen gyönyörű a keze is... Miután elhelyezkedett az ágyában, rám pillantott.
-Nem fekszel le te is?
Teljes természetességgel kérdezte. Elképzeltem, ahogy mellette fekszek, szorosan egymáshoz simulunk... Nem. Kibírhatatlan lenne... Csak ott feküdni, olyan közel hozzá...
-Nem... megy. Nem fog menni-nem tudtam a szemébe nézni.
-Oké-sóhajtott és az ágya előtti kis rojtos szőnyegre mutatott. -Ülj ide.
Megkönnyebbültem csusszantam oda, így szemközt lehettem Cathy-vel is, mert oldalra fordult. Megsimítottam szabadon hagyott alkarját, ő pedig lerúgta magáról a takarót, hogy csak deréktól lefelé fedje. Magához szorított egy kisebb párnát és behunyta a szemét. Aztán fél perc múlva kinyitotta és rám nézett. Megragadta a kezem, az arcához szorította... és elaludt.
-Anyu félt engem.
Épp a párkányon ültünk, én átöleltem őt, miközben a környéket figyelte.
-Mitől?-kérdeztem értetlenül. Talán tőlem? Felesleges...
-Attól, hogy a kapcsolatunk túl korán fog... intimebbé válni.
-Intimebbé? Ezt hogy...-hirtelen megértettem. Király, mintha Cathy anyja belém látna... és azt hiszi, ezzel akarom tönkretenni a lányát. Éreztem, hogy kissé elvörösödöm... Olyan jó, hogy Cathy ezt még a sötétben is jól látja.
-Will, én... még nem állok készen. Én még nem akarom azt. Remélem, megértesz. Még egy jó ideig nem szeretném... És ha erőlteted, akkor...-lehajtotta a fejét, én pedig hirtelen nem is tudtam, mit mondjak. Dehogy erőltetem... csak az a VÁGY... Nem. Ki kell bírnom. Nem veszíthetem el őt... Magamhoz húztam és megsimítottam az arcát.
-Értem, mire gondolsz. És ki fogom bírni, addig, amíg te igent nem mondasz... a szexre!-csak kimondtam. Cathy sóhajtott, én pedig megsimítottam a hátát. Aztán magam felé fordítottam az arcát és megcsókoltam. A testünk felizzott, a levegő lángolt... Cathy bőre csak úgy tüzelt.
-Olyan forró vagy, mint én. A te bőröd is szinte éget-szorítottam meg a kezét. Elmosolyodott.
-A nyomodba értem.
-Már rég lehagytál.
-Csak futásban-lehelte, aztán közelebb húzott és a hajamba túrt.
Izzó vágy... Fél kézzel el kellett engednem Cathy-t, ha nem akartam kárt tenni benne. Megszorítottam a párkány szélét, miközben csókunk egyre szenvedélyesebbé vált. A fa megreccsent, Cathy pedig elhúzódott tőlem, ezzel alighanem megmentett engem ülőhelyünk tönkretételétől. A kezemre nézett, lefeszegette a párkányról és arcához húzta. Mosolygott.
-Azt akarod, letörjön ez az izé alattunk?
Sóhajtottam.
-Nem, csak nehéz... Szeretnélek megérinteni, jobban magamhoz szorítani... félek, hogy kárt teszek benned, vagy hogy túl messze megyek...
Szorosan hozzám simult.
-Szeretlek-mondta halkan, én pedig a fellegekben éreztem magam.
-Én még jobban-válaszoltam, mire Cathy hirtelen acélos erővel szorítani kezdett. Nevettem, mire rögtön elengedett.
-Hé, Cat... Nem kell kinyomnod belőlem a szuszt.
Bocsánatkérően nézett rám, nevettem és megcsókoltam.
-A tegnap... mi volt?-muszáj volt megkérdeznem. Eszembe jutott a futás, Cathy a fűben, a vizes fűben... elvörösödtem az emlék hatására.
-Ismét olyan... görcsök. Fájdalom.
-Nagyon rossz volt?-megsimítottam az arcát, miközben arra gondoltam, ennél nagyobb hülyeséget már nem tudtam volna kérdezni.
-Szörnyű, mint mindig, de legalább hamar vége lett.
-Hamar... Olyan rémes volt tehetetlenül nézni a szenvedésedet.
A hajamba túrt és megcsókolt. Magamhoz szorítottam, ujjaimmal a tarkóját simogattam. Aztán Cathy keze a gerincem vonalához csúszott... a pólóm alatt. Döbbenten néztem rá.
-Na, meggondoltad magad?
-Csak egy egész kicsit tovább...-mosolygott rám. Úgy éreztem, még jobban szeretem, mint eddig. Óvatosan végigsimítottam a gerince vonalán... Csodálatos érzés volt. A derekára csúsztattam a kezemet, ő pedig attól tartva, hogy túl sokáig merészkedek, a hátamba nyomta a körmét. Kissé erősen sikerült, összerándultam. Azonban rögtön elfelejtettem, amikor végigsimított a hátamon.
-Félsz tőlem?-hajoltam el tőle hirtelen. ezt tudnom kell...
-Nem-válaszolta Cathy határozottan, mire a szívem szabályosan kánkánozni kezdett. Óvatosan a karjaim közé kaptam és beugrottam vele a szobájába. Gyengéden a földre fektettem, a padlószőnyegre. Felé hajoltam, ő pedig várakozásteljesen nézett rám. Olyan gyönyörű volt még így is, amennyit láttam belőle... Átkarolta a nyakamat és kissé felemelkedve megcsókolt. Fél kezemmel a feje mellett támaszkodtam és közelebb hajoltam hozzá, hogy ne kelljen ágaskodnia. Úgy éreztem, kigyullad az a szoba, olyan elsöprően forróra sikerült ez a csók.
Egy idő múlva ismét felkaptam, de ezúttal az ágyára ültettem.
-Aludnod kéne.
-Nem akarok-válaszolta durcásan. Elmosolyodtam.
-Cat, alig látok már valamit. Tényleg pihenned kell.
-Legalább azt megvárod, amíg elalszom?-kérdezte halkan, bánatosan. Megsimítottam az arcát.
-Nem kellene...
-Kérlek!-könyörgő tekintettel nézett rám. Nemet kellett volna mondanom, de... Lehetetlen volt ellenállni annak a szempárnak. Megadóan sóhajtottam.
-Borzasztó vagy.
-Tudom-mosolyodott el boldogan. Felpattant, a fürdőszoba felé indult. Utánaszóltam, éreztem, hogy megint elvörösödöm.
-Cat, vegyél valami... vastagabb pólót. Kérlek.
Mosolygott és eltűnt az ajtó mögött. Igyekeztem nem az onnan jövő hangokra koncentrálni. Én se tudom mindig kontrollálni magam... 10 perc múlva hosszú pizsama alsóban és egy pólóban jött vissza, aminek könyékig ért az ujja. Milyen gyönyörű a keze is... Miután elhelyezkedett az ágyában, rám pillantott.
-Nem fekszel le te is?
Teljes természetességgel kérdezte. Elképzeltem, ahogy mellette fekszek, szorosan egymáshoz simulunk... Nem. Kibírhatatlan lenne... Csak ott feküdni, olyan közel hozzá...
-Nem... megy. Nem fog menni-nem tudtam a szemébe nézni.
-Oké-sóhajtott és az ágya előtti kis rojtos szőnyegre mutatott. -Ülj ide.
Megkönnyebbültem csusszantam oda, így szemközt lehettem Cathy-vel is, mert oldalra fordult. Megsimítottam szabadon hagyott alkarját, ő pedig lerúgta magáról a takarót, hogy csak deréktól lefelé fedje. Magához szorított egy kisebb párnát és behunyta a szemét. Aztán fél perc múlva kinyitotta és rám nézett. Megragadta a kezem, az arcához szorította... és elaludt.
2013. augusztus 24., szombat
35. Figyelmeztetés
Elhatároztam, hogy reggel Cathy elé megyek. Igen, a házuk elé, motorral és azzal a céllal, hogy vihetem őt suliba. Kár, hogy előbb szembe kell néznem az esetleges szülői kérdésekkel...
Megálltam és vártam. Cathy csakhamar kinézett az ablakon, fogkefével a szájában, döbbent tekintettel. Megmosolyogtatott az arckifejezése és intettem neki. Gyorsan visszahúzta a függönyt és 2 perc múlva már a szüleivel beszélt valamit, amiből megint csak foszlányokat értettem.
-Nem kell...
-...sokat vagy együtt...
-...mert járunk...-ettől a két szótól rögvest melegem lett. Hát felvállal.
Hirtelen az ajtó kicsapódott, én pedig szemközt találtam magam Cathy anyjával. Másfél fejjel kisebb volt tőlem, de olyan harcias arcot vágott, hogy hátrálni lett volna kedvem.
-Mit akarsz a lányomtól?-morogta. Védekezően felemeltem a kezem.
-Még nagyon elején vagyunk mindennek, nem is...-próbáltam mentegetőzni, de közbevágott.
-Nem hagyom, hogy egy magadfajta elrontsa!
Dühbe gurultam. Miért rontanám el? Miért nem szerethetem büntetlenül? És mi az, hogy egy magamfajta?
-Nem fogom elrontani-mondtam mérgesen. -Szerelmesek vagyunk egymásba, ennyi az egész.
-Így igaz, anya-szólt közbe Cathy is, aki eddig némán figyelt minket. Lazán álldogált tőlünk nem messze. Elképesztően jól nézett ki: szürkésfekete koptatott farmer, fekete magas szárú edzőcipő és az elmaradhatatlan bőrdzseki. És az a gyönyörű, kissé hullámos szőkésbarna haj...
-Erről még beszélünk!-fordult felé Mrs Williams, azzal beviharzott a házba. Cathy zavart mosollyal nézett rám, olyan aranyos arccal...
-Bocs...
-Semmi baj. Csak kicsit megijesztett... anyukád heves viselkedése.
A házból morgás hallatszott, én pedig enyhén lángoló fejjel a motorra pattantam.
-Szerinte menjünk-vigyorodtam el zavartan.
-Oké!-mögém ült és átkarolta a derekamat, amitől a szívem ismét megbolondult. Egész úton szinte csak erre tudtam figyelni... ami nem túl szerencsés, ha motorozik az ember. Vagy a nem-ember...
A suli elé érve Cathy leszállt mögülem, én pedig kitámasztottam a motort. Aztán mikor hátranéztem, megláttam Cathy fancsali arcát. Na most vagy azért szomorú, hogy nem száguldunk tovább, vagy mert... el kellett engem engednie. Magamhoz húztam egy röpke csókra, hogy aztán kézen fogva sétáljunk be. Chester-ék rögtön füttyögni és húú-zni kezdtek. Cathy-re pillantottam, akinek az összes reakciója egy boldog mosoly volt. Aztán felemelte a fejét, rám kacsintott, megszorította a kezem és besétált a termébe. Odaballagtam a srácokhoz, Otto egy oldalba bökéssel fogadott.
-Na, na, csajozunk?
-Fogd be-röhögtem el magam.
-Hiába, valaki már nagyon szerencsésnek érzi magát!-kezdett cukkolni Darren is.
-Ha olyan lánnyal járnál, mint én, te is annak éreznéd magad-vágtam vissza vigyorogva.
-Szerez ő jobbat... pár év múlva!-bökte oldalba Chester, mire nevetni kezdtünk. Én hagytam abba először, ugyanis pár év múlva én még mindig 17-nek nézek ki, Cathy pedig... öregszik.
Megálltam és vártam. Cathy csakhamar kinézett az ablakon, fogkefével a szájában, döbbent tekintettel. Megmosolyogtatott az arckifejezése és intettem neki. Gyorsan visszahúzta a függönyt és 2 perc múlva már a szüleivel beszélt valamit, amiből megint csak foszlányokat értettem.
-Nem kell...
-...sokat vagy együtt...
-...mert járunk...-ettől a két szótól rögvest melegem lett. Hát felvállal.
Hirtelen az ajtó kicsapódott, én pedig szemközt találtam magam Cathy anyjával. Másfél fejjel kisebb volt tőlem, de olyan harcias arcot vágott, hogy hátrálni lett volna kedvem.
-Mit akarsz a lányomtól?-morogta. Védekezően felemeltem a kezem.
-Még nagyon elején vagyunk mindennek, nem is...-próbáltam mentegetőzni, de közbevágott.
-Nem hagyom, hogy egy magadfajta elrontsa!
Dühbe gurultam. Miért rontanám el? Miért nem szerethetem büntetlenül? És mi az, hogy egy magamfajta?
-Nem fogom elrontani-mondtam mérgesen. -Szerelmesek vagyunk egymásba, ennyi az egész.
-Így igaz, anya-szólt közbe Cathy is, aki eddig némán figyelt minket. Lazán álldogált tőlünk nem messze. Elképesztően jól nézett ki: szürkésfekete koptatott farmer, fekete magas szárú edzőcipő és az elmaradhatatlan bőrdzseki. És az a gyönyörű, kissé hullámos szőkésbarna haj...
-Erről még beszélünk!-fordult felé Mrs Williams, azzal beviharzott a házba. Cathy zavart mosollyal nézett rám, olyan aranyos arccal...
-Bocs...
-Semmi baj. Csak kicsit megijesztett... anyukád heves viselkedése.
A házból morgás hallatszott, én pedig enyhén lángoló fejjel a motorra pattantam.
-Szerinte menjünk-vigyorodtam el zavartan.
-Oké!-mögém ült és átkarolta a derekamat, amitől a szívem ismét megbolondult. Egész úton szinte csak erre tudtam figyelni... ami nem túl szerencsés, ha motorozik az ember. Vagy a nem-ember...
A suli elé érve Cathy leszállt mögülem, én pedig kitámasztottam a motort. Aztán mikor hátranéztem, megláttam Cathy fancsali arcát. Na most vagy azért szomorú, hogy nem száguldunk tovább, vagy mert... el kellett engem engednie. Magamhoz húztam egy röpke csókra, hogy aztán kézen fogva sétáljunk be. Chester-ék rögtön füttyögni és húú-zni kezdtek. Cathy-re pillantottam, akinek az összes reakciója egy boldog mosoly volt. Aztán felemelte a fejét, rám kacsintott, megszorította a kezem és besétált a termébe. Odaballagtam a srácokhoz, Otto egy oldalba bökéssel fogadott.
-Na, na, csajozunk?
-Fogd be-röhögtem el magam.
-Hiába, valaki már nagyon szerencsésnek érzi magát!-kezdett cukkolni Darren is.
-Ha olyan lánnyal járnál, mint én, te is annak éreznéd magad-vágtam vissza vigyorogva.
-Szerez ő jobbat... pár év múlva!-bökte oldalba Chester, mire nevetni kezdtünk. Én hagytam abba először, ugyanis pár év múlva én még mindig 17-nek nézek ki, Cathy pedig... öregszik.
2013. augusztus 22., csütörtök
34. Megbocsátott
Reggel csak azt figyeltem, mikor érkezik meg Cathy. Amint belépett az udvarra, odamentem hozzá.
-Kérlek, Cathy, bocsáss meg, én...
Egyetlen pillantásra méltatott. Rám emelte mélységesen szomorú zöld szemét, aztán kikerült és elment mellettem. Nem érti, hogy azok a sebhelyek múltam sötét részei, azért nem akarok beszélni róluk... Utána akartam menni, de Henderson megelőzött. Megint.
-Szia! Haragban vagytok?
Persze, hogy meg kellett kérdeznie.
-Titkolózik...-sóhajtott Cathy. -Veled mi újság?
-Adelheid elárulta, hogy egyre jobban ki nem állhat téged...
Adelheid, a kis szöszi fúria?
-Eddig összesen egyszer találkoztunk! Mitől...
-Tudod, hallja, ahogy gondolatban összehasonlítgatod őt meg magadat.
Összehasonlítja? Miért? Ő ezerszer szebb attól a vámpírlánytól. Vagy épp ezért nem jönnek ki? Utánuk kiáltottam.
-Grant kiabál utánad-bökte oldalba a lányt Henderson. Cathy hátranézett, egyenesen rám és megrázta a fejét. Miért is állna meg miattam, ha már annyiszor kellett csalódnia bennem. Elcsíptem a vámpírsrác vigyorát. Jól mulathat rajtam, igazán. Cathy hirtelen nevetni kezdett.
-Mi olyan vicces?-kérdezte a vámpírsrác.
-Elképzeltem valamit a nővéreddel kapcsolatban. A szőkével...-szóval nem rajtam nevet. A srácokhoz ballagtam, akik rögtön látták, hogy nem vagyok túl jó kedvemben.
-Csak nem szakítottatok?-csapott Chester a lecsóba.
-Jó úton járunk-morogtam vissza.
-Ne veszítsd el-szólalt meg hirtelen Rex. -Teljesen összeilletek.
-Igaza van-helyeselt Otto is. -Az a csaj... jó hatással van rád.
-Cathy a neve-mosolyodtam el halványan. -,,Az a csaj" épp egy vámpírral flangál... -Ismét meghallottam beszélgetésük egypár foszlányát.
-...min kaptatok össze?
-Titkolózik... megint...
-Mit....?
-Hegek... nem mondja el... félek... én okoztam... karmolások...-most bántam csak igazán, hogy emberi alakban ilyen gyatra a hallásom. Hiába hallgatóztam feszülten, csak Henderson egyik mondatát sikerült elcsípnem.
-Egy biológiai csoda vagy.
És nekem sikerült őt magamra haragítanom.
Egész nap azon törtem a fejem, hogyan engesztelhetném ki Cathy-t. Egy szimpla bocsánatkérés... nem. Szerelmes levél? Elavult. Virág? Vittem neki egy szál rózsát... Nem az én stílusom.
Este elrohantam a házukhoz. Cathy ablaka a ház elülső oldalán volt, a ház előtt pedig kövek... Kövek. Kerestem pár nagyobb darabot és szív alakban elrendeztem őket egy jól látható részen. Amint végeztem, eszembe jutott, hogy mindez szép és jó... de nem elég.
Hazarohantam. Mit szeretnek a lányok? A cuki dolgokat. Na jó, a többségük azt szereti. És mi a legcukibb dolog? Egy farkas... masnival. Nem tudom, nagyi elfelejti-e valaha, milyen látványt nyújtottam a fürdőszobatükör előtt görnyedve, azon igyekezve, hogy egy rózsaszín szalagot masni formájúra kössek a hajamban.
-Will...-ez volt az első alkalom, hogy nem a teljes nevemen és nem Willie-nek szólított. -Lemaradtam valamiről?
-Ööö... helló, nagyi-felegyenesedtem, de nem figyeltem eléggé, sikerült megfejelni a tükör feletti polcot.
-Mi ez az egész?-mutatott a fejemre.
-Összezördülés Cathy-vel-vigyorogtam rá hülyén. -Jól áll?
-Gyere ide!-ismét le kellett hajolnom, hogy nagyi egyáltalán felérjen. Igazított valamit a fejemen, aztán a vállamra csapott.
-Nem tudom, mi a célod ezzel az egésszel... de szerintem a kislány meg fog bocsátani neked-paskolta meg a karomat.
-Nagyi, honnan tudod, hogy én...
-Vigyázz, tönkre ne menjen a frizurád!-szólt vissza a válla felett.
Sikerült rendben átalakulnom... aztán amikor visszaértem Cathy háza elé, sikerült szétbarmolnom a kavicsszívet. Ha emberi alakban vagyok, tuti mondok valami nem túl szépet, de most csak neki álltam helyre kapargatni a köveket. A neszezésemmel elértem, hogy Cathy kinyissa az ablakot. Gyorsan helyre löktem az utolsó kavicsot, és így nem túl szép, de elfogadható szívet kaptam eredményül. Egy utolsó pillantást vetettem rá, aztán mellé ültem és vártam Cathy reakcióját.
-Will, ha még egyszer...-hajolt ki az ablakon. Aztán rám nézett és elállt a lélegzete. Alaposan szemügyre vette a szívet is, majd ismét rám pillantott. Nevetett és a szája elé kapta a kezét. Reméltem, hogy ez azt jelenti, hogy nincs harag.
Kilendült a párkányra, onnan le a földre. Pizsama felső és rövidnadrág volt rajta. A szívhez sétált, végighúzta ujjait a kavicsokon. Aztán felém fordult és átölelt, amitől az én szerelmes szívem bukfencet hányt.
-Köszönöm! Ja, és jól áll a rózsaszín!-igazította meg kuncogva a masnimat. Bosszúsan megráztam a fejem, aztán megnyaltam az arcát.
-Ne már!-legyintett meg. -A masni pedig marad. Cuki vagy vele. Mint egy lányfarkas!
Felmordultam és oldalba böktem az orrommal. Kezdett idegesíteni az a madzag vagy mi a fejemen.
-Ha legyőzöl futásban, kiszedem a masnidat!-ajánlotta. Felmordultam és kilógattam a nyelvem. Úgyis nyer.
-Rajt!-nevetve futni kezdett, azonban 10 métert, se haladt, amikor a fejéhez kapott és a fűbe roskadt. Felnyögött, én pedig ijedten és fájó szívvel mellé ugrottam. Megint egy olyan fájdalomhullám, és én nem tehetek ellene semmit, látnom kell szenvedni... Cathy hasra fordult, halántékát a harmatos fűbe nyomta. Pár másodperc múlva nagyot sóhajtott és felemelte a fejét.
-Semmi bajom, vége...-kissé úgy hangzott, mintha nem is nekem, hanem magának mondaná. Feltápászkodott, én pedig... hát, elég annyi, hogy ha emberalakban vagyok, elvörösödöm. Ugyanis a harmat hatására Cathy felsője már... nem takart sokat. És hát.. a látvány kissé zavaró volt...
-Most megyek, át kell öltöznöm-kapta ijedten előre Cathy a kezét. Biztos voltam benne, hogy ugyanolyan zavarban van, mint én. Elől összefont karral rohanni kezdett vissza. Utánafutottam. Akkor megbocsátott, ugye?...
-Szent a béke!-mosolygott rám, amikor oldalba böktem az orrommal. -Jó éjt!-lehelte, aztán eltűnt a szobája sötétjében. Nem csukta be az ablakot.
-Kérlek, Cathy, bocsáss meg, én...
Egyetlen pillantásra méltatott. Rám emelte mélységesen szomorú zöld szemét, aztán kikerült és elment mellettem. Nem érti, hogy azok a sebhelyek múltam sötét részei, azért nem akarok beszélni róluk... Utána akartam menni, de Henderson megelőzött. Megint.
-Szia! Haragban vagytok?
Persze, hogy meg kellett kérdeznie.
-Titkolózik...-sóhajtott Cathy. -Veled mi újság?
-Adelheid elárulta, hogy egyre jobban ki nem állhat téged...
Adelheid, a kis szöszi fúria?
-Eddig összesen egyszer találkoztunk! Mitől...
-Tudod, hallja, ahogy gondolatban összehasonlítgatod őt meg magadat.
Összehasonlítja? Miért? Ő ezerszer szebb attól a vámpírlánytól. Vagy épp ezért nem jönnek ki? Utánuk kiáltottam.
-Grant kiabál utánad-bökte oldalba a lányt Henderson. Cathy hátranézett, egyenesen rám és megrázta a fejét. Miért is állna meg miattam, ha már annyiszor kellett csalódnia bennem. Elcsíptem a vámpírsrác vigyorát. Jól mulathat rajtam, igazán. Cathy hirtelen nevetni kezdett.
-Mi olyan vicces?-kérdezte a vámpírsrác.
-Elképzeltem valamit a nővéreddel kapcsolatban. A szőkével...-szóval nem rajtam nevet. A srácokhoz ballagtam, akik rögtön látták, hogy nem vagyok túl jó kedvemben.
-Csak nem szakítottatok?-csapott Chester a lecsóba.
-Jó úton járunk-morogtam vissza.
-Ne veszítsd el-szólalt meg hirtelen Rex. -Teljesen összeilletek.
-Igaza van-helyeselt Otto is. -Az a csaj... jó hatással van rád.
-Cathy a neve-mosolyodtam el halványan. -,,Az a csaj" épp egy vámpírral flangál... -Ismét meghallottam beszélgetésük egypár foszlányát.
-...min kaptatok össze?
-Titkolózik... megint...
-Mit....?
-Hegek... nem mondja el... félek... én okoztam... karmolások...-most bántam csak igazán, hogy emberi alakban ilyen gyatra a hallásom. Hiába hallgatóztam feszülten, csak Henderson egyik mondatát sikerült elcsípnem.
-Egy biológiai csoda vagy.
És nekem sikerült őt magamra haragítanom.
Egész nap azon törtem a fejem, hogyan engesztelhetném ki Cathy-t. Egy szimpla bocsánatkérés... nem. Szerelmes levél? Elavult. Virág? Vittem neki egy szál rózsát... Nem az én stílusom.
Este elrohantam a házukhoz. Cathy ablaka a ház elülső oldalán volt, a ház előtt pedig kövek... Kövek. Kerestem pár nagyobb darabot és szív alakban elrendeztem őket egy jól látható részen. Amint végeztem, eszembe jutott, hogy mindez szép és jó... de nem elég.
Hazarohantam. Mit szeretnek a lányok? A cuki dolgokat. Na jó, a többségük azt szereti. És mi a legcukibb dolog? Egy farkas... masnival. Nem tudom, nagyi elfelejti-e valaha, milyen látványt nyújtottam a fürdőszobatükör előtt görnyedve, azon igyekezve, hogy egy rózsaszín szalagot masni formájúra kössek a hajamban.
-Will...-ez volt az első alkalom, hogy nem a teljes nevemen és nem Willie-nek szólított. -Lemaradtam valamiről?
-Ööö... helló, nagyi-felegyenesedtem, de nem figyeltem eléggé, sikerült megfejelni a tükör feletti polcot.
-Mi ez az egész?-mutatott a fejemre.
-Összezördülés Cathy-vel-vigyorogtam rá hülyén. -Jól áll?
-Gyere ide!-ismét le kellett hajolnom, hogy nagyi egyáltalán felérjen. Igazított valamit a fejemen, aztán a vállamra csapott.
-Nem tudom, mi a célod ezzel az egésszel... de szerintem a kislány meg fog bocsátani neked-paskolta meg a karomat.
-Nagyi, honnan tudod, hogy én...
-Vigyázz, tönkre ne menjen a frizurád!-szólt vissza a válla felett.
Sikerült rendben átalakulnom... aztán amikor visszaértem Cathy háza elé, sikerült szétbarmolnom a kavicsszívet. Ha emberi alakban vagyok, tuti mondok valami nem túl szépet, de most csak neki álltam helyre kapargatni a köveket. A neszezésemmel elértem, hogy Cathy kinyissa az ablakot. Gyorsan helyre löktem az utolsó kavicsot, és így nem túl szép, de elfogadható szívet kaptam eredményül. Egy utolsó pillantást vetettem rá, aztán mellé ültem és vártam Cathy reakcióját.
-Will, ha még egyszer...-hajolt ki az ablakon. Aztán rám nézett és elállt a lélegzete. Alaposan szemügyre vette a szívet is, majd ismét rám pillantott. Nevetett és a szája elé kapta a kezét. Reméltem, hogy ez azt jelenti, hogy nincs harag.
Kilendült a párkányra, onnan le a földre. Pizsama felső és rövidnadrág volt rajta. A szívhez sétált, végighúzta ujjait a kavicsokon. Aztán felém fordult és átölelt, amitől az én szerelmes szívem bukfencet hányt.
-Köszönöm! Ja, és jól áll a rózsaszín!-igazította meg kuncogva a masnimat. Bosszúsan megráztam a fejem, aztán megnyaltam az arcát.
-Ne már!-legyintett meg. -A masni pedig marad. Cuki vagy vele. Mint egy lányfarkas!
Felmordultam és oldalba böktem az orrommal. Kezdett idegesíteni az a madzag vagy mi a fejemen.
-Ha legyőzöl futásban, kiszedem a masnidat!-ajánlotta. Felmordultam és kilógattam a nyelvem. Úgyis nyer.
-Rajt!-nevetve futni kezdett, azonban 10 métert, se haladt, amikor a fejéhez kapott és a fűbe roskadt. Felnyögött, én pedig ijedten és fájó szívvel mellé ugrottam. Megint egy olyan fájdalomhullám, és én nem tehetek ellene semmit, látnom kell szenvedni... Cathy hasra fordult, halántékát a harmatos fűbe nyomta. Pár másodperc múlva nagyot sóhajtott és felemelte a fejét.
-Semmi bajom, vége...-kissé úgy hangzott, mintha nem is nekem, hanem magának mondaná. Feltápászkodott, én pedig... hát, elég annyi, hogy ha emberalakban vagyok, elvörösödöm. Ugyanis a harmat hatására Cathy felsője már... nem takart sokat. És hát.. a látvány kissé zavaró volt...
-Most megyek, át kell öltöznöm-kapta ijedten előre Cathy a kezét. Biztos voltam benne, hogy ugyanolyan zavarban van, mint én. Elől összefont karral rohanni kezdett vissza. Utánafutottam. Akkor megbocsátott, ugye?...
-Szent a béke!-mosolygott rám, amikor oldalba böktem az orrommal. -Jó éjt!-lehelte, aztán eltűnt a szobája sötétjében. Nem csukta be az ablakot.
2013. augusztus 21., szerda
33. Hegek
A héten Cathy-nek végig fájdalmai voltak. A suliban pedig az ikrek nem hagytak minket békén: Gwendolyn Cathy-t szidta, Gretchen pedig előttem illegette magát. Mintha valaha is szeretnék egy ilyen műanyag babával járni.
Minden este kiültünk a párkányra. Zavartan figyeltem, ahogy Cathy éjjellátó-üzemmódban a környéket szemléli és a szívverését hallgattam. Egyik este Cathy-nek különösen erős fájdalmai voltak.
-Rosszabb, mint egy roham-nyögte. -Kevésbé fáj, de tovább tart.
Megsimítottam az arcát. Szörnyű, hogy itt nézem tehetetlenül... Cathy hirtelen megfordult, hogy nekem háttal legyen és előrehúzta magához a kezemet. Aztán a hasára tette a kezemet, tenyérrel lefelé. Döbbenten ültem, Cathy pedig boldogan sóhajtott és közelebb bújt hozzám. A pulzusom megkergült, én pedig a másik kezemmel átkaroltam a vállát.
A vasútnál rengeteg futóversenyt rendeztünk, amiket majdnem mindig Cathy nyert meg. Volt olyan is, hogy átváltottam farkas alakomra, ő pedig a hátamra ült... csodálatos érzés volt. Boldoggá teszek egy lányt... és a lány szeret engem.
Egyszer épp a szobájában voltunk, a szőnyegen fekve. Cathy alattam feküdt, én pedig kisimítottam egy tincset az arcából... amikor észrevette a négy kis heget a nyakamon.
-Ezt hol szerezted?-kérdezte kíváncsian. Felé fordítottam a bal alkarom belső részét, ahol ugyanilyen kis sebhelyek voltak.
-Ezeket te csináltad, mikor levetetted magad a párkányról. Csak kicsit fájt-mosolyogtam rá.
-Ó!-mondta meglepetten.
-Belém vágtad a körmödet.
-Ó...-az ujjaira nézett, a körmeire, amik csillogtak a fényben. Óvatosan megsimította a kezemen lévő hegeket. -Sajnálom...
-Ne sajnáld!-emeltem fel és szorítottam magamhoz. Hitetlenkedve nézett rám azokkal a gyönyörű zöld szemeivel.
-Nem haragszol?
-Mért haragudnék?-nevettem és megcsókoltam. Rögtön elöntött az a hülye vágy... Cathy derekára csúsztattam a kezem, aztán egy egész kicsit fentebb...
-Will!-szólt rám mosolyogva. Bűnbánó arcot vágtam. Az a hülye VÁGY... Cathy mosolyogva megsimította az arcom.
-Még ne!-kérte halkan. Egy újabb engedetlen tincset simítottam a füle mögé.
-Jól áll neked ez az új frizura. Meg a frufru-borzoltam meg egy kicsit a haját. Zavartan mosolygott.
-Köszi...
-És az is, amikor zavarba jössz!-nevettem, ő pedig bosszúsan fújt egyet.
-Meg az is, amikor hitetlenkedsz...-csiklandoztam meg a nyakát. Hátrakapta a fejét és feltérdelt.
-Védd magad!-támadott ő is. A nagy hempergésben kissé felcsúszott a pólóm... ami nem is érdekelt, amíg meg nem láttam Cathy elhűlt arckifejezését.
-Te jó ég!-tápászkodott fel. Elvörösödtem és gyorsan megigazítottam a pólóm. Az a pár régi heg a hasamon... azokról jobb nem is beszélni.
-Mi volt az?-kérdezte óvatosan. -Ugye nem én...?
-Nem, nem te!-szakítottam félbe ingerülten. Mért kellett ilyen hülyének lennem, hagyni, hogy észrevegye...
-Akkor ki okozta?-kérdezte halkan.
-Azt neked nem kell tudnod!-szinte kiabáltam. Király, most kíváncsi. Cathy-re néztem, aki ijedten hátrébb húzódott tőlem. Az az arckifejezés... utána nyúltam.
-Jaj, ne...
-Ki volt képes erre?-hangja nem volt több suttogásnál.
-Nem érdekes, Cat, felejtsd el...-öleltem át. Sírni kezdett. Dehogy felejti.
-Most mi rosszat mondtam?-fogtam két kezem közé az arcát.
-Azt hittem, többé már nem fogsz titkolózni...-lehelte és eltolta a kezem. Az ágyára kuporodott, hátát a falnak döntve. -Kérlek, menj el.
Eszembe jutott, amikor Henderson végett kórházba került és ott feküdt az ágyhoz kötve... Azt kérte, ne menjek el, és én mégis otthagytam. Most pedig ő küld el engem.
-Cat, ne, kérlek...
Alig tudtam szemmel követni a mozgását, máris támadó pozícióban, meggörbített háttal állt előttem.
-Menj el! Tűnj el!-morogta, én pedig minden egyes szónál rosszabbul éreztem magam.
-Nem...-nem engedte, hogy végigmondjam, az ablakhoz lendített és kilökött a párkányra.
-Menj, mielőtt olyat teszek, amit később megbánok!-halálosan komolyan gondolta a szavait. A szívem veszettül fájt: megint megbántottam. Gratulálok magamnak.
-Cathy, én...-próbálkoztam utoljára, mire Cathy megint meglökött.
-Menj... már!-szomorúan rápillantottam, aztán leugrottam. Hallottam az ablak csapódását és hogy Cathy ismét sírni kezd. Nem tudtam hallgatni...
Éjjel megint visszamentem, farkas alakban. Vonyítottam egy kicsit, de csak annyit értem el, hogy dühösen kiszóljon:
-Csendben légy!
Egy utolsót vonyítottam és eltűntem a sötétségben.
Minden este kiültünk a párkányra. Zavartan figyeltem, ahogy Cathy éjjellátó-üzemmódban a környéket szemléli és a szívverését hallgattam. Egyik este Cathy-nek különösen erős fájdalmai voltak.
-Rosszabb, mint egy roham-nyögte. -Kevésbé fáj, de tovább tart.
Megsimítottam az arcát. Szörnyű, hogy itt nézem tehetetlenül... Cathy hirtelen megfordult, hogy nekem háttal legyen és előrehúzta magához a kezemet. Aztán a hasára tette a kezemet, tenyérrel lefelé. Döbbenten ültem, Cathy pedig boldogan sóhajtott és közelebb bújt hozzám. A pulzusom megkergült, én pedig a másik kezemmel átkaroltam a vállát.
A vasútnál rengeteg futóversenyt rendeztünk, amiket majdnem mindig Cathy nyert meg. Volt olyan is, hogy átváltottam farkas alakomra, ő pedig a hátamra ült... csodálatos érzés volt. Boldoggá teszek egy lányt... és a lány szeret engem.
Egyszer épp a szobájában voltunk, a szőnyegen fekve. Cathy alattam feküdt, én pedig kisimítottam egy tincset az arcából... amikor észrevette a négy kis heget a nyakamon.
-Ezt hol szerezted?-kérdezte kíváncsian. Felé fordítottam a bal alkarom belső részét, ahol ugyanilyen kis sebhelyek voltak.
-Ezeket te csináltad, mikor levetetted magad a párkányról. Csak kicsit fájt-mosolyogtam rá.
-Ó!-mondta meglepetten.
-Belém vágtad a körmödet.
-Ó...-az ujjaira nézett, a körmeire, amik csillogtak a fényben. Óvatosan megsimította a kezemen lévő hegeket. -Sajnálom...
-Ne sajnáld!-emeltem fel és szorítottam magamhoz. Hitetlenkedve nézett rám azokkal a gyönyörű zöld szemeivel.
-Nem haragszol?
-Mért haragudnék?-nevettem és megcsókoltam. Rögtön elöntött az a hülye vágy... Cathy derekára csúsztattam a kezem, aztán egy egész kicsit fentebb...
-Will!-szólt rám mosolyogva. Bűnbánó arcot vágtam. Az a hülye VÁGY... Cathy mosolyogva megsimította az arcom.
-Még ne!-kérte halkan. Egy újabb engedetlen tincset simítottam a füle mögé.
-Jól áll neked ez az új frizura. Meg a frufru-borzoltam meg egy kicsit a haját. Zavartan mosolygott.
-Köszi...
-És az is, amikor zavarba jössz!-nevettem, ő pedig bosszúsan fújt egyet.
-Meg az is, amikor hitetlenkedsz...-csiklandoztam meg a nyakát. Hátrakapta a fejét és feltérdelt.
-Védd magad!-támadott ő is. A nagy hempergésben kissé felcsúszott a pólóm... ami nem is érdekelt, amíg meg nem láttam Cathy elhűlt arckifejezését.
-Te jó ég!-tápászkodott fel. Elvörösödtem és gyorsan megigazítottam a pólóm. Az a pár régi heg a hasamon... azokról jobb nem is beszélni.
-Mi volt az?-kérdezte óvatosan. -Ugye nem én...?
-Nem, nem te!-szakítottam félbe ingerülten. Mért kellett ilyen hülyének lennem, hagyni, hogy észrevegye...
-Akkor ki okozta?-kérdezte halkan.
-Azt neked nem kell tudnod!-szinte kiabáltam. Király, most kíváncsi. Cathy-re néztem, aki ijedten hátrébb húzódott tőlem. Az az arckifejezés... utána nyúltam.
-Jaj, ne...
-Ki volt képes erre?-hangja nem volt több suttogásnál.
-Nem érdekes, Cat, felejtsd el...-öleltem át. Sírni kezdett. Dehogy felejti.
-Most mi rosszat mondtam?-fogtam két kezem közé az arcát.
-Azt hittem, többé már nem fogsz titkolózni...-lehelte és eltolta a kezem. Az ágyára kuporodott, hátát a falnak döntve. -Kérlek, menj el.
Eszembe jutott, amikor Henderson végett kórházba került és ott feküdt az ágyhoz kötve... Azt kérte, ne menjek el, és én mégis otthagytam. Most pedig ő küld el engem.
-Cat, ne, kérlek...
Alig tudtam szemmel követni a mozgását, máris támadó pozícióban, meggörbített háttal állt előttem.
-Menj el! Tűnj el!-morogta, én pedig minden egyes szónál rosszabbul éreztem magam.
-Nem...-nem engedte, hogy végigmondjam, az ablakhoz lendített és kilökött a párkányra.
-Menj, mielőtt olyat teszek, amit később megbánok!-halálosan komolyan gondolta a szavait. A szívem veszettül fájt: megint megbántottam. Gratulálok magamnak.
-Cathy, én...-próbálkoztam utoljára, mire Cathy megint meglökött.
-Menj... már!-szomorúan rápillantottam, aztán leugrottam. Hallottam az ablak csapódását és hogy Cathy ismét sírni kezd. Nem tudtam hallgatni...
Éjjel megint visszamentem, farkas alakban. Vonyítottam egy kicsit, de csak annyit értem el, hogy dühösen kiszóljon:
-Csendben légy!
Egy utolsót vonyítottam és eltűntem a sötétségben.
32. Egy új hét kezdete
Az éjszaka fantasztikus volt. Együtt ültünk a párkányon, én átkaroltam Cathy vállát, ő pedig a mellkasomra hajtotta a fejét. Hallgattam a szívverését, ő pedig megszorította a kezem... Sosem gondoltam volna, hogy a szerelem ilyen csodálatos dolog. Főleg, ha viszonozzák.
Reggel a suliudvaron találkoztunk. Őt behozták kocsival, én pedig a fal mellett vártam őt. Mivel nem nagyon akartunk feltűnést kelteni (hejj, pedig de szívesen megmutattam volna a világnak, hogy ki az én barátnőm!), kézfogásra korlátozódtunk. Azonban az ikerklónok így is kiszúrtak minket. Gwendolyn olyat sikított, hogy aki eddig nem ránk figyelt, mind idefordította a fejét.
-Lehetetlen!-trappolt oda hozzánk márkás cipőjében. -Mondd, hogy nem jártok!-szegezte nekem az ujját, mintha Cathy ott se lenne. Pff.
-Nem. Még nem-villantottam rá egy mosolyt és megszorítottam Cathy kezét. Gwendolyn arca előbb vörös, aztán lilás árnyalatot vett fel.
-Hé! Jól áll neked ez a szín. Megy a sminkedhez!-szólt oda neki Cathy, aztán besétáltunk a folyosóra. Szerencsénkre Thomas Henderson véletlenül pont arra járt.
-Mit hallok?-cövekelt le előttünk. Megint megszorítottam Cathy kezét.
-Biztos jól hallottad, a szuper füleddel!-vigyorogtam rá keserűen. Henderson morogni kezdett, én pedig követtem a példáját. Ha harc, hát legyen harc.
-Figyelj, majd mi eldöntjük, mit csinálunk együtt. Ez nem a te dolgod!-pördült elém Cathy. Szokása szerint megragadta a lényeget.
-Cathy, te is tudod, mi ő!-biccentett felém. Na mintha ő jobb lenne.
-Tudom. de ő még nem próbált megölni!-a szívem kihagyott két ütemet, Cathy pedig lehajtott fejjel csendesen sírni kezdett. Henderson szeme megvillant, aztán végre felszívódott.
-Jaj, Cat, ne sírj...-öleltem át. Ha ez a... vámpír még egyszer megríkatja, a feje bánja.
-Bocs, nem tudom, miért bőgök örökké. De most megyek, még átnézem a fizikát...-azzal megtörölte a szemét és otthagyott a folyosón.
Visszamentem az udvarra a srácokhoz. Kissé furán néztek, amikor rájuk köszöntem.
-Sziasztok.
Összenéztek, aztán benyögtek egy helló-félét.
-Mi van?-néztem rájuk értetlenül. Darren vállat vont.
-Csak... szóval jársz a Williams-lánnyal, vagy nem?
-Én...-erre mit mondjak?
-Csak mert szerintem érdemes sietned. Többen is pályáznak rá.
Mérges lettem. Mi az, hogy pályáznak rá? Ő nem holmi lottó-főnyeremény! Ó, ő attól sokkal jobb...
-Pályázzanak csak, rajta!
-Nagyon bízol benne-röhögte el magát Chester, se semmi vidámság nem volt a hangjában.
-Miért ne bíznék?-tártam szét a karom. -Azt mondta... szerelmes belém.
-Sok csaj mond sokfélét-legyintett Chester. -Várd ki a végét...
-Cathy nem olyan!-ragadtam meg Chester pólójának az elejét.
-Nyugodj le, hé!-lökte el a karomat. -Nagyon kiismerted...
-Chester-szólt rá halkan Rex. Felmordultam.
-Cathy-t hagyjátok békén. Hagyjátok békén!-azzal elrohantam.
Délután és a szünetekben elkerültük egymást. Este 8 felé nem bírtam tovább nélküle, elrohantam hozzá. A szokásos: fel a párkányra, be az ablakon. Cathy az ágyán feküdt összegömbölyödve, de nem aludt.
-Halihó!-köszöntem rá vidáman. Rám nézett, de nem viszonozta a mosolyomat.
-Hány óra?-kérdezte halkan. Aggódva odaléptem hozzá és a homlokára tettem a kezem. Nem volt láza.
-Mi a baj? Amúgy nyolc.
-Áhh...-sóhajtott, aztán lassan feltápászkodott az ágyról, kezét a hasára szorítva. Értetlenül figyeltem.
-Hova mész?-kérdeztem zavartan és a hajamba túrtam.
-Fürdőszoba. Most van meg-nézett rám. Egy darabig értetlenül néztem, aztán rájöttem. Ó, hát persze... és az akkor szokásos görcsök.
-Ó, akkor nem zavarlak... szia!-azzal sajgó szívvel, búcsúzólag odahajoltam és megcsókoltam.
Reggel a suliudvaron találkoztunk. Őt behozták kocsival, én pedig a fal mellett vártam őt. Mivel nem nagyon akartunk feltűnést kelteni (hejj, pedig de szívesen megmutattam volna a világnak, hogy ki az én barátnőm!), kézfogásra korlátozódtunk. Azonban az ikerklónok így is kiszúrtak minket. Gwendolyn olyat sikított, hogy aki eddig nem ránk figyelt, mind idefordította a fejét.
-Lehetetlen!-trappolt oda hozzánk márkás cipőjében. -Mondd, hogy nem jártok!-szegezte nekem az ujját, mintha Cathy ott se lenne. Pff.
-Nem. Még nem-villantottam rá egy mosolyt és megszorítottam Cathy kezét. Gwendolyn arca előbb vörös, aztán lilás árnyalatot vett fel.
-Hé! Jól áll neked ez a szín. Megy a sminkedhez!-szólt oda neki Cathy, aztán besétáltunk a folyosóra. Szerencsénkre Thomas Henderson véletlenül pont arra járt.
-Mit hallok?-cövekelt le előttünk. Megint megszorítottam Cathy kezét.
-Biztos jól hallottad, a szuper füleddel!-vigyorogtam rá keserűen. Henderson morogni kezdett, én pedig követtem a példáját. Ha harc, hát legyen harc.
-Figyelj, majd mi eldöntjük, mit csinálunk együtt. Ez nem a te dolgod!-pördült elém Cathy. Szokása szerint megragadta a lényeget.
-Cathy, te is tudod, mi ő!-biccentett felém. Na mintha ő jobb lenne.
-Tudom. de ő még nem próbált megölni!-a szívem kihagyott két ütemet, Cathy pedig lehajtott fejjel csendesen sírni kezdett. Henderson szeme megvillant, aztán végre felszívódott.
-Jaj, Cat, ne sírj...-öleltem át. Ha ez a... vámpír még egyszer megríkatja, a feje bánja.
-Bocs, nem tudom, miért bőgök örökké. De most megyek, még átnézem a fizikát...-azzal megtörölte a szemét és otthagyott a folyosón.
Visszamentem az udvarra a srácokhoz. Kissé furán néztek, amikor rájuk köszöntem.
-Sziasztok.
Összenéztek, aztán benyögtek egy helló-félét.
-Mi van?-néztem rájuk értetlenül. Darren vállat vont.
-Csak... szóval jársz a Williams-lánnyal, vagy nem?
-Én...-erre mit mondjak?
-Csak mert szerintem érdemes sietned. Többen is pályáznak rá.
Mérges lettem. Mi az, hogy pályáznak rá? Ő nem holmi lottó-főnyeremény! Ó, ő attól sokkal jobb...
-Pályázzanak csak, rajta!
-Nagyon bízol benne-röhögte el magát Chester, se semmi vidámság nem volt a hangjában.
-Miért ne bíznék?-tártam szét a karom. -Azt mondta... szerelmes belém.
-Sok csaj mond sokfélét-legyintett Chester. -Várd ki a végét...
-Cathy nem olyan!-ragadtam meg Chester pólójának az elejét.
-Nyugodj le, hé!-lökte el a karomat. -Nagyon kiismerted...
-Chester-szólt rá halkan Rex. Felmordultam.
-Cathy-t hagyjátok békén. Hagyjátok békén!-azzal elrohantam.
Délután és a szünetekben elkerültük egymást. Este 8 felé nem bírtam tovább nélküle, elrohantam hozzá. A szokásos: fel a párkányra, be az ablakon. Cathy az ágyán feküdt összegömbölyödve, de nem aludt.
-Halihó!-köszöntem rá vidáman. Rám nézett, de nem viszonozta a mosolyomat.
-Hány óra?-kérdezte halkan. Aggódva odaléptem hozzá és a homlokára tettem a kezem. Nem volt láza.
-Mi a baj? Amúgy nyolc.
-Áhh...-sóhajtott, aztán lassan feltápászkodott az ágyról, kezét a hasára szorítva. Értetlenül figyeltem.
-Hova mész?-kérdeztem zavartan és a hajamba túrtam.
-Fürdőszoba. Most van meg-nézett rám. Egy darabig értetlenül néztem, aztán rájöttem. Ó, hát persze... és az akkor szokásos görcsök.
-Ó, akkor nem zavarlak... szia!-azzal sajgó szívvel, búcsúzólag odahajoltam és megcsókoltam.
2013. augusztus 20., kedd
31. Izzás
Elrohantam Henderson-ék házához, majd megálltam a verandától pár méterre. Átható vámpírszag érződött a levegőben. Vér egyelőre semmi... szerencsére.
-Hé, Henderson!-kiáltottam el magam. Minő meglepetés, a három vámpírsrác közül épp Thomas bukkant fel előttem. Karba tettem a kezem.
-William Grant-morogta üdvözlésképp. -Mit keresel itt?
-Csak látni akartalak, szépfiú!-eresztettem meg egy gúnyos vigyort. -Dan itt van?
-Nem!-hallatszott az emlegetett srác hangja a házból. Felvontam a szemöldökömet.
-Randid van, igyekezz!-kiáltottam vissza neki. Elmosolyodtam, amikor az emlegetett elém ugrott.
-Mit mondasz, Grant?
-Valaki találkozni szeretne veled-ismételtem elfojtott vigyorral. Thomas Henderson megragadta a karomat.
-Te itt ne szórakozz, világos?
-Vagy te veszed le rólam a kezed, vagy én töröm le-válaszoltam. Dan egy mordulással leintette fivérét és felém fordult.
-Szóval miről is van szó?
-Cathy. Cathy találkozót akar-sóhajtottam. -Kíváncsi a francos képességed részleteire.
Dan Henderson elvigyorodott és a vállamra csapott.
-Akkor miért vagyunk még mindig itt? Nyomás!
-A vasúthoz kell mennünk-morogtam kelletlenül. -Ott vár... ránk.
A fák szélénél jártunk, a sín túloldalán, amikor megjelent Cathy. A síntalpakon állt és a környéket fürkészte, minket keresve tekintetével. terepszínű nadrágot és piros-fekete pólót viselt, amiben csinosabb volt, mint valaha. Dan Henderson felvont szemöldökkel állt meg mellettem.
-Meg kell hagyni... ilyet még nem láttam.
Ilyet még senki se látott. Ez a nem-teljesen-ember-lány olyan gyönyörű, hogy arra nincs szó. És engem szeret... Cathy észrevett minket, futni kezdett felénk. Aranyhaját mögötte lobogtatta a menetszél, ő maga kissé kifulladva érkezett elénk.
-Sziasztok, itt vagyok, bocsi a késésért-hadarta.
-Cathy, pont időben vagy-mosolyogtam.
-Oké, nem figyeltem az időt-vállat vont. Dan Henderson hirtelen mozdulattal előrelépett és átölelte.
-Rég bowling-oztunk, kislány! Sajna itt nem nagyon lehet...-bowling? Ezt hogy érti? A talajt nézte... Cathy gyorsan kicsusszant a karjai közül.
-Megmutatod, mit talált Thomas ijesztőnek a szememen, amikor hipnotizáltál?-kérdezte kíváncsian.
-Persze!-vigyorgott a vámpírsrác. -Hé, Grant!
Szórakozottan rápillantottam... vesztemre. Daniel Henderson írisze előbb szivárványszínben, aztán fehéren ragyogott, én pedig többé nem voltam szabad akaratú lény.
-Menj csak oda a kicsi lányhoz, hadd nézzen meg közelről!-utasított Dan. Cathy felé fordultam, aki döbbenten nézett rám. Persze... hisz amikor a vámpír hipnotizál, a pupillám átmegy feketéből fehérbe. Mint valami szellem... Hirtelen megjelent egy másik hang is a fejemben. Már nem csak Dan volt ott... hanem Cathy is. A nevemet ismételgette gondolatban, miközben a szemembe nézett... Megráztam a fejem és meglepetten tapasztaltam, hogy ismét szabad vagyok, semmi hipnózis.
-Ezt meg hogy...? Hogy kerültél ki a befolyásom alól?-Dan sem értette a dolgot. Akkor... Cathy csinálta volna? Ő azonban lazán vállat vont és a vámpírsrácra nézett.
-Futóverseny?-mosolygott merészen.
-Hát, nem nagyon akarok gyereket verni-vigyorgott a srác. Vámpírok... azt hiszik, legyőzhetetlenek.
-Ó, majd meglátjuk!-nevetett Cathy, mire a szívem dübörögni kezdett. -Addig?-egy kb. 100 méterre lévő fára mutatott.
-Mehet! Háromra!
Én számoltam, előre mulatva Dan vereségén.
-Egy, kettő, három!
Kilőttek, Dan vezetett... Kemény egy másodpercig, amikor is Cathy lazán leelőzte. A célig rávert vagy 5 métert. Nevetve odafutottam hozzájuk.
-Ez hihetetlen! Hogy lehetsz ilyen gyors?-hitetlenkedett a srác. Cathy elégedetten a fatörzsnek vetette a hátát.
-Hogy éltem túl, hogy Thomas a falnak vágott?-kérdezett vissza és a fűbe csúszott. A falnak vágta egy vámpír... mesélte régebben. Mesélte, amikor két alakban hülyítettem.
-Hátha vigasztal a tudat, hogy rövidtávon engem is le szokott győzni-szóltam közbe.
-Akkor se igazság. Visszavágót!
Cathy nyelvet nyújtott rá.
-Oké, de már te fogsz nyerni. Én nem vagyok kifáradhatatlan vámpír, mint egyesek! Odáig, ahonnan indultunk?
-Rendben. Grant, visszaszámolni!
Nem tudtam megállni, hogy magam elé ne dünnyögjem:
-Még jó, hogy nem vámpír, és hogy itt van nekem.
Cathy megfeszítette az izmait és kilőtt. le kellett volna maradnia... Mégis győzött megint. Azonban ezúttal igazán elfáradt, a fűbe vetette magát, onnan nézett fel ránk.
-Elképesztő vagy-hallottam meg a vámpírsrác bosszús szavait. Mosolyogva Cathy mellé huppantam.
-Csodálatos vagy-mosolyogtam rá.
-Ejnye, ne bókoljatok már annyira! Még a végén elpirulok!-legyezgette magát kényeskedve. Ez a stílus annyira nem illett hozzá, hogy elnevettem magam. Dan is. Cathy felült és körülnézett.
-A győzelem végett kérhetek valamit?-nézett a vámpírsrácra.
-Erről nem volt szó!-tiltakozott Dan. Megsimítottam a vállát. Bőre az érintésem nyomán tűzforróvá vált.
-Mit szeretnél?-kérdeztem.
-Hmm, már semmit! Megoldható-egy kisebb fához lépett. Az egyik alsó ágra helyezte a bal lábát, lendületet vett, és egy ugrással elérte, hogy egy fentebbi ágba kapaszkodva lógjon.
-Gyertek!-invitált minket nevetve és tovább lendült egy következő ágra, ahol le is ült.
-Bocs, de nekem mennem kell. Majd még beszélünk, Villám-Williams!-intett fel neki Dan Henderson, aztán utoljára rám pillantva elhúzott. Meg kell hagyni, ha vámpír, ha nem, ez rendes tőle, hogy itt hagyott minket kettesben. Cathy elunhatta a fán ülést, mert leugrott a földre. Pontosan mellém érkezett. Felkavarta a levegőt, megéreztem csodálatos illatát...
Magamhoz húztam és megcsókoltam. Olyan szenvedéllyel, hogy azt hittem, a szívem egyszer csak leáll és nem ver többé. A levegő perzselt, izzott körülöttünk. A pólója dereka felcsúszott egy kissé, egy darabon szabadon hagyva a bőrét. Erre a fedetlen részre csúsztattam a kezem. Cathy bőre ugyanúgy tüzelt, mint az enyém. Égtünk... én leginkább az elfojtott vágytól. Kissé előrébb csúsztattam a kezem, majdnem elértem Cathy legalsó pár bordáit. Ő azonban elhúzódott és mosolyogva megfogta a kezemet.
-Will... Will, ne-lehelte.
-Nagyon nehéz, Cat!-súgtam vissza. Megszorított.
-Sajnálom.
-Nem neked kéne sajnálnod, hogy ilyen vonzó vagy...-cirógattam meg az arcát. Magához húzta a kezemet és összekulcsoltuk az ujjainkat. Nevettem és ismét megcsókoltam.
-Gyönyörű vagy. Csodálatos. Egyszerűen tökéletes.
-Css...-elengedte a kezemet és megérintette a számat. Olyan érzés volt, mint egy kisebb áramütés, a szívem is kihagyott pár ütemet. Az a fránya, szerelmes szívem...
A fűbe huppantunk. Felé hajoltam, ő pedig átkarolta a nyakamat. Megsimogatta a tarkómat, válaszul az arcára szorítottam forró tenyeremet. A levegő felforrósodott, mintha a sivatagban lennénk... Azonban Cathy egy idő múlva eltolt magától.
-Mennem kell ebédelni-mosolygott bocsánatkérően.
-Nem bírom ki nélküled!-a hajába túrtam. Mosolygott.
-Én se, de muszáj. Még meg kell csinálnom a házit, tanulnom kell...
-Kit érdekel a suli?-súgtam a fülébe. Nevetett és óvatosan arrébb tolt.
-Este 10-kor a párkányon!-mosolygott rám, miután felálltunk.
-Ki nem hagynám!-azzal búcsúzólag még egyszer megcsókoltam.
-Hé, Henderson!-kiáltottam el magam. Minő meglepetés, a három vámpírsrác közül épp Thomas bukkant fel előttem. Karba tettem a kezem.
-William Grant-morogta üdvözlésképp. -Mit keresel itt?
-Csak látni akartalak, szépfiú!-eresztettem meg egy gúnyos vigyort. -Dan itt van?
-Nem!-hallatszott az emlegetett srác hangja a házból. Felvontam a szemöldökömet.
-Randid van, igyekezz!-kiáltottam vissza neki. Elmosolyodtam, amikor az emlegetett elém ugrott.
-Mit mondasz, Grant?
-Valaki találkozni szeretne veled-ismételtem elfojtott vigyorral. Thomas Henderson megragadta a karomat.
-Te itt ne szórakozz, világos?
-Vagy te veszed le rólam a kezed, vagy én töröm le-válaszoltam. Dan egy mordulással leintette fivérét és felém fordult.
-Szóval miről is van szó?
-Cathy. Cathy találkozót akar-sóhajtottam. -Kíváncsi a francos képességed részleteire.
Dan Henderson elvigyorodott és a vállamra csapott.
-Akkor miért vagyunk még mindig itt? Nyomás!
-A vasúthoz kell mennünk-morogtam kelletlenül. -Ott vár... ránk.
A fák szélénél jártunk, a sín túloldalán, amikor megjelent Cathy. A síntalpakon állt és a környéket fürkészte, minket keresve tekintetével. terepszínű nadrágot és piros-fekete pólót viselt, amiben csinosabb volt, mint valaha. Dan Henderson felvont szemöldökkel állt meg mellettem.
-Meg kell hagyni... ilyet még nem láttam.
Ilyet még senki se látott. Ez a nem-teljesen-ember-lány olyan gyönyörű, hogy arra nincs szó. És engem szeret... Cathy észrevett minket, futni kezdett felénk. Aranyhaját mögötte lobogtatta a menetszél, ő maga kissé kifulladva érkezett elénk.
-Sziasztok, itt vagyok, bocsi a késésért-hadarta.
-Cathy, pont időben vagy-mosolyogtam.
-Oké, nem figyeltem az időt-vállat vont. Dan Henderson hirtelen mozdulattal előrelépett és átölelte.
-Rég bowling-oztunk, kislány! Sajna itt nem nagyon lehet...-bowling? Ezt hogy érti? A talajt nézte... Cathy gyorsan kicsusszant a karjai közül.
-Megmutatod, mit talált Thomas ijesztőnek a szememen, amikor hipnotizáltál?-kérdezte kíváncsian.
-Persze!-vigyorgott a vámpírsrác. -Hé, Grant!
Szórakozottan rápillantottam... vesztemre. Daniel Henderson írisze előbb szivárványszínben, aztán fehéren ragyogott, én pedig többé nem voltam szabad akaratú lény.
-Menj csak oda a kicsi lányhoz, hadd nézzen meg közelről!-utasított Dan. Cathy felé fordultam, aki döbbenten nézett rám. Persze... hisz amikor a vámpír hipnotizál, a pupillám átmegy feketéből fehérbe. Mint valami szellem... Hirtelen megjelent egy másik hang is a fejemben. Már nem csak Dan volt ott... hanem Cathy is. A nevemet ismételgette gondolatban, miközben a szemembe nézett... Megráztam a fejem és meglepetten tapasztaltam, hogy ismét szabad vagyok, semmi hipnózis.
-Ezt meg hogy...? Hogy kerültél ki a befolyásom alól?-Dan sem értette a dolgot. Akkor... Cathy csinálta volna? Ő azonban lazán vállat vont és a vámpírsrácra nézett.
-Futóverseny?-mosolygott merészen.
-Hát, nem nagyon akarok gyereket verni-vigyorgott a srác. Vámpírok... azt hiszik, legyőzhetetlenek.
-Ó, majd meglátjuk!-nevetett Cathy, mire a szívem dübörögni kezdett. -Addig?-egy kb. 100 méterre lévő fára mutatott.
-Mehet! Háromra!
Én számoltam, előre mulatva Dan vereségén.
-Egy, kettő, három!
Kilőttek, Dan vezetett... Kemény egy másodpercig, amikor is Cathy lazán leelőzte. A célig rávert vagy 5 métert. Nevetve odafutottam hozzájuk.
-Ez hihetetlen! Hogy lehetsz ilyen gyors?-hitetlenkedett a srác. Cathy elégedetten a fatörzsnek vetette a hátát.
-Hogy éltem túl, hogy Thomas a falnak vágott?-kérdezett vissza és a fűbe csúszott. A falnak vágta egy vámpír... mesélte régebben. Mesélte, amikor két alakban hülyítettem.
-Hátha vigasztal a tudat, hogy rövidtávon engem is le szokott győzni-szóltam közbe.
-Akkor se igazság. Visszavágót!
Cathy nyelvet nyújtott rá.
-Oké, de már te fogsz nyerni. Én nem vagyok kifáradhatatlan vámpír, mint egyesek! Odáig, ahonnan indultunk?
-Rendben. Grant, visszaszámolni!
Nem tudtam megállni, hogy magam elé ne dünnyögjem:
-Még jó, hogy nem vámpír, és hogy itt van nekem.
Cathy megfeszítette az izmait és kilőtt. le kellett volna maradnia... Mégis győzött megint. Azonban ezúttal igazán elfáradt, a fűbe vetette magát, onnan nézett fel ránk.
-Elképesztő vagy-hallottam meg a vámpírsrác bosszús szavait. Mosolyogva Cathy mellé huppantam.
-Csodálatos vagy-mosolyogtam rá.
-Ejnye, ne bókoljatok már annyira! Még a végén elpirulok!-legyezgette magát kényeskedve. Ez a stílus annyira nem illett hozzá, hogy elnevettem magam. Dan is. Cathy felült és körülnézett.
-A győzelem végett kérhetek valamit?-nézett a vámpírsrácra.
-Erről nem volt szó!-tiltakozott Dan. Megsimítottam a vállát. Bőre az érintésem nyomán tűzforróvá vált.
-Mit szeretnél?-kérdeztem.
-Hmm, már semmit! Megoldható-egy kisebb fához lépett. Az egyik alsó ágra helyezte a bal lábát, lendületet vett, és egy ugrással elérte, hogy egy fentebbi ágba kapaszkodva lógjon.
-Gyertek!-invitált minket nevetve és tovább lendült egy következő ágra, ahol le is ült.
-Bocs, de nekem mennem kell. Majd még beszélünk, Villám-Williams!-intett fel neki Dan Henderson, aztán utoljára rám pillantva elhúzott. Meg kell hagyni, ha vámpír, ha nem, ez rendes tőle, hogy itt hagyott minket kettesben. Cathy elunhatta a fán ülést, mert leugrott a földre. Pontosan mellém érkezett. Felkavarta a levegőt, megéreztem csodálatos illatát...
Magamhoz húztam és megcsókoltam. Olyan szenvedéllyel, hogy azt hittem, a szívem egyszer csak leáll és nem ver többé. A levegő perzselt, izzott körülöttünk. A pólója dereka felcsúszott egy kissé, egy darabon szabadon hagyva a bőrét. Erre a fedetlen részre csúsztattam a kezem. Cathy bőre ugyanúgy tüzelt, mint az enyém. Égtünk... én leginkább az elfojtott vágytól. Kissé előrébb csúsztattam a kezem, majdnem elértem Cathy legalsó pár bordáit. Ő azonban elhúzódott és mosolyogva megfogta a kezemet.
-Will... Will, ne-lehelte.
-Nagyon nehéz, Cat!-súgtam vissza. Megszorított.
-Sajnálom.
-Nem neked kéne sajnálnod, hogy ilyen vonzó vagy...-cirógattam meg az arcát. Magához húzta a kezemet és összekulcsoltuk az ujjainkat. Nevettem és ismét megcsókoltam.
-Gyönyörű vagy. Csodálatos. Egyszerűen tökéletes.
-Css...-elengedte a kezemet és megérintette a számat. Olyan érzés volt, mint egy kisebb áramütés, a szívem is kihagyott pár ütemet. Az a fránya, szerelmes szívem...
A fűbe huppantunk. Felé hajoltam, ő pedig átkarolta a nyakamat. Megsimogatta a tarkómat, válaszul az arcára szorítottam forró tenyeremet. A levegő felforrósodott, mintha a sivatagban lennénk... Azonban Cathy egy idő múlva eltolt magától.
-Mennem kell ebédelni-mosolygott bocsánatkérően.
-Nem bírom ki nélküled!-a hajába túrtam. Mosolygott.
-Én se, de muszáj. Még meg kell csinálnom a házit, tanulnom kell...
-Kit érdekel a suli?-súgtam a fülébe. Nevetett és óvatosan arrébb tolt.
-Este 10-kor a párkányon!-mosolygott rám, miután felálltunk.
-Ki nem hagynám!-azzal búcsúzólag még egyszer megcsókoltam.
30. Vele
Olyan boldog voltam, hogy úgy éreztem, repülni is tudnék. Szeret! Engem szeret! Cathy szerelmes belém. És... megcsókolt. És én is őt. És a karjaimban tarthattam... És hozzám bújt...
Úgy kicsaptam a bejárati ajtónkat, hogy azt hittem, leszakad a zsanérjairól. Nagyi rögtön előjött a zajra.
-Willie! Mégis minek csapkodod az ajtót éjnek évadján?
-Nagyi, én... mindegy!-boldogan legyintettem, és már szaladtam volna fel a szobámba, ha nagyi nem állít meg.
-Annál a lánynál voltál, ugye?
Hülye vigyorral a képemen bólintottam. Nagyi elmosolyodott.
-Szóval szeret téged-azzal visszavonult a szobájába. Én pedig továbbra is felhőtlenül boldogan felrohantam... és vissza. Ki tud ilyenkor aludni? Futnom kell!
Arra gondoltam, hogy talán álom ez az egész. Felébredek, megint minden a régiben lesz... Elhaladtam egy kisebb kerítéssel védett virágoskert mellett, amelyben gyönyörű vörös rózsák nyíltak. Cathy... villámgyorsan letéptem egyet és visszarohantam Cathy-ék házához. A párkányra ugorva elégedetten állapítottam meg, hogy nem zárta be az ablakát. Óvatosan odasétáltam az íróasztalához és a közepére fektettem a rózsát. Ott volt egy cetli is... Kis töprengés után fogtam egy tollat és ráírtam: Jó reggelt, Cat. Már kezdett pirkadni, szóval a virág nem fog elhervadni, mire felébred. Az alvó lányra néztem: aranyhaja szétterült a párnán, a takarót legyűrte a derekáig, egyik lába azonban combig kilátszott alóla... Elkaptam a tekintetem, inkább az arcát néztem. Szemhéja néha megremegett, néha kissé megrándult a szája. Aztán hirtelen elmosolyodott, és sóhajtva a hátára fordult.
-Will...-azt hittem felébredt, de nem mondott többet. Csak egyszer a nevemet, de az épp elég volt, hogy tudjam, velem álmodik. Elmosolyodtam, és hazaszaladtam, hogy aludjak még egy órácskát. Ha tudok.
10 óra felé nem bírtam tovább. Látnom kellett Cathy-t. Elrohantam a házukig, fel a párkányra, be az ablakán. Cathy egy polcot rendezgetett, kezében épp egy apró üvegszobor volt. Pizsama és egy kardigán volt rajta. Közelebb mentem: már csak két lépés választott el tőle. Mögé álltam és befogtam a szemét. Cathy megdermedt és hátralendítette a szobrot. Könnyedén hárítottam és visszatettem az apró üvegtárgyat a helyére.
-Mindig rám támadsz Ijesztő vagy-cukkoltam. Megpördült, és amikor látta, hogy én vagyok az, magához szorított. Mosolyogva én is átöleltem.
-Sajnálom, de belém van rögzülve a védekezés.
-Védekezés...-ismételtem. Furcsán hangzott az ő szájából.
-Vagy valami olyasmi... Tényleg ijesztőnek tartasz?-kérdezte szomorúan. Nevetve megráztam a fejem.
-Nem, nem...
-Amikor Thomaséknál voltam, Dan úgymond hipnotizált, ez a képessége, te is tudhatod. Közben Thomas a szemembe nézett és azt mondta, ijesztő. Mit láthatott?
Megint ez a téma. Amúgy király, hogy pont rajta kellett próbálgatniuk a fránya képességeiket...
-Na, vámpírék...
A kezemre csapott. Megmosolyogtam a mozdulatot.
-Te tudod, vagy se?
-Tudom, hogyne tudnám...-sóhajtottam. Mindenre kíváncsi?-Viszont ma még egy puszit se kaptam...
Cathy mosolygott és adott egy puszit. Majdnem elnevettem magam.
-Én ilyenre gondolok...-közelebb húztam és megcsókoltam. A szoba lángra lobbant, a testünk egybeolvadt, izzani kezdett. Nem törődtem azzal a hülye vággyal... Csak csókoltam és csókoltam Cathy-t. Ő azonban egy idő múlva eltolt magától.
-Will... mondd el!
Muszáj lesz ezzel kezdenem valamit... Nem lehet neki nemet mondani.
-Oké!-sóhajtottam. -10 perc múlva a vasúton túl. Ott leszek a hipnotizőrrel együtt.
Mosolygott, és megint megcsókolt, aztán a mellkasomra hajtotta a fejét.
-Szeretlek-lehelte. Megdermedtem. Hát tényleg igaz... beteljesült legszebb álmom. Cathy aggódva nézett fel, én pedig nevetve megszorítottam.
-Én is szeretlek, Cat. Mindennél jobban.
Cathy sóhajtott és elengedett. Az ablak felé indultam, aztán még egyszer visszafordultam.
-Megint engedély nélkül jöttem be...
-Egyáltalán nem bánom-lehelte.
-Menj, öltözz fel-mosolyogtam. -Kint találkozunk.
-Igen-ismételte boldogan és lehajtotta a fejét. -Kint találkozunk.
Úgy kicsaptam a bejárati ajtónkat, hogy azt hittem, leszakad a zsanérjairól. Nagyi rögtön előjött a zajra.
-Willie! Mégis minek csapkodod az ajtót éjnek évadján?
-Nagyi, én... mindegy!-boldogan legyintettem, és már szaladtam volna fel a szobámba, ha nagyi nem állít meg.
-Annál a lánynál voltál, ugye?
Hülye vigyorral a képemen bólintottam. Nagyi elmosolyodott.
-Szóval szeret téged-azzal visszavonult a szobájába. Én pedig továbbra is felhőtlenül boldogan felrohantam... és vissza. Ki tud ilyenkor aludni? Futnom kell!
Arra gondoltam, hogy talán álom ez az egész. Felébredek, megint minden a régiben lesz... Elhaladtam egy kisebb kerítéssel védett virágoskert mellett, amelyben gyönyörű vörös rózsák nyíltak. Cathy... villámgyorsan letéptem egyet és visszarohantam Cathy-ék házához. A párkányra ugorva elégedetten állapítottam meg, hogy nem zárta be az ablakát. Óvatosan odasétáltam az íróasztalához és a közepére fektettem a rózsát. Ott volt egy cetli is... Kis töprengés után fogtam egy tollat és ráírtam: Jó reggelt, Cat. Már kezdett pirkadni, szóval a virág nem fog elhervadni, mire felébred. Az alvó lányra néztem: aranyhaja szétterült a párnán, a takarót legyűrte a derekáig, egyik lába azonban combig kilátszott alóla... Elkaptam a tekintetem, inkább az arcát néztem. Szemhéja néha megremegett, néha kissé megrándult a szája. Aztán hirtelen elmosolyodott, és sóhajtva a hátára fordult.
-Will...-azt hittem felébredt, de nem mondott többet. Csak egyszer a nevemet, de az épp elég volt, hogy tudjam, velem álmodik. Elmosolyodtam, és hazaszaladtam, hogy aludjak még egy órácskát. Ha tudok.
10 óra felé nem bírtam tovább. Látnom kellett Cathy-t. Elrohantam a házukig, fel a párkányra, be az ablakán. Cathy egy polcot rendezgetett, kezében épp egy apró üvegszobor volt. Pizsama és egy kardigán volt rajta. Közelebb mentem: már csak két lépés választott el tőle. Mögé álltam és befogtam a szemét. Cathy megdermedt és hátralendítette a szobrot. Könnyedén hárítottam és visszatettem az apró üvegtárgyat a helyére.
-Mindig rám támadsz Ijesztő vagy-cukkoltam. Megpördült, és amikor látta, hogy én vagyok az, magához szorított. Mosolyogva én is átöleltem.
-Sajnálom, de belém van rögzülve a védekezés.
-Védekezés...-ismételtem. Furcsán hangzott az ő szájából.
-Vagy valami olyasmi... Tényleg ijesztőnek tartasz?-kérdezte szomorúan. Nevetve megráztam a fejem.
-Nem, nem...
-Amikor Thomaséknál voltam, Dan úgymond hipnotizált, ez a képessége, te is tudhatod. Közben Thomas a szemembe nézett és azt mondta, ijesztő. Mit láthatott?
Megint ez a téma. Amúgy király, hogy pont rajta kellett próbálgatniuk a fránya képességeiket...
-Na, vámpírék...
A kezemre csapott. Megmosolyogtam a mozdulatot.
-Te tudod, vagy se?
-Tudom, hogyne tudnám...-sóhajtottam. Mindenre kíváncsi?-Viszont ma még egy puszit se kaptam...
Cathy mosolygott és adott egy puszit. Majdnem elnevettem magam.
-Én ilyenre gondolok...-közelebb húztam és megcsókoltam. A szoba lángra lobbant, a testünk egybeolvadt, izzani kezdett. Nem törődtem azzal a hülye vággyal... Csak csókoltam és csókoltam Cathy-t. Ő azonban egy idő múlva eltolt magától.
-Will... mondd el!
Muszáj lesz ezzel kezdenem valamit... Nem lehet neki nemet mondani.
-Oké!-sóhajtottam. -10 perc múlva a vasúton túl. Ott leszek a hipnotizőrrel együtt.
Mosolygott, és megint megcsókolt, aztán a mellkasomra hajtotta a fejét.
-Szeretlek-lehelte. Megdermedtem. Hát tényleg igaz... beteljesült legszebb álmom. Cathy aggódva nézett fel, én pedig nevetve megszorítottam.
-Én is szeretlek, Cat. Mindennél jobban.
Cathy sóhajtott és elengedett. Az ablak felé indultam, aztán még egyszer visszafordultam.
-Megint engedély nélkül jöttem be...
-Egyáltalán nem bánom-lehelte.
-Menj, öltözz fel-mosolyogtam. -Kint találkozunk.
-Igen-ismételte boldogan és lehajtotta a fejét. -Kint találkozunk.
2013. augusztus 19., hétfő
29. Együtt
Tökéletes volt. Még soha nem tapasztaltam olyan jó érzést, mint amikor a szám Cathy szájához ért. Visszacsókolt, kezével a hajamba túrt.Magamhoz szorítottam, vigyázva, nehogy kárt tegyek benne. A testhőmérsékletem tovább emelkedett, a szívem megőrült. Együtt égtünk, izzottunk. A levegő felforrt körülöttünk.
Ellenállhatatlan, megfékezhetetlen vágy kerített hatalmába: akartam ezt a lányt, ott és akkor. Imádtam, szerettem volna szorosan hozzásimulni... Őrület. Végigsiklott az ujjam az arcán, az állán, a nyakán... és megállapodott a kulcscsontján.
-Hé!-tolt el rögtön magától. Szuper, most azt hiszi, valami szexre hajtó barom vagyok. Gratulálok magamnak.
-Valami baj van?-próbáltam fesztelenül viselkedni. A hold fénye mindent beezüstözött, jól láttam, hogy Cathy pironkodva tápászkodik fel az ölemből. Félrefordította a fejét és a hajába túrt.
-I...igen!-hebegte. -Figyelj, szerintem még nem tartunk ott...
-Hol?-álltam fel én is. Na, ezt próbáljam meg rendbe hozni.
-Hát, tudod... ott!-vörös volt, mint a rák. Közelebb léptem hozzá.
-Ó! Erre gondoltál?-kérdeztem, és ismét megérintettem a bőrét a kulcscsontjánál. Forró volt, mintha lázas lenne. Elhátrált tőlem, mire rögtön megbántam elhamarkodott tettemet.
-Will, ne!-ellökte a kezem, közben olyan aranyos arcot vágott, hogy muszáj volt nevetnem. Melléléptem és ismét átöleltem.
-Azt hittem, tisztáztuk. Mind a ketten szerelmesek vagyunk... egymásba.- jó, hogy nem tisztáztunk semmit... Én hülye.
-Igen! Beléd zúgtam, nem is tudom mikor! Igen, szerelmes vagyok beléd, de tudtam, hogy én nem érdekellek téged...
-Ez nem igaz!-tiltakoztam. Honnan veszi ezt? Hát nem látja, hogy nézek rá mindig?
-...És hogy egy nap jön egy szebb, jobb, menőbb lány, aki a te oldaladon fog állni, át fogod karolni, meg fogod csókolni... És csak fájna a szívem, ha ezt látnám! De már nem volt visszaút...-sírni kezdett, a tenyerébe temette az arcát. Magamhoz szorítottam és a hátát simogattam.
-Cat, ez soha nem fordulhat elő. Mit gondolsz, miért figyeltem fel rád rögtön az első napon, amikor beléptél... beestél a kapun?
-Már mondták, hogy feltűnő jelenség vagyok, de kösz, hogy emlékeztetsz rá.
-Hát te nem örülsz neki? Azt hittem, ezért van ez az új haj és a ruhák...
Ismét könnyezni kezdett, mire megsimítottam az arcát.
-Kérlek, ne sírj...
Megragadta a kezemet és az arcához szorította. A bőre csak kicsit volt hűvösebb, mint az enyém. Lehunyta a szemét és sóhajtott, én pedig nem tudtam betelni a látványával. Percekig állhattunk így, amikor nem bírtam tovább: felemeltem az állát és megcsókoltam. A levegő felizzott körülöttünk, a szívem megőrült... Még sosem voltam ilyen boldog. De ott volt az a vágy... A testem követelte Cathy-t, mohón vágyott utána... Óvatosan a derekára csúsztattam a kezem. Összerezzent, de nem tiltakozott. Aztán pár másodperc múlva mégis kibontakozott az ölelésemből.
-Fussunk!-kérte lázasan csillogó szemmel. Mosolyogva megfogtam a kezét és futottunk. Nem olyan nagyon gyorsan, de gyorsabban, mint amire egy átlagember képes. Cathy most később fáradt el. Amikor lelassított, ránéztem. Ugyanolyan boldogan ragyogott a szeme, mint az enyém. Végigsimítottam az arcát, ő pedig a mellkasomhoz bújt. Olyan jó érzés volt, ahogy átölelt. Aztán hirtelen erősebbé vált a szorítása, nekem pedig eszembe jutott, hogy Cathy-nek már rég aludnia kéne. Ujjam az ajkaira siklott, ő pedig sóhajtott.
-Lassan tényleg menned kell... sajnos.
-Maradj velem!-lehelte. Mérhetetlenül boldog voltam: nemhogy szeret, de azt kéri, maradjak vele... Ezúttal ő csókolt meg, viszont idővel én toltam el magamtól.
-Ha túlságosan felélénkítelek, nem fogsz tudni aludni.
-Már sikerült-morogta és ismét átölelt. Mosolyogtam.
-Cat... Most már tényleg menned kéne!-végigsimítottam egy hajtincsén.
-Nem-jelentette ki és még jobban szorított. Nevettem, lefeszegettem magamról a karját és ölbe kaptam.
-Ha nem mész, viszlek!-odarohantam az ablaka alá, könnyedén felugrottam a párkányra. Bemásztam vele az ablakon és az ágyára ültettem. Eszembe sem jutott, hogy körülnézzek, vannak-e poszterek a falán vagy ilyesmi... Itt volt nekem Cathy, akit annyit nézhettem, amennyit akartam. Búcsúcsókot váltottunk.
-Bocs, hogy engedély nélkül bejöttem.
-Eszembe se jutott, hogy haragudjak.
Mosolyogtam, és utoljára megsimítottam az arcát.
-Jó éjszakát, Cat.
-Jó éjszakát, Will.
Ellenállhatatlan, megfékezhetetlen vágy kerített hatalmába: akartam ezt a lányt, ott és akkor. Imádtam, szerettem volna szorosan hozzásimulni... Őrület. Végigsiklott az ujjam az arcán, az állán, a nyakán... és megállapodott a kulcscsontján.
-Hé!-tolt el rögtön magától. Szuper, most azt hiszi, valami szexre hajtó barom vagyok. Gratulálok magamnak.
-Valami baj van?-próbáltam fesztelenül viselkedni. A hold fénye mindent beezüstözött, jól láttam, hogy Cathy pironkodva tápászkodik fel az ölemből. Félrefordította a fejét és a hajába túrt.
-I...igen!-hebegte. -Figyelj, szerintem még nem tartunk ott...
-Hol?-álltam fel én is. Na, ezt próbáljam meg rendbe hozni.
-Hát, tudod... ott!-vörös volt, mint a rák. Közelebb léptem hozzá.
-Ó! Erre gondoltál?-kérdeztem, és ismét megérintettem a bőrét a kulcscsontjánál. Forró volt, mintha lázas lenne. Elhátrált tőlem, mire rögtön megbántam elhamarkodott tettemet.
-Will, ne!-ellökte a kezem, közben olyan aranyos arcot vágott, hogy muszáj volt nevetnem. Melléléptem és ismét átöleltem.
-Azt hittem, tisztáztuk. Mind a ketten szerelmesek vagyunk... egymásba.- jó, hogy nem tisztáztunk semmit... Én hülye.
-Igen! Beléd zúgtam, nem is tudom mikor! Igen, szerelmes vagyok beléd, de tudtam, hogy én nem érdekellek téged...
-Ez nem igaz!-tiltakoztam. Honnan veszi ezt? Hát nem látja, hogy nézek rá mindig?
-...És hogy egy nap jön egy szebb, jobb, menőbb lány, aki a te oldaladon fog állni, át fogod karolni, meg fogod csókolni... És csak fájna a szívem, ha ezt látnám! De már nem volt visszaút...-sírni kezdett, a tenyerébe temette az arcát. Magamhoz szorítottam és a hátát simogattam.
-Cat, ez soha nem fordulhat elő. Mit gondolsz, miért figyeltem fel rád rögtön az első napon, amikor beléptél... beestél a kapun?
-Már mondták, hogy feltűnő jelenség vagyok, de kösz, hogy emlékeztetsz rá.
-Hát te nem örülsz neki? Azt hittem, ezért van ez az új haj és a ruhák...
Ismét könnyezni kezdett, mire megsimítottam az arcát.
-Kérlek, ne sírj...
Megragadta a kezemet és az arcához szorította. A bőre csak kicsit volt hűvösebb, mint az enyém. Lehunyta a szemét és sóhajtott, én pedig nem tudtam betelni a látványával. Percekig állhattunk így, amikor nem bírtam tovább: felemeltem az állát és megcsókoltam. A levegő felizzott körülöttünk, a szívem megőrült... Még sosem voltam ilyen boldog. De ott volt az a vágy... A testem követelte Cathy-t, mohón vágyott utána... Óvatosan a derekára csúsztattam a kezem. Összerezzent, de nem tiltakozott. Aztán pár másodperc múlva mégis kibontakozott az ölelésemből.
-Fussunk!-kérte lázasan csillogó szemmel. Mosolyogva megfogtam a kezét és futottunk. Nem olyan nagyon gyorsan, de gyorsabban, mint amire egy átlagember képes. Cathy most később fáradt el. Amikor lelassított, ránéztem. Ugyanolyan boldogan ragyogott a szeme, mint az enyém. Végigsimítottam az arcát, ő pedig a mellkasomhoz bújt. Olyan jó érzés volt, ahogy átölelt. Aztán hirtelen erősebbé vált a szorítása, nekem pedig eszembe jutott, hogy Cathy-nek már rég aludnia kéne. Ujjam az ajkaira siklott, ő pedig sóhajtott.
-Lassan tényleg menned kell... sajnos.
-Maradj velem!-lehelte. Mérhetetlenül boldog voltam: nemhogy szeret, de azt kéri, maradjak vele... Ezúttal ő csókolt meg, viszont idővel én toltam el magamtól.
-Ha túlságosan felélénkítelek, nem fogsz tudni aludni.
-Már sikerült-morogta és ismét átölelt. Mosolyogtam.
-Cat... Most már tényleg menned kéne!-végigsimítottam egy hajtincsén.
-Nem-jelentette ki és még jobban szorított. Nevettem, lefeszegettem magamról a karját és ölbe kaptam.
-Ha nem mész, viszlek!-odarohantam az ablaka alá, könnyedén felugrottam a párkányra. Bemásztam vele az ablakon és az ágyára ültettem. Eszembe sem jutott, hogy körülnézzek, vannak-e poszterek a falán vagy ilyesmi... Itt volt nekem Cathy, akit annyit nézhettem, amennyit akartam. Búcsúcsókot váltottunk.
-Bocs, hogy engedély nélkül bejöttem.
-Eszembe se jutott, hogy haragudjak.
Mosolyogtam, és utoljára megsimítottam az arcát.
-Jó éjszakát, Cat.
-Jó éjszakát, Will.
28. A csók
Nem mentem egyenesen haza, előtte még futottam egy kört, hogy kitisztítsam a fejem. Cathy találkozni akar velem! Ma! Este! Az ablakában... Hű. Csoda, hogy ennyit elértem a hülyeségemmel. Istenem, ha most szívrohamban meghalnék, én lennék a lehető legboldogabban elhunyt ember a világon.
Nem tudtam kiverni a fejemből. Gyönyörű, szőke haja megcsillan a napfényben, rám néz azzal az elbűvölő zöld szemével, nevet... Lehet, hogy a vámpírok tökéletesek, de számomra Cathy a leginkább. Cathy, ez a lány, aki nem is ember igazán, ahogy én sem, mégis szeretem.
-Willie!-már majdnem kinyitottam az ajtót, amikor a verandán meghallottam nagyi hangját. A konyhából jött.
-Igen, nagyi?-siettem be hozzá.
-Segítenél? Ráragadt a fedő erre a fránya üvegre.
Mosolyogva lecsavartam a makacs kupakot.
-Köszönöm. Na, jól szórakoztál a kislánnyal?
Elvörösödtem.
-Nagyi! Csak náluk ebédeltem...
-És elfelejtettél szólni róla!-szegezte nekem az ujját.
-Jaj, nagyi, én is csak akkor tudtam meg...-mentegetőztem. Nagyi furcsán nézett rám és visszatért az üveghez. Valamit kotyvasztott, de hogy mit...
-A kedvencedet sütöttem, oldalast.
-Imádlak, nagyi!-vigyorodtam el. Hmm, fér még egy kis kaja...
-Aztán a maradékot átvittem a szomszédoknak, mert egymagam nem bírtam megenni.
Ja. A húgom nem tudom, mit eszik, el van bújva a szobájában, nagyi meg csak ember. Csalódottan csettintettem.
-Nagyi, bocsáss meg.
-Megbocsátottam. De azért örülnék, ha nem örökké azzal a lánnyal lennél elfoglalva.
Nem fog menni. Ha egyszer mindig rá gondolok...
-Próbálkozom, hidd el-dőltem mosolyogva az ajtófélfának. Megint rám pillantott, de aztán megenyhülve, mosolyogva megfenyegetett az ujjával.
-Remélem, a tanulásban nem fog zavarni.
Kötve hiszem... Elképzelem, ahogy ő bújja a töri könyvet, én pedig a fizika felett görnyedve lopva őt nézem. Kit érdekel Newton, mikor ugyanolyan badarság minden törvénye? Ráadásul Cathy fényévekkel érdekesebb. Fényévek... tessék, itt a fizika.
-Nyugi, nagyi. Harmadjára végzem a gimit, csak boldogulok már a jól ismert tananyaggal-grimaszoltam. Nagyi nevetve legyintett és bevonult a szobájába a frissen kavart löttyel egy bögrében.
Hamarabb odaértem. Felugrottam a párkányra és ott ülve hallgattam Cathy egyenletes légzését és szívverését. Aztán valami zenélni kezdett, mire Cathy felriadt és némi kaparászás után a zene elhallgatott. Aerosmith. Még az ízlése is tökéletes. Aztán egy kis dobogás után Cathy kinyitotta az ablakot és odahuppant mellém.
-Helló!-mosolygott rám. A kezében valamit fogott. Evett.
-Szia! Mit eszel?
-Sajtot. Nem vacsiztam. Kérsz?-letört nekem egy jó nagy darabot.
-Mért nem vacsoráztál?-kérdeztem.
-Hát... elaludtam-felelte. Hmm.
-Bújócskázzunk!-kértem mosolyogva, miután befejeztük az evést. -Ha megtalálsz, el is kell kapnod. Ugyanez érvényes rám is. És csak 10-ig számolunk-elképzeltem, hogy megtalálom, magamhoz rántom, a szánk közel kerül...
-Oké!-egyezett bele boldogan csillogó szemmel és felegyenesedett a párkányon. Egy vékonyabb pulcsit és farmert viselt, ami különösen jól állt neki. -Aztán jól bújj el, mert mindent látok, tudod!
-Nekem pedig kitűnő a hallásom és a szaglásom, tudod!-utánoztam.
-Fára mászni ér!-kacsintott rám, aztán lazán leugrott a párkányról. Puhán és hangtalanul ért földet, mint mindig.
-Nem ér!-ugrottam mellé.
-De ér!-egyenesedett fel. -Te vagy a hunyó!-azzal már ott se volt. Magamban morogva elszámoltam 10-ig, aztán követtem a maga után hagyott illatát. Egy bokor mögé bújt. Mit remélt?
-Megvagy!-A szívverése szaporább lett, én pedig hirtelen keresztülnyúltam a bokron. Azonban ő nevetve megrántotta a kezem, mire megtántorodtam.
-Hé, ez nem ért!
Még mindig nevetve továbbfutott és felmászott a diófára, amin Henderson-nal is voltunk délelőtt. A törzshöz ugrottam. Eszembe jutott valami, amivel el tudnám kapni.
-Mássz csak!-nézett le rám vidáman. Sejtem, mi járt a fejében: megvárja, hogy a közelébe érjek, mire ő leugrik és elfut. Támadt egy ötletem. Nekiveselkedtem a mászásnak. Na, próbáljuk ki azt az ötletet.
Mikor alá értem, Cathy pontosan azt tette, amire számítottam: elrugaszkodott előző helyéről, egyenesen a föld felé. Lesz ami lesz, én is ellöktem magam. Azonban nem a föld, hanem őfelé. Átkaroltam és magamhoz szorítottam, nehogy baja essen földet éréskor. Védelmezőn öleltem és ügyeltem, hogy talpra érkezzek.
Fura pózban landoltunk: Cathy keresztben feküdt a térdemen, egyik kezemmel átkaroltam, másikkal támaszkodtam. Zavartan nézett rám, a szeme meglepetten csillogott. Nem akart felkelni, teljesen nyugodtan feküdt a kezeim közt. Éreztem a mellkasomon az ő szívverését is. Krisztusom, fantasztikus érzés volt, hogy végre a karomban tarthattam.
-Tudnod kell, hogy már az első napon is elbűvöltél, amikor megjelentél a sulikapuban a régi ruháidban és a még hosszú hajaddal, amit az arcodba fújt a szél. Tökéletesen néztél ki-ez tűnt a legmegfelelőbb pillanatnak. Eleget vártam.
-Aha, biztos...-hebegte. Közelebb hajoltam hozzá.
-És teljesen elvarázsoltál...-a hangom nem volt több suttogásnál. Cathy egy pillanatig tétovázott, aztán felemelte a fejét... és megcsókolt. Rövid volt, de csodálatos. Meglepetten néztem rá.
-Ez... mi volt?-nem nekem kellett volna megcsókolnom őt? Vagy az mindegy?
-Hát, én csóknak szántam-mondta zavartan. Nem kellett tisztán látnom, hogy tudjam, elvörösödött.
-Az jó, mert annak is éreztem. Méghozzá tökéletesnek!-mosolyogtam és most én csókoltam meg.
Nem tudtam kiverni a fejemből. Gyönyörű, szőke haja megcsillan a napfényben, rám néz azzal az elbűvölő zöld szemével, nevet... Lehet, hogy a vámpírok tökéletesek, de számomra Cathy a leginkább. Cathy, ez a lány, aki nem is ember igazán, ahogy én sem, mégis szeretem.
-Willie!-már majdnem kinyitottam az ajtót, amikor a verandán meghallottam nagyi hangját. A konyhából jött.
-Igen, nagyi?-siettem be hozzá.
-Segítenél? Ráragadt a fedő erre a fránya üvegre.
Mosolyogva lecsavartam a makacs kupakot.
-Köszönöm. Na, jól szórakoztál a kislánnyal?
Elvörösödtem.
-Nagyi! Csak náluk ebédeltem...
-És elfelejtettél szólni róla!-szegezte nekem az ujját.
-Jaj, nagyi, én is csak akkor tudtam meg...-mentegetőztem. Nagyi furcsán nézett rám és visszatért az üveghez. Valamit kotyvasztott, de hogy mit...
-A kedvencedet sütöttem, oldalast.
-Imádlak, nagyi!-vigyorodtam el. Hmm, fér még egy kis kaja...
-Aztán a maradékot átvittem a szomszédoknak, mert egymagam nem bírtam megenni.
Ja. A húgom nem tudom, mit eszik, el van bújva a szobájában, nagyi meg csak ember. Csalódottan csettintettem.
-Nagyi, bocsáss meg.
-Megbocsátottam. De azért örülnék, ha nem örökké azzal a lánnyal lennél elfoglalva.
Nem fog menni. Ha egyszer mindig rá gondolok...
-Próbálkozom, hidd el-dőltem mosolyogva az ajtófélfának. Megint rám pillantott, de aztán megenyhülve, mosolyogva megfenyegetett az ujjával.
-Remélem, a tanulásban nem fog zavarni.
Kötve hiszem... Elképzelem, ahogy ő bújja a töri könyvet, én pedig a fizika felett görnyedve lopva őt nézem. Kit érdekel Newton, mikor ugyanolyan badarság minden törvénye? Ráadásul Cathy fényévekkel érdekesebb. Fényévek... tessék, itt a fizika.
-Nyugi, nagyi. Harmadjára végzem a gimit, csak boldogulok már a jól ismert tananyaggal-grimaszoltam. Nagyi nevetve legyintett és bevonult a szobájába a frissen kavart löttyel egy bögrében.
Hamarabb odaértem. Felugrottam a párkányra és ott ülve hallgattam Cathy egyenletes légzését és szívverését. Aztán valami zenélni kezdett, mire Cathy felriadt és némi kaparászás után a zene elhallgatott. Aerosmith. Még az ízlése is tökéletes. Aztán egy kis dobogás után Cathy kinyitotta az ablakot és odahuppant mellém.
-Helló!-mosolygott rám. A kezében valamit fogott. Evett.
-Szia! Mit eszel?
-Sajtot. Nem vacsiztam. Kérsz?-letört nekem egy jó nagy darabot.
-Mért nem vacsoráztál?-kérdeztem.
-Hát... elaludtam-felelte. Hmm.
-Bújócskázzunk!-kértem mosolyogva, miután befejeztük az evést. -Ha megtalálsz, el is kell kapnod. Ugyanez érvényes rám is. És csak 10-ig számolunk-elképzeltem, hogy megtalálom, magamhoz rántom, a szánk közel kerül...
-Oké!-egyezett bele boldogan csillogó szemmel és felegyenesedett a párkányon. Egy vékonyabb pulcsit és farmert viselt, ami különösen jól állt neki. -Aztán jól bújj el, mert mindent látok, tudod!
-Nekem pedig kitűnő a hallásom és a szaglásom, tudod!-utánoztam.
-Fára mászni ér!-kacsintott rám, aztán lazán leugrott a párkányról. Puhán és hangtalanul ért földet, mint mindig.
-Nem ér!-ugrottam mellé.
-De ér!-egyenesedett fel. -Te vagy a hunyó!-azzal már ott se volt. Magamban morogva elszámoltam 10-ig, aztán követtem a maga után hagyott illatát. Egy bokor mögé bújt. Mit remélt?
-Megvagy!-A szívverése szaporább lett, én pedig hirtelen keresztülnyúltam a bokron. Azonban ő nevetve megrántotta a kezem, mire megtántorodtam.
-Hé, ez nem ért!
Még mindig nevetve továbbfutott és felmászott a diófára, amin Henderson-nal is voltunk délelőtt. A törzshöz ugrottam. Eszembe jutott valami, amivel el tudnám kapni.
-Mássz csak!-nézett le rám vidáman. Sejtem, mi járt a fejében: megvárja, hogy a közelébe érjek, mire ő leugrik és elfut. Támadt egy ötletem. Nekiveselkedtem a mászásnak. Na, próbáljuk ki azt az ötletet.
Mikor alá értem, Cathy pontosan azt tette, amire számítottam: elrugaszkodott előző helyéről, egyenesen a föld felé. Lesz ami lesz, én is ellöktem magam. Azonban nem a föld, hanem őfelé. Átkaroltam és magamhoz szorítottam, nehogy baja essen földet éréskor. Védelmezőn öleltem és ügyeltem, hogy talpra érkezzek.
Fura pózban landoltunk: Cathy keresztben feküdt a térdemen, egyik kezemmel átkaroltam, másikkal támaszkodtam. Zavartan nézett rám, a szeme meglepetten csillogott. Nem akart felkelni, teljesen nyugodtan feküdt a kezeim közt. Éreztem a mellkasomon az ő szívverését is. Krisztusom, fantasztikus érzés volt, hogy végre a karomban tarthattam.
-Tudnod kell, hogy már az első napon is elbűvöltél, amikor megjelentél a sulikapuban a régi ruháidban és a még hosszú hajaddal, amit az arcodba fújt a szél. Tökéletesen néztél ki-ez tűnt a legmegfelelőbb pillanatnak. Eleget vártam.
-Aha, biztos...-hebegte. Közelebb hajoltam hozzá.
-És teljesen elvarázsoltál...-a hangom nem volt több suttogásnál. Cathy egy pillanatig tétovázott, aztán felemelte a fejét... és megcsókolt. Rövid volt, de csodálatos. Meglepetten néztem rá.
-Ez... mi volt?-nem nekem kellett volna megcsókolnom őt? Vagy az mindegy?
-Hát, én csóknak szántam-mondta zavartan. Nem kellett tisztán látnom, hogy tudjam, elvörösödött.
-Az jó, mert annak is éreztem. Méghozzá tökéletesnek!-mosolyogtam és most én csókoltam meg.
2013. augusztus 18., vasárnap
27. Az ebéd
Egészen az ajtóig maga után húzott, ahol lefékezett és nagy levegőt vett:
-Most, vagy soha!
Nagy lendülettel kitárta az ajtót... és ugrott egy nagyot, ugyanis az anyja már ott állt, vele szemben.
-Te jó ég, anya! A frászt hozod rám!
-Késtetek-hangzott a hűvös válasz. Nem nézett rám, mégis úgy éreztem, mintha engem méricskélne. Cathy bosszúsan felnyögött, lerúgta a cipőjét és belépett. Enyhén feszengve követtem.
-Csókolom!-próbálkoztam meg egy mosollyal.
-Helló!-kaptam meg az érzelemmentes választ, aztán Mrs Williams sarkon fordult és bement a konyhába. Hű. Szimpi... És ott van az a jellegzetes szag...
-Üdv, fiatalúr!-lépett oda hozzánk Cathy édesapja. Kezet nyújtott: ugyanolyan erős volt a szorítása, mint Cathy-é. Sokkal kevésbé éreztem magam feszülten, mint Mrs Williams esetében.
-Hmm, hmm... Oké, zellerkrémleves és csirkecomb a menü. Nem is olyan rossz! Anyu, levest nem kérek!-szólt be Cathy a konyhába.
-Akkor nincs csoki!-hangzott a válasz.
-Oké!-ment bele az alkuba Cathy. Az ebédlőben Cathy az apjával szemben, én Cathy mellett ültem le. A leves rendkívül finom volt, bár evés közben szinte végig magamon éreztem Cathy édesanyjának a tekintetét. Mire végeztünk a levessel, Cathy is elpusztított egy combot. Repetát kért, mire Mrs Williams szúrós szemmel nézett rá, és rápakolt még két combot. Gyorsan közlekedett, pont, mint Cathy. Vagy mint egy fránya vámpír.
-Anyu, kérhetek még?-nézett fel Cathy immáron ismét (!!) üres tányérjából.
-Nem-kapta meg a választ. -Vigyázni kell az alakodra.
-Cöh-dőlt hátra a szélen Cathy bosszúsan. Önkéntelenül is megmosolyogtam a mozdulatot. És az alakja is... úgy jó, ahogy van. Én öt combot ettem... és Cathy apja is.
-Nos, hogy teljesítesz az iskolában, Will?-kérdezte.
-Hát, elég jól, azt hiszem...-jól állok mindenből, hiszen asszem harmadjára végzem a gimit. Pff.
-Azt hiszed?-csapott le Mrs Williams, és olyan lendülettel ült a székére, hogy az odébb csúszott, neki a mellette levőnek, amin Cathy apja ült.
-Nyugi, Marylin! Inkább azt mondd meg, milyen irányba szeretnél elindulni?-nézett rám Mr Williams. Vállat vontam. Ha tudnám... megélek én szakma nélkül is.
-Az igazat megvallva... fogalmam sincs.
-Nem gondolkodtál még rajta?-vette át a szót Mrs Williams.
-De, de én...
-Anya ismered az én esetemet. Hiába gondolkodok, nem tudok választani. Egyébként Willnek mennie kéne, mert negyed kettőkor gitárja lesz-mentette meg Cathy lazán a helyzetet. Nem elég, hogy válaszolnom se kell, még itt is hagyhatom ezt a feszültséggel teli terepet, ahol úgy néznek, mintha bármelyik pillanatban megölhetnék valakit.
-Gitár? Tudsz gitározni?-örvendett meg Cathy édesapja. Hát, valamit tudok pengetni, de... -Szuper! Én is, de eléggé kezdetleges a játékom...
-Apa, hogy mondhatsz ilyet?-botránkozott meg Cathy. -Nagyon jól játszol!
-Csak szerinted-mosolyogtak egymásra, aztán kezet nyújtott.
-Gyere nyugodtan máskor is, szívesen látunk!-ja. Csak Cathy anyja nem.
-Helló!-köszönt el ugyanolyan hűvös hangnemben és bement a konyhába. Cathy majdnem felesett a cipőfűzőjében a nagy sietségben, hogy kijussunk a házból. Nagyot fújtam, amikor végre becsukódott mögöttem az ajtó.
-Azt hittem, anyukád következő kérdése már a barátságunkról fog szólni. Viszont isteni szakács! És jól kitaláltad a gitárórát!-azt nem éltem volna túl, ha ki kell jelentenem, hogy csak barátok vagyunk...
-Na ja... De azért adhatott volna még egy csirkecombot. Nehogy már ő vigyázzon az alakomra! Ilyen hülye indokot...-sóhajtott bosszúsan.
-Viszont most megyek, lekésem a gitárleckét!-vigyorogtam rá. Visszamosolygott.
-Oké!-ott álltunk egymással szemben, a megfelelő elköszönési formán gondolkozva. Aztán Cathy nemes egyszerűséggel közelebb lépett hozzám... és átölelt, amitől rögtön melegem lett.
-Este?-nézett rám reménykedve, miután elengedett.
-Párkány vagy csavargás?-mosolyogtam, miközben azon örvendeztem, hogy találkozni akar velem.
-Mindkettő-vágta rá. Mosolyogva figyelte, ahogy eltűnök a szeme elől.
-Most, vagy soha!
Nagy lendülettel kitárta az ajtót... és ugrott egy nagyot, ugyanis az anyja már ott állt, vele szemben.
-Te jó ég, anya! A frászt hozod rám!
-Késtetek-hangzott a hűvös válasz. Nem nézett rám, mégis úgy éreztem, mintha engem méricskélne. Cathy bosszúsan felnyögött, lerúgta a cipőjét és belépett. Enyhén feszengve követtem.
-Csókolom!-próbálkoztam meg egy mosollyal.
-Helló!-kaptam meg az érzelemmentes választ, aztán Mrs Williams sarkon fordult és bement a konyhába. Hű. Szimpi... És ott van az a jellegzetes szag...
-Üdv, fiatalúr!-lépett oda hozzánk Cathy édesapja. Kezet nyújtott: ugyanolyan erős volt a szorítása, mint Cathy-é. Sokkal kevésbé éreztem magam feszülten, mint Mrs Williams esetében.
-Hmm, hmm... Oké, zellerkrémleves és csirkecomb a menü. Nem is olyan rossz! Anyu, levest nem kérek!-szólt be Cathy a konyhába.
-Akkor nincs csoki!-hangzott a válasz.
-Oké!-ment bele az alkuba Cathy. Az ebédlőben Cathy az apjával szemben, én Cathy mellett ültem le. A leves rendkívül finom volt, bár evés közben szinte végig magamon éreztem Cathy édesanyjának a tekintetét. Mire végeztünk a levessel, Cathy is elpusztított egy combot. Repetát kért, mire Mrs Williams szúrós szemmel nézett rá, és rápakolt még két combot. Gyorsan közlekedett, pont, mint Cathy. Vagy mint egy fránya vámpír.
-Anyu, kérhetek még?-nézett fel Cathy immáron ismét (!!) üres tányérjából.
-Nem-kapta meg a választ. -Vigyázni kell az alakodra.
-Cöh-dőlt hátra a szélen Cathy bosszúsan. Önkéntelenül is megmosolyogtam a mozdulatot. És az alakja is... úgy jó, ahogy van. Én öt combot ettem... és Cathy apja is.
-Nos, hogy teljesítesz az iskolában, Will?-kérdezte.
-Hát, elég jól, azt hiszem...-jól állok mindenből, hiszen asszem harmadjára végzem a gimit. Pff.
-Azt hiszed?-csapott le Mrs Williams, és olyan lendülettel ült a székére, hogy az odébb csúszott, neki a mellette levőnek, amin Cathy apja ült.
-Nyugi, Marylin! Inkább azt mondd meg, milyen irányba szeretnél elindulni?-nézett rám Mr Williams. Vállat vontam. Ha tudnám... megélek én szakma nélkül is.
-Az igazat megvallva... fogalmam sincs.
-Nem gondolkodtál még rajta?-vette át a szót Mrs Williams.
-De, de én...
-Anya ismered az én esetemet. Hiába gondolkodok, nem tudok választani. Egyébként Willnek mennie kéne, mert negyed kettőkor gitárja lesz-mentette meg Cathy lazán a helyzetet. Nem elég, hogy válaszolnom se kell, még itt is hagyhatom ezt a feszültséggel teli terepet, ahol úgy néznek, mintha bármelyik pillanatban megölhetnék valakit.
-Gitár? Tudsz gitározni?-örvendett meg Cathy édesapja. Hát, valamit tudok pengetni, de... -Szuper! Én is, de eléggé kezdetleges a játékom...
-Apa, hogy mondhatsz ilyet?-botránkozott meg Cathy. -Nagyon jól játszol!
-Csak szerinted-mosolyogtak egymásra, aztán kezet nyújtott.
-Gyere nyugodtan máskor is, szívesen látunk!-ja. Csak Cathy anyja nem.
-Helló!-köszönt el ugyanolyan hűvös hangnemben és bement a konyhába. Cathy majdnem felesett a cipőfűzőjében a nagy sietségben, hogy kijussunk a házból. Nagyot fújtam, amikor végre becsukódott mögöttem az ajtó.
-Azt hittem, anyukád következő kérdése már a barátságunkról fog szólni. Viszont isteni szakács! És jól kitaláltad a gitárórát!-azt nem éltem volna túl, ha ki kell jelentenem, hogy csak barátok vagyunk...
-Na ja... De azért adhatott volna még egy csirkecombot. Nehogy már ő vigyázzon az alakomra! Ilyen hülye indokot...-sóhajtott bosszúsan.
-Viszont most megyek, lekésem a gitárleckét!-vigyorogtam rá. Visszamosolygott.
-Oké!-ott álltunk egymással szemben, a megfelelő elköszönési formán gondolkozva. Aztán Cathy nemes egyszerűséggel közelebb lépett hozzám... és átölelt, amitől rögtön melegem lett.
-Este?-nézett rám reménykedve, miután elengedett.
-Párkány vagy csavargás?-mosolyogtam, miközben azon örvendeztem, hogy találkozni akar velem.
-Mindkettő-vágta rá. Mosolyogva figyelte, ahogy eltűnök a szeme elől.
2013. augusztus 13., kedd
26. Hárman
Henderson közelebb sétált, miközben a slusszkulcs tartóján megnyomott egy gombot, hogy bezáródjon a flancos járgánya. Cathy a fűben feküdt, még mindig eszméletlenül.
-Mi a francot keresel itt?-morogtam. Keserű vigyorra húzta a száját.
-Épp csak erre jártam. Inkább én kérdezném, hogy téged mi lelt, hogy lányokat dobálsz az autóm elé!-a következő pillanatban közvetlenül egymás előtt, szemtől szemben álltunk, morogva.
-Ő ugrott eléd, tudod miért? Mert meg akart halni!
-Mondtam, hogy hagyd békén-mondta hűvösen.
-Mindjárt téged doblak egy kocsi elé, Henderson!
-Sok sikert, Grant!
Eszmecserénket Cathy nyöszörgése szakította félbe. Tétován a fejéhez nyúlt, felállt, de megtántorodott.
-Óvatosan!-ragadtam meg a karját. Megrázta a fejét és rám emelte zöld szemeit.
-Will... élünk még?-kérdezte. Pislogott párat, hogy kitisztuljon minden.
-Igen, élünk. És nem rajtunk múlott. Cathy tétován mögém nézett, észrevette Hendersont és a kocsiját. A következő pillanatban a vámpírsrác már előtte állt és a karját szorította.
-Mégis hogy képzelted ezt?-sziszegte. Cathy arca megrándult, de nem szólt semmit. Henderson ujjaira néztem, melyek Cathy karját szorították. Máris kezdett vörösleni.
-Ne már, fáj neki!-löktem el a vámpírsrác kezét. Cathy elé álltam, de ő félretolt. A karján piros folt volt ott, ahol Henderson megszorította. Ha vámpírka még egyszer hozzáér, letöröm a kezét.
-Ne akarj már te megvédeni!-vágta Cathy a képembe. Hogyne akarnám már...
-Hogyne akarna megvédeni, amikor szerelmes beléd!-vigyorgott Henderson Cathy-re. Elvörösödve felé kaptam, de ő gyorsabb volt. Ezt mért kellett? Elmondtam volna én, de így...!
-Mi az, fáj, hogy megtudta?-vigyorgott rám vámpírsrác. Tényleg megölöm. Cathy-re néztem, hogy mit reagál.
-Tehát ezért volt a csók-mondta halkan, inkább csak magának. -Ezt nem hiszem el...
A fűbe rogyott, de rögtön felkaptam.
-Ne itt!-pár kíváncsi szempár már minket figyelt. Cathy döbbenten mocorgott a karjaimban, hallottam magam mögött Henderson lépteit, miközben a vasút mentén futottam. Egy bozótoshoz érve letettem.
-Remélem, elment a kedved a további öngyilkossági kísérletektől!
Henderson kérdőn pillantott rám.
-Igen. Azért akarta megölni magát, mert szerinte ő egy szeretetre méltatlan lény!-sziszegtem.
-Ez nem igaz!-értett egyet Henderson. Cathy nem szólt, hanem ültében átkarolta a térdét. Gyönyörű haja szétterült a vállán, egy tincs az arca előtt himbálódzott. Mellé térdeltem.
-Cat...
-Mióta hívhatod így?-ragadta meg a vállamat Henderson morogva. Leráztam a kezét.
-Kezdetektől fogva. Mi az, neked tán megtiltotta?-egyszer mondta, hogy ne hívjam így... Vagy kétszer, Mindegy, az nem számít.
-Nyugodjatok le. Fogadjátok el, hogy mind a ketten a barátaim vagytok, de egyikőtök sem több annál.
Sajnos. Mindegy, majd... Henderson gúnyosan rámvigyorgott.
-Oké. Futóversenyezzünk!-kérte Cathy mosolyogva és felállt.
-Oké. Nyertem!-jelentette ki Henderson. Oldalba böktem. Ő még nem látta Cathy-t száguldozni.
-Te csak ne légy abban olyan biztos.
Felsorakoztunk, én kaptam a számláló és bíró szerepét. Henderson hülye vigyorral a fején állt rajtpozícióba. Persze, azt hiszi, nyerni fog... Nagyon remélem, hogy Cathy leveri.
-Egy, két három!-kiáltotta hirtelen Cathy. Jó, hogy állítólag én számolok... Mindegy Henderson gyorsított, két méterrel elhúzott. Cathy-vel egyszerre gyorsítottam, ám míg én csak utolértem vámpírkát, ő simán lehagyott minket. Három métert vert ránk.
-Cathy, te nyertél, elismerem, de túlfutottál a célon!-kiáltott utána bosszankodva Henderson. Szokjon hozzá a vereség gondolatához. Önelégülten rávigyorogtam és Cathy után futottunk, aki már megállt. A szíve jó szaporán vert, levegőért kapkodott, de boldogan mosolygott.
-Ezek szerint fejlődök! Tegnap sokkal hamarabb kifáradtam.
-Tegnap is megvert?-nézett rám értetlenül Henderson. Bólintottam.
-Ha mindent belead, gyorsabb lesz, mint mi, de hamar kifárad.
Bosszúsan pillantott rám, de még mindig mosolygott.
-Lehet, hogy neked ez kevés, de csak mert te sem vagy teljesen ember!
Visszafojtottam a lélegzetem. Na, megint ez a téma... Aggódva néztünk Cathy-re, én pedig megfogtam a karját.
-Ugye nem akarsz ismét egy kocsi elé ugrani?
Megrázta a fejét. A diófára pillantott, a kertjük végében. Odafutott és megsimította a törzset. Henderson-nal egymásra néztünk és követtük. Cathy végighúzta ujjait a kéreg recéin és az ágakra nézett.
-Ezt figyeld! Imád fára mászni-mondtam a vámpírsrácnak.
-Tudom. Amikor elmondtam neki azt, észrevett egy fát, és utána csak az érdekelte, hogy felmásszon rá.
Jellemző.
-Hihetetlen... Ezt figyeld!
Cathy ugrani akart egy jó nagyot, de akkorára sikerült csak, mint egy átlagemberé. Dühösen toppantott.
-Ez nem ér!
Negyedjére sem sikerült neki.
-Összpontosíts!-leheltem, mire a szíve begyorsított. Henderson mordult egyet. Cathy nagy levegőt vett, ismét elrugaszkodott. a szemét behunyta, a hátát először meggörbítette, majd kiegyenesítette. Aztán a következő pillanatban már egy ágon volt. Boldogan felkiáltott, mi pedig mellé ugrottunk, a két oldalára. Megtántorodott, egyszerre kaptunk utána, de ő csak nevetett.
-Jaj, ne féltsetek már annyira!
Dehogyisnem... Olyan sebezhető!
-Ha megsérülsz, anyukád megöl!-nemigen tévedtem nagyot. Cathy legyintett.
-Hagyd őt békén, mindig is féltett. Te látsz a sötétben?-fordult Henderson felé.
-Ezt hogy érted?-kérdezte meglepetten.
-Hát, nem is tudom. Tökéletesen sötét van meg minden, és te mégis látsz mindent. Nem csak a körvonalakat, hanem rendesen.
-Szuperéles szemem van, de koromsötétben a legkevesebb fény nélkül én se sokat látnék. Tudod, mi úgy látunk, mintha egy fényképezőgépen fel lenne csavarva a fényerősség. Kissé minden fényesebb...
-Hány éves vagy?-vágott közbe Cathy kíváncsian.
-Emberi alibim jelenleg 16 év. Halhatatlanként azonban már 68 évet megéltem.
-Vénember-morogtam. Cathy nevetve a karomra csapott és leugrott. Ő szinte hang nélkül landolt, míg mi egy-egy puffanással. Az órájára pillantott.
-Will, jó ha tudod, hogy hivatalos vagy hozzánk ebédre. Anyu eléggé gyanakvóan fogadta, amikor elmondtam, hogy ma itt találkozok veled.
-Ajjaj... szóval egész étkezés alatt figyelni fognak-túrtam zavartan a hajamba. Szorult helyzet.
-Bocs, de nem tudnám kimagyarázni, hogy te miért nem eszel!-fordult Henderson felé.
-A vámpírság hátrányai, mi?-vigyorogtam a srácra.
-Én legalább nem eszek döghúst.
-Döghús a...-majdnem nekiugrottam, de Cathy megragadta a kezem, amivel egyrészt az égbe szökkentette a pulzusomat, másrészt megállított.
-Gyere! El fogunk késni. Szia, Thomas!-intett mosolyogva a vámpírsrácnak, még mindig fogva a csuklómat. Futni kezdett a házuk felé, maga után húzva engem. Hihetetlenül erős szorítása volt.
-Mi a francot keresel itt?-morogtam. Keserű vigyorra húzta a száját.
-Épp csak erre jártam. Inkább én kérdezném, hogy téged mi lelt, hogy lányokat dobálsz az autóm elé!-a következő pillanatban közvetlenül egymás előtt, szemtől szemben álltunk, morogva.
-Ő ugrott eléd, tudod miért? Mert meg akart halni!
-Mondtam, hogy hagyd békén-mondta hűvösen.
-Mindjárt téged doblak egy kocsi elé, Henderson!
-Sok sikert, Grant!
Eszmecserénket Cathy nyöszörgése szakította félbe. Tétován a fejéhez nyúlt, felállt, de megtántorodott.
-Óvatosan!-ragadtam meg a karját. Megrázta a fejét és rám emelte zöld szemeit.
-Will... élünk még?-kérdezte. Pislogott párat, hogy kitisztuljon minden.
-Igen, élünk. És nem rajtunk múlott. Cathy tétován mögém nézett, észrevette Hendersont és a kocsiját. A következő pillanatban a vámpírsrác már előtte állt és a karját szorította.
-Mégis hogy képzelted ezt?-sziszegte. Cathy arca megrándult, de nem szólt semmit. Henderson ujjaira néztem, melyek Cathy karját szorították. Máris kezdett vörösleni.
-Ne már, fáj neki!-löktem el a vámpírsrác kezét. Cathy elé álltam, de ő félretolt. A karján piros folt volt ott, ahol Henderson megszorította. Ha vámpírka még egyszer hozzáér, letöröm a kezét.
-Ne akarj már te megvédeni!-vágta Cathy a képembe. Hogyne akarnám már...
-Hogyne akarna megvédeni, amikor szerelmes beléd!-vigyorgott Henderson Cathy-re. Elvörösödve felé kaptam, de ő gyorsabb volt. Ezt mért kellett? Elmondtam volna én, de így...!
-Mi az, fáj, hogy megtudta?-vigyorgott rám vámpírsrác. Tényleg megölöm. Cathy-re néztem, hogy mit reagál.
-Tehát ezért volt a csók-mondta halkan, inkább csak magának. -Ezt nem hiszem el...
A fűbe rogyott, de rögtön felkaptam.
-Ne itt!-pár kíváncsi szempár már minket figyelt. Cathy döbbenten mocorgott a karjaimban, hallottam magam mögött Henderson lépteit, miközben a vasút mentén futottam. Egy bozótoshoz érve letettem.
-Remélem, elment a kedved a további öngyilkossági kísérletektől!
Henderson kérdőn pillantott rám.
-Igen. Azért akarta megölni magát, mert szerinte ő egy szeretetre méltatlan lény!-sziszegtem.
-Ez nem igaz!-értett egyet Henderson. Cathy nem szólt, hanem ültében átkarolta a térdét. Gyönyörű haja szétterült a vállán, egy tincs az arca előtt himbálódzott. Mellé térdeltem.
-Cat...
-Mióta hívhatod így?-ragadta meg a vállamat Henderson morogva. Leráztam a kezét.
-Kezdetektől fogva. Mi az, neked tán megtiltotta?-egyszer mondta, hogy ne hívjam így... Vagy kétszer, Mindegy, az nem számít.
-Nyugodjatok le. Fogadjátok el, hogy mind a ketten a barátaim vagytok, de egyikőtök sem több annál.
Sajnos. Mindegy, majd... Henderson gúnyosan rámvigyorgott.
-Oké. Futóversenyezzünk!-kérte Cathy mosolyogva és felállt.
-Oké. Nyertem!-jelentette ki Henderson. Oldalba böktem. Ő még nem látta Cathy-t száguldozni.
-Te csak ne légy abban olyan biztos.
Felsorakoztunk, én kaptam a számláló és bíró szerepét. Henderson hülye vigyorral a fején állt rajtpozícióba. Persze, azt hiszi, nyerni fog... Nagyon remélem, hogy Cathy leveri.
-Egy, két három!-kiáltotta hirtelen Cathy. Jó, hogy állítólag én számolok... Mindegy Henderson gyorsított, két méterrel elhúzott. Cathy-vel egyszerre gyorsítottam, ám míg én csak utolértem vámpírkát, ő simán lehagyott minket. Három métert vert ránk.
-Cathy, te nyertél, elismerem, de túlfutottál a célon!-kiáltott utána bosszankodva Henderson. Szokjon hozzá a vereség gondolatához. Önelégülten rávigyorogtam és Cathy után futottunk, aki már megállt. A szíve jó szaporán vert, levegőért kapkodott, de boldogan mosolygott.
-Ezek szerint fejlődök! Tegnap sokkal hamarabb kifáradtam.
-Tegnap is megvert?-nézett rám értetlenül Henderson. Bólintottam.
-Ha mindent belead, gyorsabb lesz, mint mi, de hamar kifárad.
Bosszúsan pillantott rám, de még mindig mosolygott.
-Lehet, hogy neked ez kevés, de csak mert te sem vagy teljesen ember!
Visszafojtottam a lélegzetem. Na, megint ez a téma... Aggódva néztünk Cathy-re, én pedig megfogtam a karját.
-Ugye nem akarsz ismét egy kocsi elé ugrani?
Megrázta a fejét. A diófára pillantott, a kertjük végében. Odafutott és megsimította a törzset. Henderson-nal egymásra néztünk és követtük. Cathy végighúzta ujjait a kéreg recéin és az ágakra nézett.
-Ezt figyeld! Imád fára mászni-mondtam a vámpírsrácnak.
-Tudom. Amikor elmondtam neki azt, észrevett egy fát, és utána csak az érdekelte, hogy felmásszon rá.
Jellemző.
-Hihetetlen... Ezt figyeld!
Cathy ugrani akart egy jó nagyot, de akkorára sikerült csak, mint egy átlagemberé. Dühösen toppantott.
-Ez nem ér!
Negyedjére sem sikerült neki.
-Összpontosíts!-leheltem, mire a szíve begyorsított. Henderson mordult egyet. Cathy nagy levegőt vett, ismét elrugaszkodott. a szemét behunyta, a hátát először meggörbítette, majd kiegyenesítette. Aztán a következő pillanatban már egy ágon volt. Boldogan felkiáltott, mi pedig mellé ugrottunk, a két oldalára. Megtántorodott, egyszerre kaptunk utána, de ő csak nevetett.
-Jaj, ne féltsetek már annyira!
Dehogyisnem... Olyan sebezhető!
-Ha megsérülsz, anyukád megöl!-nemigen tévedtem nagyot. Cathy legyintett.
-Hagyd őt békén, mindig is féltett. Te látsz a sötétben?-fordult Henderson felé.
-Ezt hogy érted?-kérdezte meglepetten.
-Hát, nem is tudom. Tökéletesen sötét van meg minden, és te mégis látsz mindent. Nem csak a körvonalakat, hanem rendesen.
-Szuperéles szemem van, de koromsötétben a legkevesebb fény nélkül én se sokat látnék. Tudod, mi úgy látunk, mintha egy fényképezőgépen fel lenne csavarva a fényerősség. Kissé minden fényesebb...
-Hány éves vagy?-vágott közbe Cathy kíváncsian.
-Emberi alibim jelenleg 16 év. Halhatatlanként azonban már 68 évet megéltem.
-Vénember-morogtam. Cathy nevetve a karomra csapott és leugrott. Ő szinte hang nélkül landolt, míg mi egy-egy puffanással. Az órájára pillantott.
-Will, jó ha tudod, hogy hivatalos vagy hozzánk ebédre. Anyu eléggé gyanakvóan fogadta, amikor elmondtam, hogy ma itt találkozok veled.
-Ajjaj... szóval egész étkezés alatt figyelni fognak-túrtam zavartan a hajamba. Szorult helyzet.
-Bocs, de nem tudnám kimagyarázni, hogy te miért nem eszel!-fordult Henderson felé.
-A vámpírság hátrányai, mi?-vigyorogtam a srácra.
-Én legalább nem eszek döghúst.
-Döghús a...-majdnem nekiugrottam, de Cathy megragadta a kezem, amivel egyrészt az égbe szökkentette a pulzusomat, másrészt megállított.
-Gyere! El fogunk késni. Szia, Thomas!-intett mosolyogva a vámpírsrácnak, még mindig fogva a csuklómat. Futni kezdett a házuk felé, maga után húzva engem. Hihetetlenül erős szorítása volt.
2013. augusztus 12., hétfő
25. Csodabogárnak hiszi magát
Másnap reggel már rohantam volna a vasúthoz (fél 10, remélhetőleg már Cathy is felébredt), amikor nagyi megállított.
-Jó reggelt, Willie-köszönt rám. Nem egy egyszerű köszönés volt, leginkább egy 'Most keltünk fel, és te már mész is valahova, de még nem mondtad hova'-ként lehetett felfogni.
-Jó reggelt, nagyi.
Várakozva támaszkodott az ajtófélfának, kezében az elmaradhatatlan bögréjével. Mosolyogva a hajamba túrtam.
-Szóval hogy aludtál?-próbálkoztam meg a figyelemeltereléssel. Nagyi nem mosolygott vissza.
-Remekül, mint mindig. Te pedig, gondolom, szintén... Csak kissé keveset.
Éreztem, hogy elvörösödöm.
-Én... én nem...-hebegtem, de nagyi félbeszakított.
-Tudom, hogy szerelmes vagy. Tudom, hogy imádod azt a lányt. De mért pont éjszaka találkozgattok?-vonta fel a szemöldökét.
-Nagyi, mi nem találkozgatunk! És szoktunk napközben is találkozni, például suliban vagy most...-későn hallgattam el. Nagyi mindentudóan elmosolyodott.
-Te tényleg szereted. Mindenre képes lennél érte, igaz?
-Az életemet adnám érte-sóhajtottam. Nagyi egy darabig némán fürkészte az arcomat, aztán sóhajtott és mosolyogva intett.
-Menj, ne várasd meg a barátnődet.
-Még nem... mi nem!-elvörösödve kutattam megfelelő szavak után.
-Szaladj, mert ott hagy!
Tényleg rohantam, ahogy csak bírtam. Csalódottan állapítottam meg, hogy nincs ott. Azaz... még nincs ott. Észrevettem szélsebesen közeledő alakját és elmosolyodtam.
-Meg fogsz fázni!-fenyegetett meg az ujjával, amikor mellém ért és a térdére támaszkodva pihegett. Persze, ő hamar kifárad.
-Nem fogok, tudod miért.
Óvatosan megszorítottam a kezét, forró tenyerem csak úgy süthette az övét. A szeme megvillant, ajkai kissé szétnyíltak. Aztán amikor tekintete összekulcsolt kezünkre tévedt, hirtelen egy könnycsepp gördült le az arcán. Ijedten fogtam meg a vállát.
-Hé, most meg mi lelt? Mi baj, Cat?
-Ne hívj Cat-nek!-kiáltotta és rohanni kezdett. Három métert se tett meg, amikor ismét felkiáltott. A bal lába csak úgy kicsúszott alóla, ő pedig a földnek csapódott. Szenvedő arccal szorította a térdét: ismét egy olyan hülye roham.
-Hol fáj? Mid fáj?-kérdeztem aggódva. Könnyes szemmel a térdére mutatott, aztán egy másodperc múlva megkönnyebbülten sóhajtott. Megtörölte az arcát és feltápászkodott, a szíve is felvette a szokott ritmust.
-Ismét egy ilyen fájdalomhullám... Ha ez így megy tovább... Hihetetlen!-a hajába túrt, rögtön utána automatikusan megigazította a frufruját. Gyorsan megszoktam az új frizuráját, ami híresen jól állt neki.
-Cathy, te egy erős lány vagy.
-Nem vagyok egy egyszerű lány, épp ez az! Mármint lány vagyok meg minden, de nem egy átlagos lány! Egy szeretetre méltatlan lény vagyok!
A szavai szörnyen fájtak. Hogy mondhat ilyet? Hátulról átkaroltam.
-Cathy, hogy mondhatsz ilyet? Én...
Megpördült és hátralökött. Több méterre, csak úgy. Elborzadva nézett előbb rám, aztán a kezére.
-Sajnálom...
Odafutottam hozzá és ismét megfogtam a kezét.
-Nem a te hibád...
-Akkor mégis kié?-kérdezte és ismét sírni kezdett. Adtam neki egy zsepit, ő pedig megköszönte és a földre kuporodott. Mellé ültem.
-Cathy! Nem mondhatod azt, hogy méltatlan vagy akárki szeretetére. Ez nem igaz. Éntőlem már többet is kivívtál-mondtam gyengéden. Csodálkozva nézett rám.
-Bizony-folytattam, és nagy levegőt vettem. -Méghozzá ezt.
Azzal odahajoltam és megcsókoltam.
Csodálatos érzés volt, azonban Cathy hirtelen eltaszított magától, felpattant és hátrálni kezdett.
-Szörnyű vagyok...-hátráltam. Mellé ugrottam.
-Kérlek, Cat!-nem értettem, miért mondja ezt. Az égvilágon semmi rosszat nem csinált!
-Ne érj hozzám! És ne gyere közelebb!
Hátrapillantott, egyenesen a forgalmas úttestre, ami nem messze keresztezte a vasutat. Aztán a tekintete visszasiklott rám és az ökölbe szorított kezeire. Volt egy szörnyű sejtésem, mire készül.
-El kell pusztítani-lehelte és rohanni kezdett.
-Cathy, nem! Nem teheted!-ordítottam és utánaeredtem. Mégis mi a fenének akar... egy kocsi elé ugrani? A francba, hogy gyorsabb, mint én, az úttest pedig egyre közeledett. És persze közeledik egy terepjáró is, padlógázzal...
-NEM!-ordítottam megint, amikor már csak egy méterre volt a forgalomtól.
Aztán valami megszállt. Ugyanolyan gyorsan tudtam futni, mint Cathy... Utolértem, és pont időben sikerült elrántanom a kocsi elől a túloldalra. Cathy teste ernyedten esett a fűbe, amiből sejtettem, hogy nincs eszméleténél. Aztán láttam, hogy a félreállt terepjáróból kiszáll egy túl jól ismert alak.
-Helló, Grant!-köszönt rám Thomas Henderson.
Tényleg rohantam, ahogy csak bírtam. Csalódottan állapítottam meg, hogy nincs ott. Azaz... még nincs ott. Észrevettem szélsebesen közeledő alakját és elmosolyodtam.
-Meg fogsz fázni!-fenyegetett meg az ujjával, amikor mellém ért és a térdére támaszkodva pihegett. Persze, ő hamar kifárad.
-Nem fogok, tudod miért.
Óvatosan megszorítottam a kezét, forró tenyerem csak úgy süthette az övét. A szeme megvillant, ajkai kissé szétnyíltak. Aztán amikor tekintete összekulcsolt kezünkre tévedt, hirtelen egy könnycsepp gördült le az arcán. Ijedten fogtam meg a vállát.
-Hé, most meg mi lelt? Mi baj, Cat?
-Ne hívj Cat-nek!-kiáltotta és rohanni kezdett. Három métert se tett meg, amikor ismét felkiáltott. A bal lába csak úgy kicsúszott alóla, ő pedig a földnek csapódott. Szenvedő arccal szorította a térdét: ismét egy olyan hülye roham.
-Hol fáj? Mid fáj?-kérdeztem aggódva. Könnyes szemmel a térdére mutatott, aztán egy másodperc múlva megkönnyebbülten sóhajtott. Megtörölte az arcát és feltápászkodott, a szíve is felvette a szokott ritmust.
-Ismét egy ilyen fájdalomhullám... Ha ez így megy tovább... Hihetetlen!-a hajába túrt, rögtön utána automatikusan megigazította a frufruját. Gyorsan megszoktam az új frizuráját, ami híresen jól állt neki.
-Cathy, te egy erős lány vagy.
-Nem vagyok egy egyszerű lány, épp ez az! Mármint lány vagyok meg minden, de nem egy átlagos lány! Egy szeretetre méltatlan lény vagyok!
A szavai szörnyen fájtak. Hogy mondhat ilyet? Hátulról átkaroltam.
-Cathy, hogy mondhatsz ilyet? Én...
Megpördült és hátralökött. Több méterre, csak úgy. Elborzadva nézett előbb rám, aztán a kezére.
-Sajnálom...
Odafutottam hozzá és ismét megfogtam a kezét.
-Nem a te hibád...
-Akkor mégis kié?-kérdezte és ismét sírni kezdett. Adtam neki egy zsepit, ő pedig megköszönte és a földre kuporodott. Mellé ültem.
-Cathy! Nem mondhatod azt, hogy méltatlan vagy akárki szeretetére. Ez nem igaz. Éntőlem már többet is kivívtál-mondtam gyengéden. Csodálkozva nézett rám.
-Bizony-folytattam, és nagy levegőt vettem. -Méghozzá ezt.
Azzal odahajoltam és megcsókoltam.
Csodálatos érzés volt, azonban Cathy hirtelen eltaszított magától, felpattant és hátrálni kezdett.
-Szörnyű vagyok...-hátráltam. Mellé ugrottam.
-Kérlek, Cat!-nem értettem, miért mondja ezt. Az égvilágon semmi rosszat nem csinált!
-Ne érj hozzám! És ne gyere közelebb!
Hátrapillantott, egyenesen a forgalmas úttestre, ami nem messze keresztezte a vasutat. Aztán a tekintete visszasiklott rám és az ökölbe szorított kezeire. Volt egy szörnyű sejtésem, mire készül.
-El kell pusztítani-lehelte és rohanni kezdett.
-Cathy, nem! Nem teheted!-ordítottam és utánaeredtem. Mégis mi a fenének akar... egy kocsi elé ugrani? A francba, hogy gyorsabb, mint én, az úttest pedig egyre közeledett. És persze közeledik egy terepjáró is, padlógázzal...
-NEM!-ordítottam megint, amikor már csak egy méterre volt a forgalomtól.
Aztán valami megszállt. Ugyanolyan gyorsan tudtam futni, mint Cathy... Utolértem, és pont időben sikerült elrántanom a kocsi elől a túloldalra. Cathy teste ernyedten esett a fűbe, amiből sejtettem, hogy nincs eszméleténél. Aztán láttam, hogy a félreállt terepjáróból kiszáll egy túl jól ismert alak.
-Helló, Grant!-köszönt rám Thomas Henderson.
24. Újabb roham
Meglepően ügyesen ért földet. Esés közben hátról hasra fordult a levegőben, összegörnyedt, a térdét behajlította. Puhán, szinte hangtalanul (!!) érkezett a földre, én pedig pontosan mellé, jóval nagyobb puffanással.
-Na, mit szólsz?-mosolygott rám elégedetten. Pff, szerencséje volt. Ha nem lett volna, akkor most itt feküdne, törött lábbal, kézzel... vagy nyakkal. Dühösen megragadtam a karját és megráztam, miközben suttogva lehordtam. Még csak az hiányzik, hogy az a furcsa anyja felébredjen.
-Elment az eszed? Mi van, ha kitöröd a lábad? Vagy a kezed? Vagy ha véletlenül rád esek? Vagy ha valami élesre vagy keményre esel? Ezt soha többet ne csináld!
Megtántorodott, bűnbánóan nézett rám, de nem érdekelt. Még egyszer megráztam, majd felegyenesedtem.
-Nem kísérletezésre van a tested! Hogy tehetted ezt? Hogy álltam volna a szüleid elé, ha bajod esik?
A szeme megvillant, választ sem várva felugrott és rohanni kezdett. Utána futottam. Sajnos gyorsabb volt, nem tudtam beérni. Reménykedtem abban, hogy elfárad. Miért fut előlem? Átugrott a kerítésükön és a vasút felé rohant.
-Cathy! Kérlek, állj meg! Vagy lassíts! Cathy!-kiáltottam kétségbeesetten. Kit érdekelnek a szülei?
Nem reagált. Gyorsítani próbáltam, de már nem ment.
-Cat...-nem hittem volna, hogy meghallja, de sikerült. Megtorpant és lassan felém fordult. Kifejezéstelen tekintettel nézett rám. Óvatosan közelebb húztam magamhoz.
-Sajnálom, Cathy, de be kell látnod, hogy nekem van igazam...
A szeme megvillant, mint a macskáknak szokás. Felemelte a bal karját és a pillantásából rájöttem, hogy ismét karmolászni akar. Mi a fene van vele? Megfogtam a bal csuklóját.
-Nem-nem, mára befejeztük a...
Meglendítette a jobb kezét és körmeit a nyakamba vágta. Összerándultam és odakaptam.
-Francba, mi van veled?
Hátrált és körbelesett. Egy hatalmas diófán állapodott meg a tekintete: odarohant, ugrott és mászni kezdett. Hamarosan már az ágak közül nézett le rám.
-Cathy, lejönnél?-álltam a fa alá. Nagyon hülyén éreztem magam.
-Oké, akkor felmászok én is!-ragadtam meg egy ágat. Cathy mosolyogva megvárta, hogy alá érjek, aztán leugrott.
-Cathy, ez nem vicces, mi van veled?
Nem válaszolt, visszarohant az udvarukra. Még intett egyet, aztán berohant egy apróbb épületbe, gondolom a fészerükbe. Utánamentem.
Jól hallottam szívverését, légzését, éreztem az illatát.
-Cathy, tudom, hogy itt vagy. Elmondanád, mi történt veled?
Arra fordultam, amerről a szívdobogás hangját tippeltem. Kár, hogy semmit se láttam a koromsötétben.
-Cathy? Ott vagy? Érzem az illatodat...
Megmozdult, mire megfogtam a karját.
-Megvagy!
Szaggatottan szívta be a levegőt, aztán kilépett az udvarra. Nem nézett rám, a füvet fixírozta maga előtt.
-Sajnálom. Én... nem tudom mi jött rám. Roham...
Szóval ezt hívja rohamnak.
-Hát... kissé furán viselkedtél, való igaz.
-Legalább... van sejtésed arról, mi lehetek én?-a hangja szomorú volt, mintha bántaná valami. Végiggondoltam a furcsaságait... Aztán eszembe jutott az anyja ismerős, jellegzetes illata. Még Cathy-n is érződött belőle egy kevés. aztán valami beugrott.
-Szereted a húst?
-Mi az hogy!
-És a halat? Szardínia, tonhal...
Undorodva megrázta a fejét.
-Fúj, dehogy! Utálom! A szagát, a színét... Bah!
-És a víz?
-Imádom!
Csalódottan elhúztam a szám.
-Bármilyen képtelenül hangzik, macskaszerű génekre gondoltam. De hal nélkül, vízzel...
-Macskaszerű... Wow! Talán tigris? Vagy oroszlán?-lelkesedett. elmosolyodtam.
-Kizárt. Jellegzetes szaguk van, a dzsungelben már megtapasztaltam.
-Te voltál a dzsungelben? De jó neked!-sóhajtott ámuldozva.
-Nem volt olyan jó, mint gondolod. Egyébként vissza kéne menned az ágyba. Hajnali három van-kacsintottam.
-Ó... muszáj?-kérdezte csalódottan. Nevettem.
-Nem, de holnap délig fogsz aludni, én pedig úgy terveztem, rohangálok majd egyet a vasútnál.
Őrjöngő szívvel vártam, mit válaszol.
-Ezek szerint holnap is találkozunk?-a hangja felhőtlen örömről tanúskodott, de próbálta lecsillapítani magát. -Vagyis... tényleg? Lehet, hogy majd kimegyek...
Nevettem.
-Bírom, amikor közönyöst próbálsz játszani. Viszont most már menj vissza aludni.
Sóhajtott, egy szó nélkül ballagtunk vissza a házukhoz. Cathy felnézett az ablakára, a földre, majd megint fel.
-Az előbb volt rohamom, szóval még valami biztos maradt belőle.
Meg se tudtam kérdezni, mire készül, elrugaszkodott. Elképesztően ügyes volt. Mintha tudná, mikor hogy mozdulni. Pontos volt az ugrás, guggolásban landolt a párkányán. Mosolyogva tapsoltam neki egy kicsit és mellé ugrottam.
Betessékeltem az ablakon. Amikor ő már odabenn állt, én pedig még a párkányon voltam, egy darabig némán néztük egymást.
-Akkor... jó éjt, Will.
-Szép álmokat, Cat.
Nem tudtam ellenállni neki. Olyan aranyos és vonzó volt, ahogy ott álldogált... Beljebb hajoltam, közelebb hozzá. A szíve rögtön gyorsított, mire elmosolyodtam. A füle mögé simítottam egy elszabadult hajtincset. A szívem, a testem többet követelt, így gyorsan leugrottam és beleolvadtam a sötétségbe, még Cathy szemének is láthatatlanul.
-Sajnálom. Én... nem tudom mi jött rám. Roham...
Szóval ezt hívja rohamnak.
-Hát... kissé furán viselkedtél, való igaz.
-Legalább... van sejtésed arról, mi lehetek én?-a hangja szomorú volt, mintha bántaná valami. Végiggondoltam a furcsaságait... Aztán eszembe jutott az anyja ismerős, jellegzetes illata. Még Cathy-n is érződött belőle egy kevés. aztán valami beugrott.
-Szereted a húst?
-Mi az hogy!
-És a halat? Szardínia, tonhal...
Undorodva megrázta a fejét.
-Fúj, dehogy! Utálom! A szagát, a színét... Bah!
-És a víz?
-Imádom!
Csalódottan elhúztam a szám.
-Bármilyen képtelenül hangzik, macskaszerű génekre gondoltam. De hal nélkül, vízzel...
-Macskaszerű... Wow! Talán tigris? Vagy oroszlán?-lelkesedett. elmosolyodtam.
-Kizárt. Jellegzetes szaguk van, a dzsungelben már megtapasztaltam.
-Te voltál a dzsungelben? De jó neked!-sóhajtott ámuldozva.
-Nem volt olyan jó, mint gondolod. Egyébként vissza kéne menned az ágyba. Hajnali három van-kacsintottam.
-Ó... muszáj?-kérdezte csalódottan. Nevettem.
-Nem, de holnap délig fogsz aludni, én pedig úgy terveztem, rohangálok majd egyet a vasútnál.
Őrjöngő szívvel vártam, mit válaszol.
-Ezek szerint holnap is találkozunk?-a hangja felhőtlen örömről tanúskodott, de próbálta lecsillapítani magát. -Vagyis... tényleg? Lehet, hogy majd kimegyek...
Nevettem.
-Bírom, amikor közönyöst próbálsz játszani. Viszont most már menj vissza aludni.
Sóhajtott, egy szó nélkül ballagtunk vissza a házukhoz. Cathy felnézett az ablakára, a földre, majd megint fel.
-Az előbb volt rohamom, szóval még valami biztos maradt belőle.
Meg se tudtam kérdezni, mire készül, elrugaszkodott. Elképesztően ügyes volt. Mintha tudná, mikor hogy mozdulni. Pontos volt az ugrás, guggolásban landolt a párkányán. Mosolyogva tapsoltam neki egy kicsit és mellé ugrottam.
Betessékeltem az ablakon. Amikor ő már odabenn állt, én pedig még a párkányon voltam, egy darabig némán néztük egymást.
-Akkor... jó éjt, Will.
-Szép álmokat, Cat.
Nem tudtam ellenállni neki. Olyan aranyos és vonzó volt, ahogy ott álldogált... Beljebb hajoltam, közelebb hozzá. A szíve rögtön gyorsított, mire elmosolyodtam. A füle mögé simítottam egy elszabadult hajtincset. A szívem, a testem többet követelt, így gyorsan leugrottam és beleolvadtam a sötétségbe, még Cathy szemének is láthatatlanul.
2013. augusztus 11., vasárnap
23. Kísérlet
Este ismét a párkányon vártam. Minden egyes elmúlt perc azt éreztette velem, hogy Cathy nem fog jönni. Szeret, nem szeret... a percekkel könnyen lehet ezt játszani. Aztán hirtelen nyílt az ablak, én pedig elfelejtettem, hol is tartottam. Ugyanis kimászott mellém a lány, akit úgy szeretek. Olyan szexi volt pamutsortban és bő pólóban, mezítláb, hogy fájt ránézni.
-Nem voltam benne biztos, hogy jössz. Már azon gondolkodtam, bezörgetek, amikor kinyitottad az ablakot-ami azt illeti, ez tényleg megfordult a fejemben. Aztán a szívem őrjöngeni kezdett, ugyanis Cathy rámmosolygott. Hűha... nagy eredmény. Pff.
Egy darabig csukott szemmel hallgatta az éjszakai zajokat (már amit hallott belőlük), aztán felém fordult, amitől a szívem cigánykereket akart hányni.
-Te is tisztán látsz a sötétben?-az a szépen csengő hang, ahogyan formálja a szavakat...
-Nem. Pontosabban látom a dolgok körvonalát és a szemem élesebb, mint az átlagembereké. De koromsötétben, egyetlen fénysugár nélkül csak feketeséget látnék. Mondd, milyen a sötétben látás?-erre valóban kíváncsi voltam. Még nem találkoztam olyan lénnyel, aki rendelkezik ezzel a képességgel.
-Olyan tisztán látom a dolgokat, mint nappal. Nem látom világosnak az éjszakát, ugyanolyan sötét, mégis mindent kiválóan ki tudok venni. Például ott azon a háztetőn-mutattam a távolba-van egy öt centi körüli fűszál. És az udvarában az egyik fűcsomó tövében egy zöld söröskupak.
Odanéztem, ahova mutatott. Kis erőlködés után tényleg észrevettem a fűszálat és a fémes csillanást a fűben. Hmm... könnyen elsiklott fölöttük a figyelmem. Fura... alig látom őket az éles szememmel, akkor Cathy hogy látja?
-Igazad van, tényleg ott vannak. De hiába éles a szemem, nekem jobban kell erőlködnöm egy kicsit, hogy tisztán kivehessem.
-El sem tudom képzelni, hogy mi lehetek én. Alkalmanként előtörő rohamok, kiélesedő érzékek, gyors futás, azonban ugyanolyan fáradékony vagyok, látok a sötétben, időnként előtörő viszonylag nagy erő...
Rohamok? Miféle rohamok?
-Ne felejtsd ki a múltkori rosszullétedet!
Nem arra gondolt. Legyintett. Megint.
-Az akármi lehetett.
Hogy veheti ennyire félvállról? Megragadtam a kezét, a tekintetünk összekapcsolódott.
-Cathy, arra a néhány másodpercre halottsápadt lettél, az arcod pedig eltorzult a kíntól.
-Bármi más is lehetett!-erősködött. Makacssága felbőszített.
-Nem érdekel! Rémes volt nézni, ahogy szenvedsz, mert én...-affene, majdnem elszóltam magam. Milyen szerencsétlen vagyok...
-Mert te mi?-kapta fel a fejét. Bezzeg ez érdekli. Enyhén elvörösödtem.
-Nem érdekes.
-Nekem igen.
-Cathy...
-Ha nem mondod el, leugrok!-a szemébe néztem. Nem viccelt, közönyös pillantással el is kezdett feltápászkodni.
-Állj le! Semmi olyasmi, amiről neked tudnod kéne-ó, dehogy. Csak épp az, hogy halálosan szeretem.
-Egy ideig arról se tudtam, hogy át tudsz változni farkassá!-hirtelen kitört belőle a sírás, amin ő maga is meglepődött. Rémülten húztam magamhoz.
-Ne, ne sírj, kérlek!-úgy fájt látni, hogy miattam könnyezik...
-Köszi, hogy tönkretetted a napomat!-úgy ellökött magától, hogy majdnem leestem, amivel ismét meglepett. Mégis hogy lehetséges ez?
-Elmúlt éjfél, emlékszel...-ezt meg minek mondtam? Cathy nem válaszolt, csak megtörölte a szemét.
-Teszteljük le, mit tudok-mondta egy idő után.
-Ezt hogy érted?-kérdeztem. Gyanús ez nekem...
-Ha más vagyok, mint a többi ember és nem halok meg attól, ha egy vámpír nekivág a falnak, akkor az innen leesést is túlélem, nem?-a hangja, a szeme ismét nem árult el semmit. Hogy a csodába tud ilyen nyugodt és közönyös maradni? És hogy a fenébe fordulnak meg ilyen hülyeségek a fejében?
-Lehet... de én megakadályoznám, hogy leess-megragadtam a karját.
-Igen?-nézett rám és megfeszítette az izmait. -Ezt nem fogod!-azzal elrántotta a kezét és kilépett a semmibe.
Fél métert se eshetett, amikor ismét megragadtam a csuklóját. Visszarántottam, miközben a szívem vert, mint egy őrült. Mért műveli ezt? Fél testtel már ismét a párkányon feküdt, amikor ficánkolni kezdett.
-Megőrültél! El fogod törni valamidet!
-Nem őrültem meg, csak tesztelem a képességeimet. És engedj el kérlek, vagy neked fog fájni!-nekem? Mért pont nekem? Tovább húztam.
A következő pillanatban Cathy felém lendítette a jobb kezét, amelyiket nem fogtam. Azt hittem meg fog ütni, mert az nem ért volna semmit. De nem megütött, hanem megkarmolt. Csak úgy... a karomba mélyesztette 4 körmét, amelyek nyomán égő fájdalom hasított belém. Elakadt a lélegzetem és a számhoz kaptam a kezem, mert különben felkiáltottam volna. Kár volt, ugyanis Cathy keze kicsúszott a szorításomból, ő pedig megint lendületet vett és leugrott.
-Nem voltam benne biztos, hogy jössz. Már azon gondolkodtam, bezörgetek, amikor kinyitottad az ablakot-ami azt illeti, ez tényleg megfordult a fejemben. Aztán a szívem őrjöngeni kezdett, ugyanis Cathy rámmosolygott. Hűha... nagy eredmény. Pff.
Egy darabig csukott szemmel hallgatta az éjszakai zajokat (már amit hallott belőlük), aztán felém fordult, amitől a szívem cigánykereket akart hányni.
-Te is tisztán látsz a sötétben?-az a szépen csengő hang, ahogyan formálja a szavakat...
-Nem. Pontosabban látom a dolgok körvonalát és a szemem élesebb, mint az átlagembereké. De koromsötétben, egyetlen fénysugár nélkül csak feketeséget látnék. Mondd, milyen a sötétben látás?-erre valóban kíváncsi voltam. Még nem találkoztam olyan lénnyel, aki rendelkezik ezzel a képességgel.
-Olyan tisztán látom a dolgokat, mint nappal. Nem látom világosnak az éjszakát, ugyanolyan sötét, mégis mindent kiválóan ki tudok venni. Például ott azon a háztetőn-mutattam a távolba-van egy öt centi körüli fűszál. És az udvarában az egyik fűcsomó tövében egy zöld söröskupak.
Odanéztem, ahova mutatott. Kis erőlködés után tényleg észrevettem a fűszálat és a fémes csillanást a fűben. Hmm... könnyen elsiklott fölöttük a figyelmem. Fura... alig látom őket az éles szememmel, akkor Cathy hogy látja?
-Igazad van, tényleg ott vannak. De hiába éles a szemem, nekem jobban kell erőlködnöm egy kicsit, hogy tisztán kivehessem.
-El sem tudom képzelni, hogy mi lehetek én. Alkalmanként előtörő rohamok, kiélesedő érzékek, gyors futás, azonban ugyanolyan fáradékony vagyok, látok a sötétben, időnként előtörő viszonylag nagy erő...
Rohamok? Miféle rohamok?
-Ne felejtsd ki a múltkori rosszullétedet!
Nem arra gondolt. Legyintett. Megint.
-Az akármi lehetett.
Hogy veheti ennyire félvállról? Megragadtam a kezét, a tekintetünk összekapcsolódott.
-Cathy, arra a néhány másodpercre halottsápadt lettél, az arcod pedig eltorzult a kíntól.
-Bármi más is lehetett!-erősködött. Makacssága felbőszített.
-Nem érdekel! Rémes volt nézni, ahogy szenvedsz, mert én...-affene, majdnem elszóltam magam. Milyen szerencsétlen vagyok...
-Mert te mi?-kapta fel a fejét. Bezzeg ez érdekli. Enyhén elvörösödtem.
-Nem érdekes.
-Nekem igen.
-Cathy...
-Ha nem mondod el, leugrok!-a szemébe néztem. Nem viccelt, közönyös pillantással el is kezdett feltápászkodni.
-Állj le! Semmi olyasmi, amiről neked tudnod kéne-ó, dehogy. Csak épp az, hogy halálosan szeretem.
-Egy ideig arról se tudtam, hogy át tudsz változni farkassá!-hirtelen kitört belőle a sírás, amin ő maga is meglepődött. Rémülten húztam magamhoz.
-Ne, ne sírj, kérlek!-úgy fájt látni, hogy miattam könnyezik...
-Köszi, hogy tönkretetted a napomat!-úgy ellökött magától, hogy majdnem leestem, amivel ismét meglepett. Mégis hogy lehetséges ez?
-Elmúlt éjfél, emlékszel...-ezt meg minek mondtam? Cathy nem válaszolt, csak megtörölte a szemét.
-Teszteljük le, mit tudok-mondta egy idő után.
-Ezt hogy érted?-kérdeztem. Gyanús ez nekem...
-Ha más vagyok, mint a többi ember és nem halok meg attól, ha egy vámpír nekivág a falnak, akkor az innen leesést is túlélem, nem?-a hangja, a szeme ismét nem árult el semmit. Hogy a csodába tud ilyen nyugodt és közönyös maradni? És hogy a fenébe fordulnak meg ilyen hülyeségek a fejében?
-Lehet... de én megakadályoznám, hogy leess-megragadtam a karját.
-Igen?-nézett rám és megfeszítette az izmait. -Ezt nem fogod!-azzal elrántotta a kezét és kilépett a semmibe.
Fél métert se eshetett, amikor ismét megragadtam a csuklóját. Visszarántottam, miközben a szívem vert, mint egy őrült. Mért műveli ezt? Fél testtel már ismét a párkányon feküdt, amikor ficánkolni kezdett.
-Megőrültél! El fogod törni valamidet!
-Nem őrültem meg, csak tesztelem a képességeimet. És engedj el kérlek, vagy neked fog fájni!-nekem? Mért pont nekem? Tovább húztam.
A következő pillanatban Cathy felém lendítette a jobb kezét, amelyiket nem fogtam. Azt hittem meg fog ütni, mert az nem ért volna semmit. De nem megütött, hanem megkarmolt. Csak úgy... a karomba mélyesztette 4 körmét, amelyek nyomán égő fájdalom hasított belém. Elakadt a lélegzetem és a számhoz kaptam a kezem, mert különben felkiáltottam volna. Kár volt, ugyanis Cathy keze kicsúszott a szorításomból, ő pedig megint lendületet vett és leugrott.
2013. augusztus 8., csütörtök
22. A hátamon utazni
Csodálatos volt. Azonban nem a sebességem miatt... Hanem mert éreztem, ahogy Cathy átkarol. Ez gyorsabb tempóra ösztönzött, futottam, ahogy bírtam. Szorítása erősebb lett, ami felhőtlen örömmel töltött el.
Fordulnunk kellett, nem láthattam Cathy arcát, élvezi-e a száguldást. Aztán arra gondoltam, ha már futok, hozzam ki magamból a legtöbbet. Olyan gyorsan futottam, mint még soha. Azonban meg kellett állnom: visszaértünk a helyre, ahonnét indultunk. Leugrott a hátamról és átölelte a nyakamat.
-Köszönöm!-boldog volt. Megnyaltam az arcát, mire mosolyogva oldalba bökött.
-Fúj! Rossz kutya!
Megböktem én is, azonban kissé erősre sikeredett és a lendülettől le kellett ülnie. Melléfeküdtem és az oldalához dörgölőztem. Próbált eltolni, de nem hagytam. Mindjárt mennie kell... Vagy már megy is? Vagy nem fog?
-Elég volt!-kérte, de nem hagytam magam. -Ne már, légyszi!-mondta mosolyogva, de dorgálva. Égnek emeltem a szemem, de engedelmesen elé ültem. Ahogy ott ült velem szemben, a napfény a sebre vetült, amit ki tudja, hol szerzett. Felé böktem az orrommal. Talán elmondja. Zavartan végigsimított rajta, mintha már meg is feledkezett volna róla.
-Áh, nem érdekes... Csak egy kis heg.
Morogtam egy kicsit. Persze, hogy nem mondja el. Az ölébe fektettem a fejem és megnyaltam a kezét. A tekintetünk találkozott, ő pedig elmosolyodott. Bizseregni kezdtem. Megvakargatta a fülem tövét, én pedig boldogan sóhajtottam.
-Olyan jó, hogy idejöttél-lehelte. -Legalább nem kellett unatkoznom estig.
Kérdőn néztem rá.
-Úgy döntöttem, megint kiülök az ablakpárkányra. Eddig észre se vettem, de képzeld, tökéletesen látok a sötétben! Tegnap bizonyára kifigyelted, milyen érdeklődéssel szemléltem a környéket.
Lát a sötétben? Ezt meg hogy? Ő egy egyszerű ember, ez nem lehet! Döbbenten feltápászkodtam.
-Hihetetlen, de igaz.
Megráztam a fejem. Ez tényleg furcsa. Bár... túlélt egy vámpírtámadást, egyszer már Henderson a falhoz csapta (utálom...), aztán ott az a rosszullét, meg hogy gyorsabb tőlem... Ki lehet ő?
-Mi a baj?-tápászkodott fel ő is. Megráztam a fejemet. Ó, nincs semmi baj, csak nem tudom megfejteni, ki ő.
-Will...-az ő szájából hallva a nevemet ismét elöntött az a kellemes érzés.
-Jössz este... az ablakba?
Égnek emeltem a szemem. Majd bolond leszek kihagyni. Mosolygott.
-Nekem lassan vissza kéne mennem. Öt óra van, és még alig voltam otthon.
Csalódottan nyüszítettem. Tudtam, hogy előbb-utóbb itt hagy. Zavartan nézett rám.
-Te is... te azt akarod, hogy maradjak?
Persze, hogy azt akarom! akartam kiáltani, de még emberként se lett volna merszem, nem hogy így. Egyszerűen bólintottam. Legyintett.
-Nem kell velem unatkoznod, ha nincs kedved. Menj csak vissza a haverjaidhoz. Velük rendesen tudsz dumálni...
Megráztam a fejem. Honnan veszi, hogy unatkozok vele? Ó, dehogy. Az a szerelmes szívem nem hagy nyugodni. A srácokat pedig nemigen érdekli az ömlengésem. Zavarában a hajába túrt. Megszokott, automatikus mozdulat volt.
-Bocsi, de tényleg megyek. Éjfélkor találkozunk!-kezdett búcsúzkodni, mire megijedtem. Vakkantottam egyet, hogy várjon, és elrohantam alakot váltani. Úgy siettem, mintha az életem múlna rajta, hátha nem értette meg, mit is akarok.
Szerencsére még mindig ott állt, ahol hagytam. Megfejthetetlen pillantással figyelte, hogy odasietek hozzá. Aztán a zöld szempár kissé döbbentté vált, amikor átkaroltam a vállát. Nekem csodálatos érzés volt... arra számítottam, hogy el fog húzódni, de nem tette.
-Hazakísérlek, hogy édesanyád ne faggatózzon. És addig is melegen tartalak-megszorítottam a kezét. Így sétáltunk el a házukig, ahol az anyja kissé ideges pillantással kezdett engem méregetni. És... olyan fura volt. Valaminek a szagát éreztem rajta, de nem ugrott be, miét.
-Hol voltál eddig? Már kezdtem aggódni...-engem kezdett méregetni. A szeme kék volt, élénk világoskék. Átható pillantással méregetett, amitől az az érzésem támadt, mintha belém látna.
-Anya, ez itt Will a párhuzamos osztályból. Együtt lógtunk délután...-zavartan kibontakozott a szorításomból, én pedig éreztem, hogy elvörösödöm. Az anyja ismét engem kezdett fürkészni. az orromat fintorgattam. Mi ez az ismerős szag?
-Sajnálom, hogy egész délutánra elraboltam Cathy-t, Mrs. Williams-próbálkoztam meg egy mosollyal. Mrs. Williams arca rezzenéstelen maradt.
-Hát igen, eléggé aggódtam. Cathy elfelejtette megmondani, hová megy-úgy nézett rám, mintha jól tudná, hogy alakváltó vagyok. Egyre inkább zavarba jöttem.
-Nos, én nem is zavarok tovább. Csókolom, szia, Cathy!-kezdtem búcsúzkodni. Az ajtó az orrom előtt csapódott be, én pedig megkönnyebbülten fújtam egyet. Megszabadultam az átható kék szemektől. Épp elindultam, amikor hangokat hallottam.
-Szóval ilyen alakokkal barátkozol? Mégis ki ez a fiú?
-Csak egy srác a suliból, anya. És ott voltunk a síneknél, egy vonat se jött...
-Egy srác, mi? A barátod?
Elvörösödtem. Na erre mit mond?
-Igen. Nem. Nem! Nem úgy a barátom, csak egy haver...-pont ez az, amin annyira szeretnék változtatni.
-Ugye elmondod, ha komolyra fordul a dolog? Megígéred, hogy én leszek az első, akit beavatsz?
-Igen, megígérem, anyu. De nem hiszem, hogy valaha is komolyra fordul a dolog Will és köztem...-ezt meg honnan veszi? Hát nem látja, hogy fülig belezúgtam?
-Láttam, hogy viselkedik veled az a... fiú. De azért légy vele óvatos.
Az. Túlzottan is az.
Fordulnunk kellett, nem láthattam Cathy arcát, élvezi-e a száguldást. Aztán arra gondoltam, ha már futok, hozzam ki magamból a legtöbbet. Olyan gyorsan futottam, mint még soha. Azonban meg kellett állnom: visszaértünk a helyre, ahonnét indultunk. Leugrott a hátamról és átölelte a nyakamat.
-Köszönöm!-boldog volt. Megnyaltam az arcát, mire mosolyogva oldalba bökött.
-Fúj! Rossz kutya!
Megböktem én is, azonban kissé erősre sikeredett és a lendülettől le kellett ülnie. Melléfeküdtem és az oldalához dörgölőztem. Próbált eltolni, de nem hagytam. Mindjárt mennie kell... Vagy már megy is? Vagy nem fog?
-Elég volt!-kérte, de nem hagytam magam. -Ne már, légyszi!-mondta mosolyogva, de dorgálva. Égnek emeltem a szemem, de engedelmesen elé ültem. Ahogy ott ült velem szemben, a napfény a sebre vetült, amit ki tudja, hol szerzett. Felé böktem az orrommal. Talán elmondja. Zavartan végigsimított rajta, mintha már meg is feledkezett volna róla.
-Áh, nem érdekes... Csak egy kis heg.
Morogtam egy kicsit. Persze, hogy nem mondja el. Az ölébe fektettem a fejem és megnyaltam a kezét. A tekintetünk találkozott, ő pedig elmosolyodott. Bizseregni kezdtem. Megvakargatta a fülem tövét, én pedig boldogan sóhajtottam.
-Olyan jó, hogy idejöttél-lehelte. -Legalább nem kellett unatkoznom estig.
Kérdőn néztem rá.
-Úgy döntöttem, megint kiülök az ablakpárkányra. Eddig észre se vettem, de képzeld, tökéletesen látok a sötétben! Tegnap bizonyára kifigyelted, milyen érdeklődéssel szemléltem a környéket.
Lát a sötétben? Ezt meg hogy? Ő egy egyszerű ember, ez nem lehet! Döbbenten feltápászkodtam.
-Hihetetlen, de igaz.
Megráztam a fejem. Ez tényleg furcsa. Bár... túlélt egy vámpírtámadást, egyszer már Henderson a falhoz csapta (utálom...), aztán ott az a rosszullét, meg hogy gyorsabb tőlem... Ki lehet ő?
-Mi a baj?-tápászkodott fel ő is. Megráztam a fejemet. Ó, nincs semmi baj, csak nem tudom megfejteni, ki ő.
-Will...-az ő szájából hallva a nevemet ismét elöntött az a kellemes érzés.
-Jössz este... az ablakba?
Égnek emeltem a szemem. Majd bolond leszek kihagyni. Mosolygott.
-Nekem lassan vissza kéne mennem. Öt óra van, és még alig voltam otthon.
Csalódottan nyüszítettem. Tudtam, hogy előbb-utóbb itt hagy. Zavartan nézett rám.
-Te is... te azt akarod, hogy maradjak?
Persze, hogy azt akarom! akartam kiáltani, de még emberként se lett volna merszem, nem hogy így. Egyszerűen bólintottam. Legyintett.
-Nem kell velem unatkoznod, ha nincs kedved. Menj csak vissza a haverjaidhoz. Velük rendesen tudsz dumálni...
Megráztam a fejem. Honnan veszi, hogy unatkozok vele? Ó, dehogy. Az a szerelmes szívem nem hagy nyugodni. A srácokat pedig nemigen érdekli az ömlengésem. Zavarában a hajába túrt. Megszokott, automatikus mozdulat volt.
-Bocsi, de tényleg megyek. Éjfélkor találkozunk!-kezdett búcsúzkodni, mire megijedtem. Vakkantottam egyet, hogy várjon, és elrohantam alakot váltani. Úgy siettem, mintha az életem múlna rajta, hátha nem értette meg, mit is akarok.
Szerencsére még mindig ott állt, ahol hagytam. Megfejthetetlen pillantással figyelte, hogy odasietek hozzá. Aztán a zöld szempár kissé döbbentté vált, amikor átkaroltam a vállát. Nekem csodálatos érzés volt... arra számítottam, hogy el fog húzódni, de nem tette.
-Hazakísérlek, hogy édesanyád ne faggatózzon. És addig is melegen tartalak-megszorítottam a kezét. Így sétáltunk el a házukig, ahol az anyja kissé ideges pillantással kezdett engem méregetni. És... olyan fura volt. Valaminek a szagát éreztem rajta, de nem ugrott be, miét.
-Hol voltál eddig? Már kezdtem aggódni...-engem kezdett méregetni. A szeme kék volt, élénk világoskék. Átható pillantással méregetett, amitől az az érzésem támadt, mintha belém látna.
-Anya, ez itt Will a párhuzamos osztályból. Együtt lógtunk délután...-zavartan kibontakozott a szorításomból, én pedig éreztem, hogy elvörösödöm. Az anyja ismét engem kezdett fürkészni. az orromat fintorgattam. Mi ez az ismerős szag?
-Sajnálom, hogy egész délutánra elraboltam Cathy-t, Mrs. Williams-próbálkoztam meg egy mosollyal. Mrs. Williams arca rezzenéstelen maradt.
-Hát igen, eléggé aggódtam. Cathy elfelejtette megmondani, hová megy-úgy nézett rám, mintha jól tudná, hogy alakváltó vagyok. Egyre inkább zavarba jöttem.
-Nos, én nem is zavarok tovább. Csókolom, szia, Cathy!-kezdtem búcsúzkodni. Az ajtó az orrom előtt csapódott be, én pedig megkönnyebbülten fújtam egyet. Megszabadultam az átható kék szemektől. Épp elindultam, amikor hangokat hallottam.
-Szóval ilyen alakokkal barátkozol? Mégis ki ez a fiú?
-Csak egy srác a suliból, anya. És ott voltunk a síneknél, egy vonat se jött...
-Egy srác, mi? A barátod?
Elvörösödtem. Na erre mit mond?
-Igen. Nem. Nem! Nem úgy a barátom, csak egy haver...-pont ez az, amin annyira szeretnék változtatni.
-Ugye elmondod, ha komolyra fordul a dolog? Megígéred, hogy én leszek az első, akit beavatsz?
-Igen, megígérem, anyu. De nem hiszem, hogy valaha is komolyra fordul a dolog Will és köztem...-ezt meg honnan veszi? Hát nem látja, hogy fülig belezúgtam?
-Láttam, hogy viselkedik veled az a... fiú. De azért légy vele óvatos.
Az. Túlzottan is az.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)