100. Tényleg vége?

   Fél óra volt még éjfélig, amikor a következő szünetet kaptuk. Indulnom kell haza. Azonban ahogy leugrottam a színpadról, a gitárt előző helyére rakva, megszédültem. A színpad szélébe kapaszkodtam és a fejemhez nyúltam. Will két másodperc múlva mellettem állt.
     -Mi a baj, Cathy?
     -Én... megszédültem...-nyögtem, majd megpróbáltam támaszték nélkül is megállni. Nem ment, majdnem Willre estem. Sikerült megtartania. Szorosan belékapaszkodtam, miközben a fejem úgy zúgott, mintha egy méhkas lenne az agyam helyén.
     -Cathy, egy másodpercet várj!-annyi sem telt bele, ismét mellettem volt, a gitáromat vitte a hátán a tokjába zárva. -Hazaviszlek. Nem játszhatsz így tovább.
   Nem tiltakoztam, úgyis indulni kellett. Jess-ék is tudnak róla, Caroline-t pedig Rex viszi haza. Kezdett elmúlni a szédülés, mégis olyan furcsán éreztem magam. Will a kocsijához támogatott, majd behuppant mellém a vezetőülésre. Gyorsan indított, én pedig ismét az órámra néztem. 10 perc múlva éjfél.
   A házunk előtt megállt és átszaladva az én oldalamra a kezét nyújtotta, hogy segítsen. Mosolyogva megráztam a fejem és kipattantam. A gitártok hozásához viszont ragaszkodott. A verandánkon megálltunk még egy kicsit.
     -Szép este volt.
     -Te voltál a fénypontja-mosolygott rám, mire rácsaptam a kezére.
     -Ne már! Ma már annyian bókoltak nekem... Még a végén nagyképű leszek.
     -Nem hinném. Így vagy jó, ahogy vagy-azzal magához húzott és megszorított. Nevettem és kibontakoztam az öleléséből.
     -Megyek. Anyu éjfél előtt-öt mondott.
Végszóra a harang elkezdte kongatni a tizenkettőt. Enyhe késés. Willre mosolyogtam és beléptem az ajtón. Az ajtó még félig volt csak kinyílva, amikor megjelent anya, elég -nagyon- idegesen. Megragadta a kezemet, hogy behúzzon.
     - Gyere azonnal!
     -Jó éjt, Will!-fordultam hátra, hogy intsek farkas barátomnak. A harang befejezte a kongatást, az én (pontosabb) órám pedig csipogott egyet, szintén éjfélt jelezve.
   Egyik kezemmel a kilincsen integetésre emeltem a kezem. Azonban hirtelen valami összeszorította a gyomromat, kipréselt a tüdőmből minden levegőt, a mellkasomba pedig égő fájdalom nyilallt. Recsegés és ropogás hallatszott: úgy megmarkoltam a kilincset, hogy egy teljesen eldeformálódott fémdarabbá vált. Ijedten felnéztem.
     -Will...
   Aztán a fájdalom erősödött, én pedig összecsuklottam a padlón.

99. A Május-bál

   Visszaérve a Május-bál helyszínére(nem tudtak neki jobb nevet adni? nem is bál igazából) gyorsan a színpadhoz rohantunk. Kezdeni kellett, a tömeg már hiányolta a zenét. Gyorsan egyeztettünk még egyet, hangoltunk és játszani kezdtünk.
   Nem volt sokkal nehezebb éneklés közben gitározni is. Csak figyelni kellett a ritmusra, a szöveget tudtam, a dallamot tudtam, az ujjaim maguktól keresték a megfelelő hangokat a gitáron. Nem okozott nehézséget az sem, hogy állnom kellett. Rosszabb volt, hogy a közönség javarészt ismerősökből állt. Nem mindegy, hova néz az ember, ha mindig odaintenek neki, rámutogatnak, felé integetnek. Többnyire egy pontra szegeztem a tekintetem, ahol nem állt senki, vagy ahol nem állt közeli ismerős.
   De ott volt a tömegben Will is. Állandóan magamon éreztem a tekintetét, ami kissé frusztrált. úgy néz rám, mintha a következő pillanatban összeeshetnék, vagy ilyesmi... Mondjuk ki tudja, mi fog történni azon a 16. születésnapon, ami már oly közel van.
   Nem csak Will figyelt engem, hanem Matt is. Kezdtem úgy érezni, hogy tényleg ez az utolsó napom. Szerencsére szünet következett. Gyorsan az órámra néztem: fél tizenegy. Letettem a gitárt egy székre és leugrottam a színpadról. Sajnos még így is jóval magasabb voltam a többségnél. Magas lány+magassarkú=még magasabb lány. A kert(tényleg kerti parti) szélére sétáltam a sövényhez és az égre néztem.
     -Gyönyörű, igaz?-kérdezte hirtelen valaki közvetlenül mellettem. Meglepetten néztem a szintén az eget figyelő Thomasra.
     -Szép fényesek a csillagok. És a telihold. Victoria hol van?-néztem rá.
     -Szerintem a bátyját nyúzza valamivel-mosolyodott el. -Együtt jöttünk.
     -Hajjaj... Will mérges lesz. Biztos úgy meséli majd nekem, mintha rossz hatással lennél a húgára... Már ha elmeséli.
     -Ezt úgy érted, hogy nem biztos, hogy az orrodra köti, vagy hogy nem lesz rá alkalma?
     -Talán mindkettő-sóhajtottam. -Holnap lesz a 16. születésnapom, amikor ki tudja mivé... fejlődök. Még a végén belőlem is vámpír lesz.
     -Hozzád nem illene a vámpírság.
     -Én se bírom elképzelni, hogy halottsápadtan villogtatom a fogaimat-mosolyogtam rá. Nevetett.
     -Vagyis én ezt teszem.
     -Igazából nem mindig-nevettem én is. -Most megyek. Vége a szünetemnek.
Elindultam a színpad irányába, amikor utánam szólt.
     -Cathy!
     -Igen?-mosolyogtam.
     -Nem csak az éjszaka gyönyörű. Te is-azzal visszafordult az ég felé. Csak egy egyszerű baráti bók volt, nem jelentett semmit. Akkor is boldog lettem tőle. Vidáman ugrottam vissza a helyemre és a nyakamba akasztottam a gitárt.
     -Kezdhetünk?-néztem Matt-re és Jess-re.
     -Persze!-azzal játszani kezdtük a következő számot.

98. Ajándékok

   Dudáltak a házunk előtt. Itt van Will és Caroline.. Aggodalmasan néztem anyára, ő azonban csak mosolygott és az ajtó felé mutatott. Nagy levegőt vettem és a gitártokkal a kezemben, nyomomban anyuval és a fényképezőgépével kiléptem. Még jó, hogy Carry Will-lel jött, gyorsan túlesünk ezen az egészen. Beálltunk pár fotóhoz, először Carry és én, utána én Will-lel és végül mindhárman.
   Anyu figyelmeztetése után(érjek haza éjfél előtt! ELŐTT!)a kocsiban én az utasülésre, Caroline hátra ült. Will mosolyogva rám nézett, mielőtt elindultunk.
     -Gyönyörű vagy.
     -Nem én, hanem Carry-javítottam ki nevetve és barátnőm felé fordultam. -Jól áll neked a lila.
     -Neked meg minden-mosolygott rám, mire zavartan vállat vontam. A helyszínre érve rögtön észrevettem Matt-et és Jessicát. Jessicával ott volt Theo is, mosolyogva intettünk egymásnak. Caroline gyorsan elszaladt, mert Rex már várta. Már én is ki akartam szállni, amikor Will egy kis csomaggal megállított.
     -Elő-szülinapi ajándék-nyomta mosolyogva a kezembe. Kíváncsian nyitottam ki az alig tenyérnyi dobozkát.
     -Ez gyönyörű!-kaptam a szám elé a kezem. Egy ezüst nyaklánc volt az, vékony szíjjal és egy hosszúkás medállal, ami leginkább egy könnycseppre hasonlított. Amennyire tudtam hátat fordítottam Will-nek és odaadtam neki a nyakláncot. Ugyanott van a helye, ahol Caroline-ét is hordom: a nyakamban.
     -Feltennéd?
   Óvatosan bekapcsolta a kis zárat, majd ujjaival megsimította a tarkómat. Alig tudtam megállni, hogy bele ne borzongjak az érintésébe. Visszanéztem és rámosolyogtam, majd mentem a bandámhoz. Jess hozzám lépett és megnézte a nyakláncomat.
     -Hm, szép darab. Igazi ezüst.
     -Köszi. Will adta.
     -Tudom-villantotta rám sugárzó mosolyát. Hát persze, hiszen vámpír szuperérzékekkel. Jess megnézte a gitáromat, majd vállba veregetett.
     -Jó kis hangszer. És előre is boldog szülinapot.
     -Köszönöm-mosolyogtam. -Mehetünk?-Jess bólintott és eltűnt a színpad irányában. Hisz minek is várjon be minket. Nekem nem volt kedvem szaladgálni. Matt megragadta a karom.
     -Várj!-már indultam volna, de megálltam és visszanéztem.
     -Igen?
     -Én... én is szeretnék majd adni... vagyis mutatni valamit.
     -Nos, még van időnk a kezdésig... mutasd most!-kértem kíváncsian. Matt mosolygott, majd a saját kocsijához húzott. A gitárt beraktam a hátsó ülésre, izgatottan vártam, mi lesz ebből. Nemsoká rájöttem, hová megyünk: a tóhoz. Valami fénylett a víz felszínén. Kinyitottam a kocsiajtót és közelebb sétáltam. Nem a hajóm volt az: valaki úszó gyertyákat helyezett el. És nem is akárhogy... A lángocskák egy szót adtak ki. A nevemet.
     -Tetszik?-kérdezte Matt félrebillentett fejjel és a farmerja zsebébe dugta a kezét.
     -Nagyon!-ugrottam a nyakába. -Tudod... ez az egyik utolsó napom-hajtottam le a fejem. Jobbnak éreztem elmondani neki. Még ha ez nem is a teljes igazság. Ki tudja, hogy beszélhetünk-e még az átalakulásom után is.
   Matt elsápadt és körém fonta a karját. Úgy álltunk egy percig, majd óvatosan kibújtam szorításából. a kezemet nem volt hajlandó elengedni, így sétáltunk vissza a kocsihoz. Az autóba beülve egy pillanatig közelebb hajolt hozzám, megigazította egy tincsemet, aztán indultunk vissza.

97. Közeledik a nap

   Végigmértem a tükörlépemet: ruha rendben, cipő rendben... A hajammal azonban gondjaim akadtak. Negyed óra múlva itt van értem Will, aki segít gitárostul eljutni a Május-bálra. Viszont a hajam az utóbbi időben teljesen megzabolázhatatlanná vált. Eddigi egyenes tincseim pár hónap alatt hullámossá és rakoncátlanná váltak, nem engedelmeskedtek se a fésűnek, se a hajlakknak.
   Anya lépett be a szobámba. Nem kopogott, de most nem érdekelt. Aggodalmas arccal fordultam felé.
     -Nem bírok a hajammal.
Anyu leültetett egy székre(csak így ér fel rendesen) és megvizsgálta hullámossá vált fürtjeimet.
     -Nem hajlakk kell ide, hanem pár csat!-nekilátott elrendezni a tincseket. A hajam legnagyobb részét hátul egy nagyobb csattal feltűzte, azonban a rövidebb fürtöket lógni hagyta. Miután megigazgatta a frizurámat még egyszer, felálltam és elől-hátul megszemléltem az eredményt.
     -Te jó ég, anya!-nyögtem fel. -Ez a haj... olyan...
     -Felnőttes, igen. De a frufru kicsit fiatalít-mosolygott rám.
     -Mindenki engem fog bámulni.
     -De hiszen a színpadon leszel.
     -De úgy fognak bámulni...-a hormontúltengéses fiúkra gondoltam. Ha ilyen ,,felnőttesen" nézek ki, a buli végére még talán a kezemet is megkérik.
   A napokban rengeteg rohamom volt. Minden nap kb. ötször... A próbákat ezek a rosszulléteim alaposan hazavágták. Többször is bocsánatot kértem, de Jess és Matt nem hibáztattak.
     -Nem te tehetsz róla-vigasztalt Jess. Matt arca minden roham után szomorúbbá vált, aggódva figyelt engem. Hát igen, a halálos betegség, mint fedősztori...
   A legrosszabb a születésnapom előtt két(és a Május-bál előtt egy) nappal volt. Hajnal egykor nem is szimplán véres köhögéssel, hanem vért öklendezéssel kezdtem. A szörnyű hangokra anya felszaladt és azzal nyugtatott, hogy ez is a folyamat része. És hogy aznap csak óránként egy rohamom lesz. Csak. Eh, semmiség valóban. Aztán hajnal 3-kor berontott Will. Anya próbálta kitessékelni, de ő úgy rohant oda hozzám, mintha minimum a halálomon lennék. Ami azt illeti, pár másodperc múlva valóban úgy éreztem.
   Az időérzékemet elvesztettem. Csak részletek maradtak meg. Anya azt mondja, hogy nagy lázam van. Nem normális. Egy erőteljesebb fájdalomhullám hatására felsikoltok, aztán Will megfogja a kezem. Azt suttogja, hogy szeret. Aztán felnyög, mert a fájdalmaim hevében kissé erősebben szorítom meg a kezét. Izzó fájdalom feszíti ívbe a gerincemet, anyu visszanyom az ágyra. Feketeség és csend a többi... De az emlékeimben szerepel Will. Végig ott volt mellettem.
   Sose hittem volna, hogy lehet ennyire szeretni valakit.

96. Próbák és ruhák

   Felhívtam a Május-bál szervezőit: igent mondtak! Olyan jó, fel fogunk lépni! Vigyázz mindenki, jönnek a Fáradhatatlanok! A buli hat órán át tart majd, de csak 2 órát kell zenélnünk. A többi bónusz. és még meg is fizetnek mindhármunkat! Egy apró változtatás lesz csak, hogy gitároznom is kell éneklés közben.

   Rögtön utána rácsörögtem Jess-re és Matt-re is. Boldogan újságoltam el a hírt, majd megvitattuk, milyen zenék egyenek. Megegyeztünk többek között a The Veronicas: Untouched-ban, Avril Lavigne-től a Heres to never growing up-ban és a Skater boy-ban, Will Barbero Gimme gimme-jében, a klasszikus Golden age-ben, a New Found Glory Kiss me-jében... Meg ki tudja még, hány számban. addig játszunk majd, amíg lehet. És amíg a Fáradhatatlanok ki nem fáradnak...

   Utána anyuval és Carry-vel elmentünk ruhát nézni. Megfelelő cuccot találni egy Május-bál nevezetű kerti partira? Korántsem olyan könnyű, mint amilyennek hangzik. Ráadásul én gitározni is fogok... Sokat tanakodtunk azon, hogy maradjak-e az alkalmi felső+nadrág+magassarkú kombónál, vagy vegyek egy egyszerűbb koktélruhát. Végül tényleg a felső+naci verziót választottam: pánt nélküli, fűzőszerű bézs felső, fekete csőnadrág, vastag fekete karperec és bézs magassarkú szandál. A hajamat valószínűleg simán leengedve hagyom majd. Olyan gyorsan nő, nemrég vágattam belőle és megint a hátam közepéig ér.

   Caroline egy levendulaszín, ujjatlan, combközépig érő ruhát választott sötétlila övvel és ugyanolyan színű magassarkút vett. A boltból kiérve anyu ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy a parti napján csinál rólunk pár fotót az új ruhákban. Amikor elmondtam neki a Fáradhatatlanok esetét, minket is dokumentálni akart. Meghagyta Caroline-nak, hogy vigye el a fényképezőgépünket, kattintson rólunk párat. 

   Otthon felhívtam Jess-t, hogy jöjjön át hozzánk. Mikor már ketten voltunk a szobámban(olyan jó, hogy van ablakom), megvitattuk a ruhánkat. Jessicának nagyon tetszett az enyém, azt mondta, hogy hozzám öltözik. Vagyis ugyanezek lesznek az alapdarabok, csak megfordított mindent: rajta fekete fűző lesz bézs nadrággal és magassarkúval. Meg természetesen bézs színű karkötővel. Aztán felhívtuk Matt-et, és szegénynek végig kellett hallgatnia, ahogy egymás szavába vágva vitatkozunk azon, hogy ő mit viseljen. Végül kiegyeztünk fekete ingben, bézs nyakkendővel és fekete nadrággal. Jött a következő dilemma: próbálnunk kéne, de hol? Megbeszéltük, hogy Jess-éknél. És hogy most kezdünk.

   Mikor mindenki odaért a Henderson-házba, bementünk egy szobába, ami zeneszoba-féle lehetett, mert volt benne dob, zongora és szintetizátor is. Levettem a hátamról a tokot és előhúztam a gitáromat. Miután behangoltam, végig kellett hallgatnom Jess és Matt dicséreteit. Jó, tudok gitározni, és nem hamis a játékom. Ennyi.

   Mindent egybevetve jól hangzottunk együtt. Az elrendezést is megbeszéltük: Matt hátrébb középen, Jess baloldalt, én meg jobboldalt. Mind a ketten állni fogunk, szóval az elektromos gitárt kell használnom, nem a kedvencemet, a hagyományosat, ami egykoron még apué volt. Aztán dolgunk végeztével mindenki ment haza, megbeszélve, hogy holnap ugyanakkor ugyanitt próbálunk ismét.

95. Békülés és lehetőség

   Azon a héten a szokottnál is több időt töltöttem Scott-tal. Ez az utolsó hete a változások előtt... Rengetegszer volt rohama, nagyon sajnáltam. Milyen rossz lehet neki... Aztán péntek este már nem reagált a hívásaimra és SMS-eimre, szombaton pedig ki volt kapcsolva.
   A suliban nem volt semmi érdekes: a Greenhold-ikrek a divatról fecserésztek és fiúkra vadásztak, a motorosok bandáztak, mi Carry-vel pedig végigdumáltuk a szüneteket. Thomas-szal pedig az órákat. Fura: ha valaha is elképzeltem egy vámpírt, egyáltalán nem Thomashoz hasonlónak gondoltam. Természetesen vörös szem, hegyes és hosszú szemfogak, éjszakai életmód, mértéktelen vérivás. Ennek Thomas pontosan az ellentéte volt: gyönyörű zöld szempár, az átlagtól csak egy kicsit hosszabb és fehérebb fog, és semmi baja sincs a napon. Még csak nem is füstölög, vagy ilyesmi. Jó, ez hülyén hangzott.
   Aztán egy héttel később Scott végre felhívott.
     -Megtörtént!-hadarta izgatottan a telefonba. -Látnod kell... Fantasztikus! Mindig is erre vágytam...
     -Én... majd megtapasztalom saját magam. Figyelj, nekem is itt a szülinapom két hét múlva... Majd akkor találkozunk és együtt... Hű. Nemsokára 16 vagyok...-sóhajtottam. Scott nevetett.
     -Már alig várom, hogy új formánkban találkozhassunk.
     -Hidd el, hogy én is.
   Miután letettük, sokat töprengtem Scott szavain. Fantasztikus... Erre vágyott... Vajon mi lesz belőlem?

   Hétfőn a suliban Will megállított. Karba font kézzel állt előttem, fekete tincsei szanaszét meredeztek. Szóval helyes volt, mint mindig. Nekem pedig a szívem gőzerővel dobogott, mint mindig, mikor megláttam.
     -Beszélni szeretnék veled-kezdte.
     -Csak tessék.
     -Úgy értem, négyszemközt-mutatott körbe. A banda többi tagja (a farkasok) a födet bámulták, de közben nagyon is füleltek.
     -Úgyis hallanak mindent, nem?- vontam fel a szemöldökömet.
     -Hátha így nem....
 A lehető legmesszebb sétáltunk tőlük. Will leengedte a kezét és nagy levegőt véve belekezdett.
     -Figyelj, én tudom, hogy most nem vagyunk jóban. Azzal a legutóbbi cuccal jól elszúrtam a dolgot...
     -Mivel is?-billentettem félre a fejem. Bár tudnék haragudni rá.
     -Hát a... kémkedéssel...-lehajtotta a fejét. -De értsd meg, nem nagyon érzek bűntudatot emiatt. Csak azért, mert nem szóltam róla. Kellett volna... sajnálom. De... én nem szeretnélek veszélyben tudni téged.
     -Én...-köhögőroham tört rám. Előregörnyedtem; vért köhögés jön. Will aggódva simította meg a hátam, miközben én vörösre szennyeztem a füvet. Még jó, hogy nem látta senki. Felegyenesedtem és kisimítottam egy tincset az arcomból. A cipőmmel megdörzsöltem a vérfoltot, elkentem, hogy ne látsszon annyira.
     -Ez... gondolom normális nálad-mondta halkan Will.
     -Ja. Véres vagyok?
Megrázta a fejét, majd a falnak dőlt.
     -Nagyon... rossz volt?
     -Elmegy. Meg lehetne szokni... idővel. Majdnem megfulladok, meg vér is van... Azért egy fájdalomhullámtól jobb-fordítottam el a fejem.
     -Nézd, visszatérve az előbbi témánkhoz. Bocsánatot kérek, amiért nem szóltam, hogy... figyellek. Már annyit hibáztam, akkora egy balfék vagyok, elszúrok mindent! Valahányszor közelebb kerülhetnék hozzád, olyat teszek vagy mondok, amivel ismét eltaszítalak magamtól. És most te utálsz...
     -Nem utállak-szakítottam félbe. Meglepetten, de boldogan felcsillanó szemmel nézett rám.
     -Nem? De hát kerültél, meg minden...
     -Igen, kerültelek, nem néztem rád, nem álltam szóba veled... De ott voltál minden álmomban és gondolatomban-lesütöttem a szememet. -Próbáltam kissé dühösebb lenni rád, de nem ment. Reménytelenül szerelmes vagyok beléd, Will Grant. És ez ellen nem tehetek semmit.
   Will mosolyogva, ravaszul csillogó szemmel méregetett.
     -Ebben az esetben már csak két hetet kell kibírnod nélkülem...
     -Hülye!-csaptam meg nevetve, mire ő a karjába zárt, én pedig boldogan hozzásimultam. Úgy hiányzott már ez az igazi, forró, vérpezsdítő ölelés...
     -Hiányoztam, mi?-súgta a fülembe. Csiklandozott a lehelete.
     -Mert én neked nem?-kérdeztem vissza. Nevetett és megsimította az arcomat. Egy darabig mosolyogva öleltük egymást, aztán elhátráltam.
     -Két hét.
     -Számolom a napokat. Ó, az a 16. születésnap...-sóhajtott. -Nos, az etikett azt is tiltja, hogy egymás mellett sétáljunk be?
     -Lehet, de most eltekintünk tőle-vigyorogtam. A bandához érve Darren felvonta a szemöldökét.
     -Megint jártok? Csak úgy sugárzik belőletek a boldogság. Bár nem csak az...-Will röhögve oldalba bökte.
     -Ne lelkizz. És nem, még nem járunk.
     -Még...-Chester mellém sündörgött. -Akkor, ha nem vagy foglalt, eljönnél velem a Május-bálra?
     -A hova?
     -Igaziból egy kerti parti-féleség lenne a közelben, megy a fele suli. Még többen. És nincs párom.
     -Hát...-a minket figyelőkre néztem. Gladys ott állt tőlünk nem is olyan messze, és kőarccal bámult. Nem engem, hanem inkább Chestert. Ó-ó, féltékenység?
     -Ne velem menj, hanem azzal a lánnyal ott! Gladys, az osztálytársam-magyaráztam halkan. Chester az emlegetett személyre nézett, majd némi habozás után elindult felé. Gladys arca a beszélgetésük alatt végig lángolt, de mikor a fiú hátat fordított neki, boldogan intett nekem.
     -Na, van párom-közölte velünk Chester az amúgy is nyilvánvaló tényt.
     -Hát, akkor csak én és Otto maradtunk partner nélkül-mosolygott rám Will. Rex úgyis Caroline-nal jön, Darren pedig egy kilencedikessel. Otto védekezőn feltartotta a kezét.
     -Bocs haver, de elutazok a családdal. Egy hetet Ausztriában leszünk, már le van zsírozva.
Will sóhajtott és ismét rám nézett.
     -Maradtam én...
     -Chester, van szórólapja ennek a bulinak?-kérdeztem a szőke srácot, gyorsan elfordulva Willtől. Ha most szemkontaktus alakulna ki köztünk, tuti rávetném magam. Ott helyben. Előrángatott egy gyűrött papírt a táskájából. Gyorsan átfutottam.
     -Nem élő zene lesz?
     -Nem, nem találtak bandát. A Halloween-esek felmondtak-vont vállat. Egy hirtelen ötlettől vezérelve odébb vonultam telefonálni. Hallják minden szavamat, de legalább én nem hallom annyira őket. Konferenciahívást indítottam Matt-tel és Jessicával.
     -Oké, sziasztok! Egy partira jelentkezhetnénk együttesként. Hogy tetszik az ötlet?-gyorsan beavattam őket a részletekbe.
     -Jó, de kéne egy név-mondta Jess.
     -Legyünk Fáradhatatlanok-javasolta Matt. Jess-szel egyszerre helyeseltünk.
     -Szuper! Akkor majd még egyeztetünk számokat.
     -Előbb várjuk meg, elfogadnak-e minket-nevettem. -Na jó, most le kell tennem. Majd hívlak titeket később!
   Boldogan szaladtam vissza a többiekhez. Caroline odalépett hozzám és rögtön izgatottan tárgyalni kezdtük a partit. Pontosan csengetésre végeztünk is a részletek megvitatásával, így vidáman intettem egyet a többieknek és szaladtam órára.

94. Egy hozzám hasonló társ

   Februárban volt Caroline szülinapja. Addig annyit hógolyóztunk, szánkóztunk és koriztunk, amennyit lehetett. Ajándékba egy barátságkarkötőt adtam neki(olyan típus, mint a nyaklánc: mindkét karikán van egy fél medál) és egy pulcsit, amiről régóta áradozott.
   Caroline szülinapja után az idő megenyhült, korai tavasz érkezett. Áttértünk a görkorcsolyára és a biciklizésre. Kit érdekel, hogy nemsoká sulis vizsgánk, nekem pedig angol felsőfokú nyelvvizsgám lesz? Egyébként végül a sulis vizsgán én jelessel, Carry négyessel végzett, a nyelvvizsgám pedig minden nehézség ellenére jól sikerült. Király, mos már két nyelvet beszélek felsőfokon.
   Scott-tal is sokat találkoztam, ugyanannyit lógtunk együtt, mint Carry-vel és Matt-tel. Hát igen, kissé sűrűn volt programom. De nem baj, mert legalább olyanokkal vagyok, akiket kedvelek. Will pedig... Sajgott a szívem, ha rágondoltam. Mennyiszer csalódtam már benne, mégis szeretem... Mindegy. Mióta utoljára találkoztunk, rám se nézett. Ennyit rólunk. Rohamom is volt pár, de nem olyan vészesek...
   Scott születésnapja áprilisban volt. Azon a héten pedig, amelynek szombatján készült betölteni a 16-ot, örvendezve hívott fel.
     -Cathy, találkoznunk kell.
     -Most?
     -Igen. Mondanom kell valamit.
     -Oké, oké... 10 perc múlva a tóparton?
     -Tökéletes. Ott leszek.
   Vajon mit akar mondani? Copfba fogtam a hajam és kiszaladtam a megbeszélt helyre. Scott már ott várt. Boldogan pattant fel a helyéről.
     -Cathy, beszéltem a szüleimmel. Azt mondták, hogy olyan vagyok, mint te!
   Földbe gyökeredzett a lábam. Olyan, mint én? Vagyis ő is... más. És ha nála is úgy fog menni minden, ahogy nálam kéne majd, akkor a születésnapján azzá válik, ami. Hű.
     -Ha olyan vagy, mint én... Annyi időt töltöttél velem, és egy rohamod se volt...
A homlokát ráncolva, de mosolyogva nézett rám.
     -Szóval te így hívod őket... Megtanultam elnyomni magamban a rohamokat. Így később visszatérnek és rosszabbak, de valamennyire irányítom is.
     -Irányítod...-elmerengtem. Eddig még nem tört rám roham kínos helyzetben, csak Matt és a szüleim előtt. És Caroline-nak is el kellett mondanom a fedősztorit, amiben oly sok a valóság: haldoklom, azért vannak rosszulléteim. Némán, könnyek nélkül fogadta a hírt, de elköszönéskora szokottnál tovább ölelt át. Olyan rossz, hogy nem mondhatom el nekik az igazságot... Viszont most van egy ember, aki bár nem igazán ember, de mégis megért engem: ugyanolyan, mint én. Még egy a fajtámból.
     -Gondolom, tudod, hogy mi lesz belőlünk a 16. szülinap után.
     -Hát, úgymond újjászületünk... De az utána lévőt nem akarom tudni.
     -Hogyhogy nem?-nézett rám megütközve. -Én szeretném tudni, mi lesz a jövőmmel.
     -Anyukám is tudta... és megkeserítette az életét. Majd megtudok időben mindent, ha szükségem lesz rá.
     -Hihetetlen vagy-csóválta meg a fejét, de mosolygott. -Teljesen máshogy gondolkozol, mint én.
     -Bár ugyanabba a fajba tartozunk, az életszemléletünk eltérő.
   Visszamosolyogtam rá és megszorítottam a kezét. Mennyivel könnyebb így, hogy rokonok vagyunk...

93. A tél

   December elsejével beköszöntött az igazi tél: havazott! És nem holmi kis porhó hullott, hanem igazi! Lehetett menni hógolyózni, szánkózni, jégkorizni is, mert befagyott a tó.
   Scott-ot hamar kiengedték a kórházból, vele is többször találkoztam. Kiderült, hogy a szüleink jóban vannak egymással, ráadásul távoli rokonságban(!!) is állunk. Na, ennyit a kis fellángolásomról. Mindegy is, az én szívem sajnos örökre azé marad, akiben már annyit csalódtam...
   Matt azonban nem adta fel olyan könnyen: több programot is szerveztünk együtt. A korcsolyázáson azonban már többen is részt vettünk: Caroline, Rex, Chester, Matt és Scott is jött velem a tóhoz. Elnevetgéltünk egymással, poénkodtunk egy csomót.
     -Lealázok mindenkit! Én vagyok a jég királya...-harsogta Chester, aztán rálépett a jégre és dobott egy hátast. Nevetve felsegítettem, majd korizni kezdtünk. Össze-vissza mentünk, direkt egymásnak ütköztünk... Király volt. Aztán Caroline kitalálta, hogy jégtáncoljunk. A fiúk visszavonultak, mi ketten azonban próbáltuk utánozni a tévéből ellesett mozdulatokat. Szegény Carry hiába próbált ugrani egyet, csak ellesett mindig.
     -Próbáld te!-intett nekem fáradtan. A fiúk persze rögtön elhallgattak, várták, hogy én is orra bukjak. Nagy levegőt vettem és begyorsítottam. Száguldás közben az ugráson gondolkoztam: hogy is kell emelni a kezemet? Farmer volt rajtam és derékig érő télikabát, amiben könnyen mozoghattam. Most vagy soha, gondoltam, és elrugaszkodtam. Egy forgás, két forgás, három... Négy fordulat után fél lábra érkeztem, elég ingatagon. Hogy segítsek magamnak megtartani az egyensúlyomat, megpördültem vagy kétszer a tengelyem körül. Aztán immár két lábbal a földön visszasiklottam a kis csapathoz. Mindenki elhűlve nézett, Chester pedig felém tartotta a telefonját.
     -Ezt nézd! Felvettem...
   A videót visszanézve már értettem, miért néznek így. Tisztára, mint valami... profi. Ez nagyképűen hangzott, de így volt.
     -Wow. Ez tényleg én vagyok?-nevettem hitetlenkedve. Buzgón bólogattak, aztán Caroline mellém siklott.
     -Indulnod kéne egy versenyen. Megnyernéd...
     -Ki van zárva. Képzés nélkül?-nyújtottam rá nyelvet viccelődve. -Hülyülni jó, másra nem.
     -Oké, de azt az ugrást megcsinálod megint?-kérdezte vigyorogva Scott. -Én is levideóznám.
     -Persze-tártam szét a karomat, aztán bemutattam az előbbi koreográfiát.
   A karácsonyi osztálybuli elmaradt, de nem volt baj, mert tartottunk egy pótbulit nálunk. Ugyanazok voltak a vendégek, a hangulat pedig szuper volt. Megajándékoztuk egymást, beszélgettünk, táncoltunk(vagy valami olyasmi, mert még mindig botlábam van), ettünk, ittunk...
   A szilvesztert már máshogy ünnepeltük: csak Caroline jött át ottalvósra, a többiek másutt voltak. Koccintottunk egy pohár gyerekpezsgővel (a rendeset mindketten utáljuk, anyuék is, de azért ittak egy kicsit), aztán visszavonultunk a szobámba hülyéskedni. Ja, és előtte tönkrevertük anyuékat Activity-ben.

92. Figyelem

   Este kitártam az ablakomat és ott álldogáltam egy ideig, mélyeket lélegezve a hűs levegőből. Hűvös szél fújt, de meg se éreztem. Lehunytam a szememet. Egy idő után valami koppant előttem, a levegőbe új illat vegyült. Amikor kinyitottam a szemem, Will térdelt előttem a párkányon.
     -Szia-leheltem, majd ismét becsuktam a szemem.
     -Szia-mondta ő is halkan. Egy ideig csönd volt, aztán megkérdezte:
     -Nem vagy... nem aggódsz a délután történtek miatt?
     -Nem nagyon-feleltem és elmosolyodtam. -Ha meg akarnak ölni... hát csak jöjjenek. Még nem ismerik a jobb egyenesemet.
     -Nem is fogja érdekelni a támadóidat. Most egy medvét küldtek, akivel éppenséggel elbántunk, de ha legközelebb valami szuper képességű vámpír jön... Nem leszünk mindig a közeledben, hogy segítsünk-a hangjából kihallottam az aggodalmat.
     -Tudom. De... mégsem félek. Olyan furcsán nyugodt vagyok.
Will szemébe néztem és a keretnek támaszkodtam.
     -Valaki el akar tenni láb alól, valaki miatt... Ki művel ilyet?-sóhajtottam. -Most komolyan: el kellett jönnöm az előző sulimból, mert a többiek... enyhén szólva nem jöttünk ki egymással. Átjöttem ide, szembesültem a való élettel, kiderült, hogy én se vagyok teljesen ember, hanem félig valami... más. Időnként ezek a rosszullétek gyötörnek, túléltem egy balesetet, nem vakultam meg. De mégis, ki a francnak lenne oka arra, hogy engem kinyírjon?
   Will sóhajtott.
     -A legrosszabb az, hogy tippem sincs. Egy nem hétköznapi lénynek kellene lennie, de... alig tudnak páran a te másságodról.
     -Közülük is csak egy pikkel rám-vigyorodtam el, Adelheid-re célozva. most is tuti a fogát csikorgatja a gondolataim hallatán.
     -Á, az a szöszi nem számít. Fél kézzel elintéznéd-mosolygott rám Will, mire felnevettem.
     -Ennek a hallatán már útban van ide, hogy kivágjon engem az ablakon.
     -Hát, én is itt vagyok.
     -Én se lennék tétlen.
   Egymásra mosolyogtunk, aztán Will közelebb hajolt és finoman megcsókolt. Úgy hiányzott már ez a csók, hogy most valósággal fellángoltam tőle. Köré fontam a karomat és behúztam az ablakon. Amint belépett a szobámba, a falnak támasztott és úgy csókolóztunk tovább. A hajába túrtam, az ő pedig a tarkómat simogatta. A keze lassan lecsúszott a derekamra és még közelebb rántott magához. Ettől a közelségtől valósággal izzani kezdtünk. Óvatosan eltoltam magamtól, bár egyáltalán nem akartam, hogy a csók véget érjen. Az illata valósággal megrészegített.
     -Will... Ne. Mi most... Én...
     -Nem érdekel, hogy szakítottunk-a hangja rekedtes volt és ismét magához húzott. -Elég volt. Nem bírom tovább.
     -Will, nem!-csúsztam ki a karjai közül. Mélységes megbántottsággal nézett rám, hogy összeszorult a szívem.
     -Szóval már nem szeretsz? Ki az újabb szerencsés? McCloud, Henderson, vagy a legújabb védenced, akinek megmentetted az életét?
Úgy éreztem, mintha kést döfött volna belém. Zavartan a hajamba túrtam.
     -Ezt már megbeszéltük... És nincs újabb imádottam. De nyilván tudod, úgyis folyton utánam kémkedsz!-vágtam vissza. Csak vaktában kerestem kifogást, de a sértés igaznak bizonyult, mert Will elvörösödött és lehajtotta a fejét.
     -Te tényleg figyeltél?-kérdeztem elhűlten. -Ne már!
     -Nem, én csak néha, igazán!-közelebb lépett, a kezébe akarta fogni az arcomat. Eltoltam a kezét és hátrébb léptem.
     -Ezek szerint nem volt egy percnyi magánéletem se az utóbbi időben?- végig követett és a nyomomban volt. Fájt, hogy ezt így utólag megtudtam. Hízelgett, de zavart is. Eléggé zavart.
     -A szobádba nem láttam be-mondta csendesen. Keserűen nevettem.
     -Ó, akkor csak házon kívül figyelték minden lépésemet. Csodás, rögtön jobban érzem magam.
     -Cathy, kérlek, én...
     -Nem, én kérlek arra, hogy menj el-mutattam szomorúan az ablak felé. -Felőlem továbbra is figyelhetsz, de most már tudni fogok róla. remélem, ez legalább javít egy kicsit a helyzeten.
     -De végül is jól sült el, hiszen megtámadtak.
     -Titeket támadtak meg, én csak követtem a támadót. És nem te tetted harcképtelenné, hanem Theo. Te csak elém rohantál, nem is értem miért.
     -Figyelj...
     -Menj el, Will.
     -Cathy... Ne kelljen így elválnunk!
     -Ja, mert könnyen lehet, hogy nem találkozunk többet? Ha megölnek, legalább többé nem kell figyelned.
     -Ne mondj ilyet! Te nem halhatsz meg. Olyan fiatal vagy, tele élettel-emelte rám szenvedéssel teli szemeit.
     -Folytasd csak, húzd az időt. De lehetőleg holnap, mert most aludni szeretnék. Ja és azon bánkódni, hogy egy számomra fontos valakiben mekkorát csalódtam.
   Utoljára visszapillantott rám, reménykedett. Nem néztem a szemébe... akkor visszahívtam volna. Megbocsátani, hogy kémkedett, elfelejteni ezt az egész szakítós dolgot.
   Várt még pár másodpercet, aztán eltűnt.

91. Tagad, vall, titkol

   A fiú nyaka csupa vér volt, a harapásnyom ijesztően vöröslött fehér bőrén. Azonban ami a legjobban zavart, hogy nem volt rajta ruha. Persze, logikus... de akkor is. Próbáltam törődni vele, az arcára koncentráltam.

     -Ki küldött?-kérdezte Theo. A fiú köpött egyet, de nem szólt semmit. Will felmorrant és a fogai közé kapta a bokáját. 

     -Jobb lenne, ha elmondanád-tanácsoltam. -Jobb egyben meghalni, mint több részre szakadva.

A fiú megvetően fújt és rám nézett. Zihált, ahogy egyre közelebb került a halálhoz.

     -Azt mondta... azt mondták, hogy téged... vagy hozzalak el... vagy öljelek meg...

     -Ki mondta?-vágott közbe Theo. A srác gonoszul vigyorgott.

     -Én soha nem...-felordított, amikor Will fogai a húsába mélyedtek. -Azt mondták, fontos vagy valakinek. És... el kell... intézni az ügyet. 

     -Vagyis valaki miatt akartál engem megölni-mondtam halkan.

     -Kellett... Megparancsolta... Én nem tettem volna... Láthattad...-vért köhögött. Szánalmat és megvetést éreztem iránta. 

     -Szégyellhetnéd magad. Azért akartál megölni, mert kérték? És még csak utána sem jártál a dolognak. 

     -Egy emberlányt kellett megölnöm, akit valaki szeret. Leírást adtak... De te... nem vagy ember. Mi vagy te?-kitágult pupillával meredt rám, másodpercei voltak hátra.

     -Ha elmondod, ki küldött, én is elmondom, mi vagyok-ajánlottam. A fiú arca eltorzult.

     -Soha...-Theo egyetlen mozdulattal elroppantotta a nyakát. 

     -El fogom égetni a holttestet-mondta és nekilátott a tűzrakásnak. Én a fiú vérétől vörös kezemre néztem, majd a tenyeremet egy fatörzshöz csaptam. Jól kivehető lenyomat maradt a kezem helyén.

     -Egy kis utalás a bérgyilkos megbízójának-mondtam és sarkon fordultam azzal a céllal, hogy végre hazamegyek. Észre se vettem, hogy közben elállt az eső. Will azonban megragadta a nadrágszáram csücskét, így visszafordultam.

     -Mi az?

Félrebillentett fejjel, kérdőn nézett rám.

     -Megyek haza. Remélhetőleg addig nem próbál meg más is megölni.

Megrázta a fejét és hozzám dörgölőzött.

     -Nem kell kíséret. Meg tudom védeni magamat.

Halkan morgott, mire dühbe gurultam.

     -Nem vagyok gyerek, ha még emlékszel! 

Nyöszörgött, kérlelve rám pillantott. Ettől a nézéstől elolvadtam, a nyakába akartam borulni... Megráztam a fejem, hogy rendbe tegyem gondolataimat.

     -Én nem...

Will halkan kaffogni kezdett. Nevetett, mert tudta, hogy nyert ügye van. Theo intett, miközben egy óriási faágat vitt fél kézzel.

     -Menjetek csak, megleszek. 

   Így ketten futottunk haza. A bejáratban Will megint megállított. A szeméből újabb kérdést olvastam ki.

     -Hogy miért fogom fel ilyen lazán a dolgokat? Ha meg akar valaki ölni, csak jöjjön!-vontam vállat. -Nem vagyok olyan gyenge ember, mint amilyennek első pillantásra tűnök. És-hajoltam le hozzá és átkaroltam a nyakát. -Köszi, hogy megmentettetek. Lehet, hogy azért magam is boldogultam volna-böktem oldalba vigyorogva, mire ő is meglökött az orrával. Egyik mancsát a térdemre fektette, majd ráhajtotta a fejét is. Nevettem.

     -Ilyenkor olyan vagy, mint egy kutya. 

Megbillentette a füleit. óvatosan kicsúsztam alóla.

     -Most tényleg megyek. Szia!-intettem neki még egyet mosolyogva, majd bánatos tekintetétől kísérve beléptem az ajtón.

90. Elintézzük az ügyet

   Döbbenten pillantottam a farkasokra. Lehajtották a fejüket, néhányan a földet kaparászták. Vagyis igaz: tényleg egy medve alakváltó volt.
     -Idegen volt, ugye?-kérdeztem halkan. Theo bólintott.
     -És... a medvék erősebek, mint a farkasok?
     -Igen. Nem gyorsabbak, de erősebbek.
     -Érdemes utánamenni?
     -Nem hinném.
A fákra pillantottam. Valahol az erdőben nemrég egy idegen járt. Megtámadta a falkát... A fehér farkasra néztem. A földre kushadt és játékosan lengetni kezdte a lábait. Nevettem és megsimogattam a hasát. Aztán cinkosan mosolyogva felálltam.
     -Szia, Chester.
A fehér farkas úgy ugrott fel, mint akit leforráztak. Meglepetten nézett rám, fülét lesunyította. Felvontam a szemöldököm és végighordoztam a falkatagokon a tekintetem.
     -Ne már, azt hittétek nem ismerlek fel titeket? Bár téged-mutattam egy sárgás farkasra-tényleg nem ismerlek...
   Hirtelen valami elvonta a figyelmemet. Egy ág reccsent meg a messzeségben. Megigézve bámultam abba az irányba, majd szélvészként rohanni kezdtem.
     -Cathy!-kiáltott utánam Theo, de nem fordultam meg. Hallottam, hogy egy farkas alaposan lemaradva követ. Will.
   Hamar odaértem arra a bizonyos helyre: ott volt a kettétört faág is. Lehajoltam érte, aztán nagy levegőt vettem. Egy idegen szag... és egy újabb reccsenés. Odaugrottam, és elképesztő látvány tárult a szemem elé.
   Egy hatalmas, kb. 3 méteres medve csörtetett át az erdőn. Mozdulatai emberiesek voltak, bár másik alakját viselte. Érkezésemre megtorpant és felém fordult, majd felegyenesedett a hátsó lábaira. Magas és erős, de lassabb, mint én. Azonban én fáradékony vagyok, ő pedig ugyanolyan könnyedséggel roppantja ketté a gerincemet 5 perc múlva is. Felém indult, én pedig egy helyben állva, földbe gyökerezett lábbal vártam. Amikor megállt tőlem úgy egy méterre, behunytam a szemem. Nagy hülyeség volt idefutni. Jöjjön, aminek jönnie kell...
   Éreztem, hogy felemel és egy fatörzsnek nyom. A nyakamat szorította, könnyen végezhetett volna velem. Azonban kinyitottam a szemem, láttam, hogy tétovázik. A szemében sajnálatot véltem felfedezni. Ez ráébresztett helyzetem komolyságára és kapálózni kezdtem. Azonban erősebb volt, mint hittem. Hiába feszegettem a mancsát két kézzel, csak tartott tovább és várt. Kifújtam az arcomból az odahullott hajtincsemet és dühösen ráförmedtem.
     -Mire vársz már?
Félrefordította a fejét és tovább nézett. Meguntam: megfeszítettem az ujjaimat és belevágtam a körmömet az engem tartó mancsba. A medve felordított és elkapta a kezét, én pedig a földre csúsztam. Amint talpra érkeztem, kissé távolabb futottam. A medve rám szegezte tekintetét: már nem sajnált. Meg akart ölni. Valami megszállt, mert hívogatni kezdtem. Nem vagyok komplett, az tuti.
     -Na, mi lesz?
Felmordult és megindult felém. Ugyanekkor azonban megjelent Theo és Will, az általam nem ismert farkassal az oldalán. Fenyegetően a medvére vicsorgott, mire az leereszkedett négy lábra. Theo-ra néztem.
     -El kéne intézni. Most már engem is meg akar ölni...
Will vadul morogni kezdett, Theo pedig nevetett.
     -Engem figyelj!-a medve mögött termett és annak a nyakába ugrott. Az pedig kapálózhatott érte, Theo a nyakába mélyesztette vámpírfogait, mire a medve összecsuklott alatta. Theo ránk mosolygott: vérnek nyomát se láttam.
     -Mindjárt megtudjuk, ki volt ez.
     -Miért?-kérdeztem, de kérdésemre hamarosan választ kaptam: az ernyedt, hatalmas test remegni kezdett, körvonalai elmosódtak. Egy izmos, tagbaszakadt fiú alakja bontakozott ki előttem.

89. Idegen támadás

   Hazafelé menet leszakadt az ég. az eső zuhogott, közben dörgött, villámlott. Esernyőm persze nem volt, így választhattam: vagy futok és kifulladva bőrig ázok, vagy szimplán sietek és úgy ázok el. A másodikat választottam, szorosra húzva magamon a dzsekimet sietős léptekkel botorkáltam hazafelé. Jó, hogy itt a november eleje és semmi hó, csak égiháború.
   Hirtelen vonyítást hallottam; ez megállított. Nem kutya volt, hanem farkas. És nem egy egyszerű farkas vonyított, hanem Will. A szakadó esőben megtorpantam és körbenéztem. Aztán észrevettem az éppen előbukkanó farkast. Odaszaladtam hozzá, a méterek csupán lépések voltak.
     -Mi történt?
Nyüszített és fejével a sűrű felé bökött, majd meg se várva reakciómat rohanni kezdett. Habozás nélkül követtem. Kit érdekel a zuhé, ha valami baj van?
   Az erdő mélyén egy farkascsoport állt körbe valamit, orrukkal bökdösték és közben nyüsszögtek. Rögtön láttam, hogy nem közönséges állatok, hanem olyanok, mint Will. Közéjük furakodtam: egy hófehér farkast álltak körül, akinek valaha makulátlan bundáját vérfoltok tarkították. Mellé térdeltem és kitapogattam a nyaki ütőeret. Érintésemre mozgolódni kezdett, de csitítóan megpaskoltam a fejét. Nagyon gyenge volt a pulzusa. Willre kiáltottam.
     -Fuss Theo-ért!
Nem kellett kétszer mondanom, elrohant. Lehet, hogy extra gyorsan gyógyulnak, de ennyi vérrel ők se bírnak el. A farkas mögé csúsztam és az ölembe fektettem a fejét. Halkan nyöszörgött és rám emelte a szemét. Szinte ugyanolyan kék volt, mint Scott Davidson-é. Barátságos nézése volt, nyugalmat és békét sugárzott magából. Meg valami más, ismerőset... Az ujjaimmal végigsimítottam az egyik vérző sebet, mire összerándult.
     -Bocsánat. Itt a segítség-néztem fel az épp érkező Willre és Theo-ra. Theo nem tétovázott, letérdelt a farkas mellé és az egyik sebre tette a kezét. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg mindet begyógyította, pedig valójában úgy egy perc lehetett. Vagy annyi se.
   A fehér farkas megrázta magát és feltápászkodott. Miután nyújtózkodott egyet, felém fordult és hozzám dörgölőzött. Mosolyogtam és átkaroltam a nyakát.
     -Theo-nak köszönd-mondtam és a vámpírfiú felé biccentettem. Azonban elcsíptem valaki más tekintetét is: Will dühösen méregette a fehér farkast, aki az imént még a halálán volt. Az szintén bólintott egyet Theo felé, majd visszafordult hozzám és megbökdösött az orrával. Nevettem, nem törődtem az esővel, ami miatt alig láttam valamit. A fehér farkas kibontakozott az ölelésemből és ugatásszerű hangokat kezdett produkálni, mire Will felmordult. Elvigyorodtam: úgy tűnik, Will nem szereti, ha kinevetik. Felálltam és Theo-ra néztem.
     -Köszi a segítséget. Nélküled meghalt volna.
     -Semmiség. Egyébként nem fogod elhinni, ki okozta a sebet.
     -Azt is tudod?-ráncoltam a homlokomat. Theo arca elkomorult, ahogy bólintott.
     -Igen. Egy másik alakváltó volt.
     -Másik alakváltó?-döbbentem meg. A fehér farkas felnyüszített.
     -Méghozzá nem is egy farkas alakváltó. Hanem egy medve.

88. Az általam megmentett fiú

   Másnap valóban meglátogattam a kórházban a srácot a partiról. Érdeklődtem egy kicsit a recepción, és már ki is derítettem, melyik szobában fekszik. Kopogtam az ajtón és benyitottam. Egy egyszerű kórterem volt, semmi intenzív vagy ilyesmi. Az épp felülő fiúra mosolyogtam.
     -Na, megismersz?-huppantam le mellette egy székre. Elvigyorodott.
     -Hát persze. Te vagy a szuper vámpírcsajszi a tegnapi buliról.
     -Eltaláltad-mosolyogtam.
     -Nem volt nehéz. Így is gyönyörű vagy.
     -Hé!-csaptam a kezére, de közben együtt nevettünk. Tetszett, hogy ilyen nyílt és őszinte velem. És gátlástalanul flörtöl, pedig alig egy fél napja ismerjük egymást, amikor is megmentettem az életét.
     -Még nem is mondtad, hogy hívnak-paskolta meg a karomat. Infúzióra kötötték, kórházi hálóing volt rajta. Szegény.
     -Nem kell azt tudnod. Emlegess csak így minden barátodnak: az életmentő vámpírcsaj.
   Nevetett.
     -Azért én mégis szeretném tudni, hogy szólítsalak. Te biztosan tudod az én nevemet.
     -Nem, ez nem igaz.
     -Komoly?-vonta fel a szemöldökét. Bólintottam, majd egy ideig hallgattunk. Közben alaposan szemügyre vettem még egyszer. A haja egészen világos szőke volt, a napfényben ezüstösnek tűnt. A szeme pedig gyönyörű kék... A pillantásától valami mélyen bennem bizseregni kezdett: megtudtam, mire is gondolnak a szerelmes regények főhősei, akiknek pillangók vannak a hasában. Gyorsan elfordítottam a tekintetemet, és a fal egy pontját kezdtem vizsgálni. Nem tetszett meg ilyesmi, mégis úgy vonzotta a tekintetemet, mint valami mágnes. Ráadásul különös érzéseket ébresztett bennem.
     -Scott Davidson-szólalt meg hirtelen, megtörve a csendet.
     -Cathy Williams-mosolyodtam el.
     -Most már név szerint is tudok kire gondolni-villantott rám csibészes vigyort. -Szép neved van. Szinte olyan szép, mint a viselője.
     -Én... nekem most mennem kell-elvörösödtem. Zavarba hozott leplezetlen flörtölésével.
     -Várj! Kérlek!-a kék szempár szomorúvá és ijedtté vált. Fél attól, hogy elmegyek... Wow. Tetszenék neki? Dehogy. Csak azért aggódik, hogy egyedül marad és unatkozni fog? Ugyan már, alig ismerjük egymást... Scott megszorította a kezemet.
     -Ne hagyj itt.
   Nem azt mondta, hogy ne menjek el, hanem hogy ne hagyjam itt. Lesütöttem a szememet.
     -Olyan jó, hogy végre bejött hozzám valaki értelmes. Eddig csak anyu volt bent, ő meg leszedte a fejem, hogy mért nem vigyáztam magamra...-elmosolyodtam.
     -Hát igen, az anyák már csak ilyenek.
     -Lassan mész, igaz?-húzta el a száját.
     -Muszáj...-sütöttem le a szemem.
     -Nyugi, nem foglak elfelejteni-mosolygott rám ismét. -Rád egész életemben emlékezni fogok.
     -Nem a partira?-néztem rá kissé meglepve.
     -Nem a partira. Az én megmentőmre.

87. Éjjeli vendég

   Hamar hazaértünk. Matt velem együtt kiszállt és az ajtóhoz kísért. mielőtt beléptem volna, megfogta a kezemet és megállított.
     -Mikor találkozunk újra?
     -Nem tudom. Majd ha lesz időnk, akkor-mosolyogtam rá. Matt sóhajtott. Igen erős volt a sejtésem, hogy többet szeretne, mint barátság. Én viszont nem voltam számára a megfelelő jelölt... csak még nem voltam képes a tudtára adni.
     -Neked mindig ráérek-sóhajtotta.
     -Ne mondj ilyeneket-nevettem, de ő komoly maradt.
     -Cathy...
Egy ideig egymás szemébe néztünk, aztán lassan odahajolt és megcsókolt. Eltoltam magamtól. Ezt nem szabad hagynom.
     -Matt, én nem...
     -Mennem kell-sietett vissza pironkodva a kocsijához és gyorsan elhajtott. Majdnem elvitte a postaládánkat. Remélhetőleg nem bántottam meg, és megérti, hogy ne próbálkozzon tovább... Egy darabig néztem utána, majd besiettem. Köszöntem anyuéknak és felmentem a szobámba átöltözni és lemosni a sminkemet. Eltettem a kontaktlencsét, később majd visszaadom Carry-nek a ruhával meg a többi cuccal együtt.
   Lezuhanyoztam, fogat mostam, csekkoltam a pizsimet a tükörben(alvás előtt valóban fontos, hogy jól nézzek ki...), és már bújtam volna az ágyba, amikor az ablakon berontott Will. Ugrottam egy kicsit ijedtemben és a falnak támasztottam a hátam.
     -Te jó ég, muszáj ijesztgetned? A frászt hozod rám.
Nem válaszolt, csak nézett engem. Előreléptem és a hajamba túrtam.
     -Oké, tényleg megijesztesz. Mi a jó...
Olyan hevesen megindult felém, hogy a lendület visszalökött a falnak.
     -Áruld el, muszáj ezt csinálnod?-halkan beszélt, közben az arcomat fürkészte. -Szakítasz velem, utána rám se nézel, eljössz a partira, ahová én is megyek, vámpírnak öltözöl, hogy mindenki téged figyeljen, elképeszted a tömeget az énekeddel és megmentesz egy srácot... Komolyan, muszáj így kínoznod? Én csak a háttérből figyelhetek, miközben te mindenkit elkápráztatsz...
     -Will, állj le-szóltam rá, mire egyik kezével a fejem mellé támaszkodott. -Menj el...
     -Amíg el nem mondod, miért csinálod ezt, nem.
     -Oké. Először is, már indokoltam a szakítást. Másodszor pedig nem feltűnősködök, ahogy állítod. Elhívott a bulira egy srác, én pedig jobb jelmezötlet híján vámpírként mentem, és akkor mi van? Attól, hogy utálod őket, ne rám haragudj. A karaoke pedig Jess ötlete volt, és legalább örülhetek neki, hogy valamiben tehetséges vagyok. Valamennyire. Az újraélesztés pedig... talán hagynom kellett volna a srácot meghalni?
     -Nem ezt mondtam.
     -De ezt gondoltad, nem? És most engedj el...-a szívem maximumon vert, alig kaptam levegőt a közelségétől. Az illata még mindig szédítő volt.
     -Nem-billentette oldalra a fejét. Felvontam a szemöldökömet és megpróbáltam kislisszolni a karjai közül. Mint azt gondoltam, megragadta a kezemet, de nem figyelt eléggé, így kifordulhattam a karja mögül. Én sem figyeltem eléggé, sikeresen bevertem a csípőmet az asztalom sarkába. Eléggé fájt, de már megtanultam a régi sulimban, hogy a fájdalmat jobb elrejteni, mint kimutatni. Most sem akartam, hogy Will lássa az arcomon.
     -Légyszi menj el-kértem. Remegett a hangom az előbbi közelségétől. Gondolkodnom kellett...
     -Nem. Olyan régóta nem mentem már a közeledbe sem...
     -Azt mondtad, erősebb vagyok. Akkor könnyedén kidobnálak az ablakon, nem?-szakítottam félbe és karba tettem a kezem. Keménynek akartam látszani, de valójában meg se fordult a fejemben, hogy bántsam.
     -Ez fenyegetés akart lenni?-mosolygott. Felmordultam.
     -Igen, az. És most aludni akarok!-mutattam az ablak felé. Ő azonban vigyorogva a falnak dőlt.
     -Csak tessék.
     -Vagyis tűnés!-mormogtam.
     -Cathy, miért kell ezt csinálnunk?-kérdezte. -Miért nem lehetünk egyszerűen együtt?- a hangja suttogássá halkult. A falba öklöztem, csak így tudtam elviselni az akkori hülyeségemet.. Miért, miért szakítottam vele? Most már nem könyöröghetem vissza magamat... Lepergett egy kis vakolat, én pedig elkaptam a kezem. A szemembe könnyek gyűltek, de visszapislogtam őket.
     -Már mindegy.
     -Cathy, kérlek... Értsd meg, hiányzol. Nagyon.
     -Te is neke... illetve, most már elég!-hebegtem. De jó, hogy csak én látok a sötétben...
     -Hadd maradjak még... Csendben leszek.
     -Oké, ha te nem mész, akkor én!-vetődtem ki az ablakon. Nem akartam, hogy a közelemben legyen így, hogy nem lehetek vele hivatalosan. Hűvös volt, november elseje, de mindegy. Ha futok, akkor úgyse fázok. Kilendültem a párkányra. Körülnéztem, hová ugorjak, és egy kissé nagyobb puffanással a fűben landoltam. A lábamba fájdalom nyilallt, de nem érdekelt. futni kezdtem, de lomha és esetlen voltam így. Nyögtem egyet és megálltam. Will mellettem termett és megfogta a kezem.
     -Oké, elmegyek, csak feküdj be az ágyba. Még megfázol a hidegben.
Rábámultam: pont ő mondja, aki mínuszban is pólóban szaladgálhatna.
     -Köszönöm-ugrottam vissza a párkányra és miután még egyszer figyelmeztetően visszanéztem, belendültem a szobámba. Aztán becsuktam az ablakot és hagytam, hogy a könnyeim legyőzzenek.

86. Újraélesztés

   Lesétáltunk a színpadról. Hihetetlen, hogy tetszett a többieknek az éneklésem, a produkcióm! Tudok énekelni, de rendesen... Átöleltem Matt-et.
     -Köszi, hogy kísértél dobon!
     -Ugyan, anélkül is szuper lettél volna.
     -Aha...-tovább álltunk összeölelkezve. Matt megsimította az arcomat, közben a szemembe nézett és mosolygott. Szép mosolya volt, fiatalabbnak tűnt tőle a koránál. Habozva kissé közelebb hajolt... aztán valaki sikított.
   Megfordultam: a tömeg egy adott pont köré csoportosult. Odarohantam, és a kör közepére lökdösődtem. Egy zombinak öltözött srác feküdt a földön. Arrébb toltam még két sugdosó lányt, és mellé térdeltem. Légzés, pulzus semmi.
     -Hívjatok mentőt! Gyerünk!-adtam ki az utasítást.
     -Mi a szám?-kérdezte valaki.
     -Száznégy-mondtam gyorsan és a srác felé hajoltam. Most nem volt időm kiosztani a gyereket a tudatlansága miatt. -Hívjátok! De valaki értelmes-azzal elkezdtem ütemre nyomkodni a fiú mellkasát. 30 után nagy levegőt véve az arcához hajoltam és a tüdejébe fújtam. A száján át persze, kétszer is. Többen röhögcsélni kezdtek. Dühösen felnéztem, közben ismét a mellkasát nyomkodtam.
     -Jön már az a mentő?-kérdeztem egy idő után.
     -Én már hallom-szólt valaki. Megint a srác szájához hajoltam, majd megnéztem a pulzust. Hirtelen a srác köhögni kezdett. Éreztem, hogy megindul a szívverése, tüdejét teleszívta levegővel. Megint köhögött és kinyitotta a szemét Hunyorogva nézett rám és elvigyorodott.
     -Ha ilyen a pokol, akkor nem bánom, hogy ide kerültem!-a mentősök közben egy hordággyal beszaladtak. Miközben válaszolgattam a kérdéseikre, feltették rá a srácot.
     -Bocs, ha csalódást okozok, de még élsz-kisétáltam velük a mentőautóhoz. Az egyik mentős rám pillantott.
     -Rokona vagy barátnője vagy?
     -A megmentője. Újraélesztettem-biccentettem. A mentős megveregette a vállamat.
     -Ügyesen csinálhattad, ha most él. Gyere, pattanj be.
     -Egyetlen pillanat!-visszarohantam Matt-hez.
     -Bemegyek a sráccal a kórházba, gyere utánunk kocsival!-mondtam gyorsan és már szaladtam is és beugrottam a hordágyon fekvő srác mellé. -Itt is vagyok.
     -Elköszöntél a pasidtól, mi? Legalább mérges volt rám?-vigyorgott. Égnek emeltem a szemem és megráztam a fejem.
     -Nincs barátom, főleg nem ,,pasim".
     -Hmm. Ez hasznos infó.
     -Ne is próbálkozz.
     -A mentősöknek azt mondtad, újraélesztettél. Ez azt jelenti, hogy szájon át lélegeztetés is volt?
     -Igen-sóhajtottam szememet az égre emelve. A srác vigyora még szélesebb lett.
     -Mázlista vagyok.
     -Mázlista, hogy még élsz-szólt közbe a mentős. -Örülj neki, hogy nem patkoltál el a bulin. Mégis mit műveltél?
     -Álltam és ittam-jött zavarba a srác. -Aztán megszédültem, fájdalmat éreztem, és épp csak letettem a poharat, mikor elsötétült a világ.
     -Alkohol?
     -Semmi. Béna buli volt-fújt egyet. A mentős rosszallóan megrázta a fejét.
     -Nem tetszel te nekem...
     -Nem is magának akarok tetszeni, hanem ennek a szexi kiscsajnak itt mellettem!-vonta fel a szemöldökét, én pedig akaratlanul is elnevettem magam. Nem tétovázik sokat, az tuti.
     -Na jó, beértünk. Te mész vizsgálatra, te meg... hát, amerre akarsz. Kösz a segítséget-tárta ki a hátsó ajtót. A srác ijedten megragadta a kezem.
     -El ne menj...
     -Figyelj, nyugi. Holnap bejövök meglátogatni téged és kész.
     -Mért jönnél be?-ráncolta a homlokát, miközben kitolták a mentőautóból. -Nem is tudod a nevemet.
     -Úgyis megtalállak-fejtettem le a kezemről mosolyogva az ujjait, majd néztem, ahogy betolják a kórházba. Ahogy eltűnt az épületben, Matt lépett mellém. Észre se vettem, hogy ő is ott van, pedig gondolom végig követett minket, ahogy kértem.
     -Na, túléli?-kérdezte, de nem mosolygott.
     -Aha, szerintem simán.
     -Király... lett egy újabb rajongód-húzta el a száját. A szememet forgattam.
     -Ja persze, a száztizenharmadik-vágtam rá, mire felnevetett.
     -Népszerű vagy, tudod?
     -Aha, meg szép, okos és szerény is-válaszoltam vigyorogva, mire nevetve átölelt.
     -Szuper vagy. Na gyere, hazaviszlek. Fél óra múlva éjfél.
     -Akkor jók vagyunk!-vontam vállat és indultam vele a kocsijához. Beszálltunk, és irány haza.

85. Ráadás

   Hihetetlen, milyen sikerünk volt. A kezembe temettem az arcom, de mosolyogtam, mert boldog voltam. Tudok énekelni! És Jessicával meg Matt-tel együtt osztatlan sikert arattunk! Matt mellém ugrott.

     -Csodálatosak voltatok! Főleg te!-kapott a karjai közé. Nevettem.

     -Tegyél le!-óvatosan kapálóztam, ilyen ruhában nem lehet nagyon fészkelődni más kezében. Szerencsére letett így is, de a derekamat nem engedte el. A tömeg zúgni kezdett.

     -Csókot! Csókot!

Vigyorogva leintettem őket és lefeszegettem Matt kezét a derekamról. Jess-hez léptem.

     -Király volt! 

     -Ugyan, te dobtad fel az egészet! Egy szexi vámpírcsaj, aki még jól is énekel... Nyerő párosítás!-csapott a vállamra. 

     -Hagyj már! Inkább a te valódiságod a siker oka...-ellenkeztem. Mosolyogva megrázta a fejét.

     -Te sokkal jobban énekeltél... Én túl tökéletes voltam!-azzal leugrott a színpadról és belevegyült a tömegbe. Én is le akartam slisszolni, de Matt megállított.

     -Hé, nem akarsz még egy kört?

Tétováztam, mire kezét feltartva egy kis figyelmet kért. A terem valamennyire elcsendesedett. 

     -Hahó, fiatalok! Ugye mindannyian azt szeretnénk, hogy Cathy-mutatott rám, mire bénán intettem egyet-énekeljen még nekünk?

Szinte mindenki éljenzésben tört ki. 

      -Nyomasd fullon, kislány!-kiáltotta be valaki, mire a tömeg huhogni kezdett. Elvörösödve megráztam a fejem és a mikrofonért nyúltam.

     -Sajnálom, de nem hiszem, hogy ma...

     -Mi van? Nem halljuk! Énekelj! -ordította valaki. Nevettem és megadóan feltartottam a kezem.

     -Oké, oké... Még egy utolsót. Matt, a dobokhoz!-adtam ki megjátszott fennköltséggel az utasítást.

     -Igenis!-szalutált Feketeszakáll a rajzolt borostájával, mire a többiek nevetésben törtek ki. Matt helyet foglalt a dobok mögött, én pedig egyeztettem a DJ-vel a zenéről. Aztán a mikrofonállvány elé álltam és énekelni kezdtem.

,,Half past twelve 

And I'm watching the late show

In my flat all alone

How I hate to spend 

The evening on my own!"

   Amikor a közönség felismerte a számot, szép lassan bekapcsolódtak.

,,Autumn winds

Blowing outside my window

As I look around the room

And it makes me so depressed

To see the gloom!

Is there a man out there?

Someone to hear my prayer?

Gimme, gimme, gimme 

A man after midnight

Won't somebody help me

Chase the shadows away?

Gimme, gimme, gimme..."

   A szám végeztével meghajoltam, és mosolyogva Matt nyakába borultam.

84. A produkció

   Amikor a zene elindult, ütemre egy helyben menetelni kezdtem Jess-szel. Én úgy 5 lépéssel hátrébb, a színpad bal sarkában álltam, míg ő jobb oldalt elől. Matt dobolni kezdett. Nagyon ügyesen...
,,I'm tired of my life
I feel so in between
I'm sick of all my friends
Girls can be soo mean
I feel like throwing out
Everything I wear
I'm starting over new
'Cause I'm not even there..."-énekelte tiszta, dallamos hangon. Nagy levegőt vettem és mikor rám irányult a fény, a mikrofonállványt félig magam után húzva előrelépdeltem mellé.
,,Sometimes
I want to get away some place
But I don't want to stay too long
Sometimes
I want a brand new day
Trying to fit in where I don't belong..."
   A refrén következett. Összenéztünk és együtt énekeltünk.
,,Hook.... Hook me up!"
,,I want to feel the rain in my hair!"-ez volt az én részem.
,,Hook... Hook me up!"-ismét együtt, aztán Jessica:
,,Where should we go? 
I don't even care!"
,,Anywhere is good enough, hook me up! Hook me up!"-ismét refrén, majd én kezdtem.
,,I like the lights turned out
The sound of closing doors
Not like other girls
Who always feel so sure
Of everything they are
Of what they're going to be
Sometimes I just a girl
Stuck inside of me, of me..."
   Egyszerre vettük ki a mikrofont az állványból és döntöttük meg fél kézzel az állványt. Jessen volt a sor.
,,Sometimes
I want to dissapear some place
But I don't want to stay too long
Sometimes
I'm feeling so alone
Trying to fit in where I don't belong..."
   Csodás hangja volt, az enyém pedig... hát, nem is tudom. Még mindig a színpadon voltunk, a közönség pedig figyelt. És tombolt...
Együtt: ,,Hook... Hook me up!"
Jessica: ,,I want to feel the rain in my hair!"
Együtt: ,,Hook... Hook me up!"
Én: ,,Where should we go?
        I don't even care!" 
Együtt: ,,Anywhere is good enough,
             Hook me up!
             Hook me up!
             Anywhere is good enough, 
             Hook me up!"
   Jess rám kacsintott, aztán egyetlen intésére rám irányult több fény. Vagyis megint én jövök? Jesszus, csak el ne szúrjam véletlenül.
,,They're going to crash and burn
I'm going to find a way
Nothing left to say...."
,,Hook... hook me up!-refrén együtt.
Jessica: ,,I want to feel the rain in my hair!
Együtt: ,,Hook... hook me up!"
Én: ,,Where should we go?
        I don't even care!" 
Együtt: ,,Hook... hook me up!
Jess: ,,I want to feel the rain in my hair!"
Együtt: ,,Hook... Hook me up!"
Én: ,,Where should we go
        I don't even care!"
És az utolsó refrén együtt:
,,Anywhere is good enough,
Hook me up!
Hook me up!
Hook me up!"
   Aztán középre mentünk mosolyogva meghajoltunk egymás kezét fogva. Én pedig döbbenten néztem a tapsorkánt, amit a mi produkciónk keltett.

83. Karaoke

   A tekintetünk találkozott. Will ellépett a bejárattól és végigmért. Nem öltözött különösebben semminek, fekete ruhákat viselt, arca keményebbnek tűnt a furcsa megvilágításban, mint amilyen valójában volt. Amikor felfedezte a mellettem ülő, kezemet fogó Mattet, szomorúan felvillant a szeme és elfordult. A bandával kezdett hülyéskedni, ott állt velük Carry is, Rexbe karolva.
     -Táncolunk?-kérdezte Matt, észrevéve az előbbi incidenst. Bólintottam és a parkettre sétáltunk. A hangfalakból az Everyday I love you less and less üvöltött.
   Éppen forogtam, amikor kiszúrtam a tömegben Thomasékat. Ott volt Adelheid, Jessica, Dan és Theo is. Adelheid-en gyönyörű (márkás), fekete szatén estélyi volt hátul fodros uszállyal. Hozzá bíbor öv és rúzs, hosszú szempillák... Tökéletes vámpír, hát persze. Mellette Jess és Theo egymást ölelve, mindketten élőhalottnak maszkírozva. Dan és Thomas kalóznak öltözött, tetőtől talpig feketébe. Thomas derekán valósághű kardhüvely, Dan bal keze helyén kampó volt. Hm, eredeti, kíváncsi lennék, honnan szerezte. Bocsánatkérőn intettem Mattnek, majd odaszaladtam hozzájuk. ahogy Adelheid meglátta, hogy közeledem, hátat fordított és elsétált az ellenkező irányba. Kedves. Már majdnem odaértem hozzájuk, amikor megfordult és hűvösen rámmosolygott. Hát persze, hallja amit gondolok róla... Pff.
     -Szia, Cathy!-köszöntött vidáman Thomas. -Képzeld, elhívtam Victoriát és igent mondott! Csak elment italért.
     -Gratulálok!-mosolyogtam rá és őszintén reméltem, hogy járni kezdenek. Jessica elismerően mérte végig a szerelésemet.
     -Király cuccok! Honnan szerezted?
     -A barátnőm, Caroline adta őket-mutattam feléjük. Ő kérdőn nézett ránk, aztán mikor felismerte, kikkel vagyok, kacsintott és visszafordult Rexhez.
     -Ötletes. És nagyon ügyes!-dicsérte meg Theo. Dan mellém sündörgött és átkarolta a derekamat.
     -Olyan rég bowlingoztunk...
     -Felejtsd el!-húzódtam el tőle és arrébb löktem a kampóját. -Kiszakítod a ruhámat.
A színpad felé kezdtem figyelni. Eddig egy zenekar játszott, de most egy boszorkány vette át a helyüket.
     -Figyelem, népség! Indul a karaoke! Felszerelés, hangszerek, mikrofonok szabadon használhatók! A közönség nemtetszése esetén azonban érdemes befejezni a produkciót! Hajrá!-azzal átadta a helyét egy csapat ,,véres" fiatalnak, akik sikertelenül próbálták szórakoztatni a közönséget a Macarenával.
   Jess oldalba bökött.
     -Próbálkozzunk mi is?
     -Mivel?-néztem rá tanácstalanul. És... én, énekelni? A régi sulim énekkarában benne voltam... De mióta ide járok, még csak meg sem fordult a fejemben, hogy újra énekeljek.
     -The Veronicas: Hook me up?-ajánlotta Theo.
     -Ismerem és szeretem is, de kéne egy dobos...-várjunk csak! A nyári beszélgetéseink alatt mintha Matt említette volna, hogy dobol... Visszarohantam hozzá.
     -Jól tudsz dobolni?-támadtam le és a színpadon lévő dobszerkóra mutattam.
     -Hát, ugyanolyanom van otthon...-hebegte, mire felcsillant a szemem. Ha az énelkésünk katasztrófa is lesz, legalább ő sikert arat.
     -Király! Gyere!-odahúztam Thomasékhoz.
     -Ő itt Matt. Matt, ők Jess és Thomas. Kitűnően dobol-böktem Mattet oldalba.
     -Az túlzás!-tiltakozott. Jess félrevonta és magyarázott neki valamit. Aztán odajött hozzám egyeztetni, és indultunk a színpadra. Épp senki sem volt fent. A fények halványabbak lettek és indult a zene.

82. A jelmezeink

   Végül tényleg a vámpírlány mellett döntöttünk. Caroline boldogan ugrott a nyakamba, amikor elmondtam neki.
     -De jóó! Gyere át hozzánk, van egy csomó szuper cuccom és kellékem!
   Átmentünk, ő pedig boldogan pakolta elém a szükséges ruhákat és csecsebecséket. Sokáig válogattunk, több dolgon is összevitatkoztunk. Megegyeztünk abban, hogy nem lesz vámpírfogam, csak vörös kontaktlencsém és ,,vámpírsminkem". A ruhámon nem tanakodtunk annyit, hamar kiválasztottam a nekem tetszőt. Rejtély, honnan van Caroline-nak ennyi vámpíros cucca.
   Matt-tel telefonon egyeztettem.
     -Oké: kalóz leszel vagy varázsló?-kérdeztem nevetve.
     -Az első talált: Feketeszakáll.
     -Én vámpír...
     -Király! Remélem nem csak a szokásos fekete paróka, egy kiló púder és világítós fogak...
     -Hagyj már!-mosolyogtam. -Semmi púder, fog és paróka. Majd meglátod, milyen leszek, ha jössz elém.
     -Alig várom!-mondta nevetve, aztán egy kis csevegés után letettük.
   A parti előtti napon Will megállított az udvaron.
     -Mész a Halloween-bulira?
     -Igen, és te?-mosolyogtam rá. A szívem rögtön hevesebben kezdett verni, mert tudtam melyik kérdés következik most.
     -Veled szívesen mennék-nézett rám reménykedve. Lesütöttem a szemem.
     -Bocsi, de már elhívtak-mondtam bocsánatkérően. Will elkomorodott.
     -Kicsoda?-kérdezte idegesen.Épp válaszoltam volna, de Caroline hívott, így elvörösödve intettem egyet és elszaladtam. Jobb is, hogy nem tudta meg... Bár a partin úgyis látni fogja Mattet, ha eljön.
   A buli napján suli után rögtön indultam Carry-ékhez. Miután úgy 3-ig elvoltunk(csajos elfoglaltságok, hétpecsétes titkok), mentünk hozzánk. Caroline elkészítette a sminkemet és berakta a kontaktlencsét(jófajta volt, láttam is vele), aztán indult készíteni a saját jelmezét. Őérte Rex fog menni, ő fuvarozza a partira.
   Háromnegyed 8-kor még csekkoltam magam az egész alakos tükörben. Elégedett voltam a látvánnyal: a legtöbben kb. így képzelnek el egy vámpírt... Vagy nem. Utolsót igazítottam a hajamon és levonultam a lépcsőn, aminek alján már várt anyu, apu és Matt.
   Három fodorból álló bő miniszoknya volt rajtam, hátul fekete, fodrai mentén aranyszínű csillámmal, fátyolszerű uszállyal. Hozzá még fekete bokacsizma, fekete harisnya és fekete fűző vörös szalagokkal. Könyékig érő fekete necckesztyű, egyik ujjamon nagy, aranyszínű gyűrű, nyakörvszerű nyaklánc, ami egy bőrszíjból és egy azon lógó vörös kristályból áll... És természetesen szürkésfekete, füstös smink és téglavörös rúzs, nem túl vad vagy élénk színnel. A hajamat Caro laza kontyba fogta a fejem tetején, elől néhány hullámos tincset lógni hagyva.
   Apa meghatódva nézett rám és átkarolta anyát. Ő azonban elrohant a fényképezőgépért és megparancsolta, hogy kezemet a korláton csúsztatva lassan lépdeljek le a lépcsőn. Fogvillantós mosollyal engedelmeskedtem. Mikor a lépcső végére értem, pózolnom kellett még Feketeszakállal is. Miután végre kiléphettünk az ajtón (érj haza időben! IDŐBEN!), boldogan sóhajtottam és Matt kocsija felé indultam. Mosolyogva ültünk be egymás mellé.
   A buli helyszínére érve a sok vámpír és kalóz között felismertem a legtöbb osztálytársamat és még másokat a suliból. Megigazgattam a szoknyámat, majd Matt átkarolta a derekamat és bevonultunk. Sajnos nem volt túlzás, mert rengetegen bámultak. Még jó, hogy egy vámpír nem tud elpirulni. Hah, elvben. Remélhetőleg nekem is sikerült megállni.
   A terembe lépve még több szempár és fényképezőgép fordult felénk. Megálltam pislogás nélkül a vakuzást, aztán megkönnyebbülten elvegyültünk a tömegben. Le is foglaltuk magunknak az egyik fal melletti, fekete bársonnyal bevont padot. Vettünk magunknak a vörös italból(nem nagyon hasonlított vérre) és az érkezőket figyeltük.
   Hamarosan megjött Rex és Carry, elképesztő öltözékben: Rexen térdnadrág és régies ing, Caroline-on pedig fodros, térdig érő ruha volt, haját két borzas copfba fonta. Mégsem hatott gyerekesnek öltözékük Caro sminktehetsége és ötletei miatt: mindkettejüket ,,sár- és vérfoltok", ,,véraláfutások" borították. Carry még egy kis kötényt is szerzett: összességében két földből kimászott gyerek hatását keltették. Azért nem szívesen találkoztam volna velük össze egy sötét utcán.
   Matt a buli felénél hozzám hajolt.
     -Nem jött el a volt pasid?
     -Ne hívd így, mert megharaplak!-fenyegetőztem, rávillantva vámpírvigyorom. Nevetett és közelebb húzott magához, majd megszorította a kezemet. -Nem tudom, merre van. El akart hívni... Remélem, nem bántottam meg...
     -Nem hiszem. Elvégre nem vagytok együtt...
Sóhajtottam és a pad bársonyhuzatára meredtem.
     -Amúgy különösen szép vagy ma este.
     -Köszi. Inkább nem mondom, hogy te is!-nevettem. Matt átkarolta a vállamat és még mindig nevetve az ajtóra néztünk. Amelyen éppen belépett Will.

81. Elhívnak egy bulira

   Hétvégén Matt felhívott.
     -Szia, Cathy! Hogy vagy?-kérdezte. Hát persze, mióta tud a bajomról, mindig megkérdezi. És a hangja mindig aggodalmas, mintha félne a választól.
     -Szia, Matt... Jól, köszi. Mi újság veled?
     -Nos... szeretnélek megkérni valamire.
     -És mi az?-nevettem.
     -Gyere el velem a Halloween-bulira.
   Ó, a Halloween-buli... Az iskolában lépten-nyomon ezt hallom. Ki minek öltözzön, ki kivel megy... Szinte az egész suli megy. Még Gwendolynt is hallottam erről sutyorogni a testvérével, bár Ron és a fiúk halála óta sokkal csöndesebb. Fura, az egész iskolában szinte csak őt érintette komolyabban a srác balesete, a tanárokon kívül.
     -Hát... nem is tudom-tétováztam. -Nem akartam elmenni... Meg amúgy is, minek öltöznék be? Nincs semmi jó ötletem.
     -Ugyan, te mindig kitalálsz valamit-vágta rá. Megint nevettem.
     -Jó, legyen. Elmegyek.
     -Köszi! Szuper vagy!-ujjongott Matt. Volt egy olyan érzésem, hogy ha személyesen beszélünk, konkrétan a nyakamba ugrott volna. Ez az elképzelés mosolyt csalt az arcomra.
     -Jövő péntek este, igaz?
     -Igen. Eléd megyek 6-ra.
     -Oké!
   Miután letettük, sóhajtva dőltem hátra az ágyamon. Hivatalos vagyok egy partira Matt-tel, amin a fele suli ott lesz. A legtöbb osztálytársam is, akik nem ismerik Matt-tet... Wow. Ez szép lesz.
     -Anyuuu!-ugrándoztam le a lépcsőn. A konyhaasztalnál ült, épp valami magazint olvasott. Kérdőn nézett rám, amikor lehuppantam a vele szemközti székre.
     -Jövő hét pénteken megyek egy Halloween-bulira. Van ötleted, minek öltözzek?
     -Halloween-buli?-ráncolta a homlokát. -Erről mért most hallok először?
     -Mert most hívtak meg. Uh, igaz... nem baj, ha elmegyek?-néztem óvatosan anyára. Ki is ment a fejemből, hogy esetleg engedélyt kéne kérni. Most hívhatom vissza Matt-et és magyarázkodhatok...
     -Persze, menj csak. Matt vagy Will kísér?
     -Ööö... Matt.
     -Jó. De ötletem nincs, kérdezd meg inkább a kis barátnődet!-mosolygott rám. -Együtt csak kitaláltok valamit.
     -Oké!-pattantam fel és megrohamoztam fent a telefonomat.
     -Caro! Segítened kell. Kéne egy jó jelmezötlet a jövő heti Halloween-bulira.
     -De jó, te is jössz? Will hívott el?-örvendezett.
     -Nem éppen... Matt. Matt McCloud.
     -Ó...-mondta meglepetten. Tudtam, hogy legszívesebben megkérdezné, miért nem Will-lel megyek, de szerencsére nem tette. Nem is igazán tudtam volna mit válaszolni. Egy darabig hallgattunk, aztán megtörtem a beállt csendet.
     -Akkor átjössz tervezgetni?
     -Persze. Valami elképzelés?
     -Semmi. Neked?
     -Hát... volna valami-nevetett.
     -Átjössz?-kérdeztem izgatottan.
     -Persze. Negyed óra múlva?
     -Tökéletes. Várlak.
   Caroline pontosan érkezett. A ház előtt ugráltunk egy kicsit egymást átkarolva(hiába, fél napja nem találkoztunk), majd letelepedtünk a szobámban. Carry titokzatos mosollyal dőlt hátra az ágyamon.
     -Szuper jelmezem lesz, majd meglátod. Rexszel összeöltözünk. Ooolyan jó lesz, már alig várom...
     -Na, nem mondod el, mi az a szuper jelmez?
     -Bocs, de titok marad a buliig. Most viszont törődjünk a te jelmezeddel. Maradjunk a hagyományosnál vagy egyedit szeretnél?-fordult felém.
     -Mi a hagyományos?-kérdeztem.
     -A vámpír, a boszorkány és a kalóz.
     -Pff... Kalóz tuti nem leszek, boszorkány se... A vámpír meg... nem az én személyiségem...-már majdnem mondtam, hogy nem is hasonlítok egy vámpírra sem, de sikerült időben visszaszívni. -Úgy értem... nem vagyok se sápadt, se hidrogénszőke...
     -Ki mondta, hogy egy vámpírlánynak szőkének és falfehérnek kell lennie? Elég egy kis smink, és tuti vámpír lesz belőled. Meg egy megfelelő ruha, és kész a vámpírkirálynő...
     -Hát, még nem tudom. Mi a többi lehetőség?-tovább csevegtünk a jelmezötletekről késő délutánig.

80. Az én történetem

   Pontosan éjfélkor léptem ki a párkányra. Előtte még a szokásosnál is többet görcsöltem azon, mit vegyek fel. Még magamat sem értettem, hogy izgulhatok egy ilyen ügy miatt? Hiszen már annyiszor találkoztunk így... Pff, reménytelen eset vagyok. És reménytelenül belezúgtam Will Grant-be, az alakváltó srácba, akivel én szakítottam. Szuper.

   Még nem volt ott.  Legalább még van időm gondolkodni, mit mondhatnék neki. Óvatosan kiültem a párkányra, lábamat a levegőben lógáztam. Éjjellátó szememmel a környéket fürkésztem. Azonban a legérdekesebbnek az égbolt bizonyult. A csillagokra emeltem tekintetem, kezemmel a hátam mögött kitámasztottam magam. Már épp felfedeztem a Göncöl-szekeret, amikor Will megszólalt mellettem.

     -Lenyűgöző, mi?

     -Csodálatos-feleltem. Fura, most nem ijesztett meg hirtelen felbukkanása. Más esetben a rémülettől tuti megpróbáltam volna hozzávágni valamit... amilyen ügyes vagyok, tuti egy zoknit vagy egy ceruzát, ha a szobámban vagyunk. Most csak sóhajtottam és ráemeltem a tekintetemet. Milliomodszorra is meg kellett állapítanom, hogy nagyon helyes. Ahogy lazán üldögélt mellettem, kócos fekete hajával, sötét, barna szemével engem nézve... Az arca sápadtnak tűnt a holdfényben, ami beborította őt. Ismét sóhajtottam és lehajtottam a fejem. Kellett nekem azt a szakítást kitalálni.
     -Most pedig tudni akarod, mi volt a az ügy délután.
     -Igen. És ne próbálj becsapni!-a hangja kemény volt, de kiéreztem belőle egy kis aggódást is.
     -Nem foglak becsapni-leheltem, kissé megsértve. Hiszen én is megharagudtam rá, amikor nem mondta el rögtön, hogy farkassá tud változni és két alakban hülyített... Na persze, majd pont én fogok neki erről hantázni. Most már csak megfelelően kell tálalnom a sztorit. Nagy levegőt vettem és belekezdtem.
     -Az iskolában, ahova régen jártam, egy elég rossz osztályba kerültem. Már voltak klikkek, én pedig nem nagyon tudtam beilleszkedni... Nem szerették, hogy akaratlanul is a tanárok kedvence lettem, és hogy mindenből kitűnő voltam. Örökös célpontja voltam a gúnyolódóknak, mert mindig visszaszóltam, úgy felmérgesedtem. Egyre jobban provokáltak... Egy nap az egyik nekilökött  falnak, én pedig dühösen visszaütöttem... Majdnem eltörtem az orrát, de nem csaptak ki. Ezután pedig már gyűlöltek, mert szerintük be van biztosítva a helyem, akármit csinálok, maradok, csak mert eminens vagyok... És akkor fajult a dolog véressé. Suli után mindig elintézték, hogy velem lehessenek egy kicsit, hogy nehogy már ők bűnhődjenek... Aztán 3-4 fős csoportokban rendszeresen megvertek, én pedig sokszor nem tudtam elég jól védekezni...-elakadt a lélegzetem, ahogy ezt fel kellett idéznem.
     -Megvertek?...-kérdezett vissza halkan.
     -Szinte mindennap.
     -És nem tudtál tenni valamit? Hogy visszavágj nekik?-kérdezte hevesen.
     -Nem. Egymásnak biztosítottak alibit... És nem azért nem tettem semmit, mert megfenyegettek. Ó, nekem az mindegy volt... De ha miattam rúgtak volna ki valakit... Akkor én már nem élnék-mosolyogtam rá fanyarul.
     -Vagyis csak féltél tőlük.
     -Képesek lettek volna megölni, tudom. Láttam, hogy méreget némelyikük... És kést is hordtak maguknál. Inkább megyek haza kissé megverve, mint hogy egy ilyen hülyeség miatt nyírjanak ki- kissé megverve, aha, kissé... Na mindegy.
     -De hát erősebb vagy...-szólt közbe, de leintettem.
     -Akkor még fogalmam sem volt az egészről. Elvoltam csendben a könyveimmel meg a szemüvegemmel egymagam.
     -Hihetetlen. Én ezt nem hagytam volna... A tanárok ebből nem vettek észre semmit? A szüleid?
     -A fejemet békén hagyták. Máshol ütöttek...-az emlékeket visszaidézve eszembe jutott a fájdalom, amit a verések közben és után éreztem. A véres zsebkendők, amiket rejtegettem. A muszájból hordott hosszú ujjú pulcsik.
     -Fájt?-kérdezte együtt érzően. Felém nyúlt, de végül leengedte a kezét, mintha félne attól, hogy egy érintéssel összetörhet.
     -Nem!-vágtam rá reflexből. Megszoktam, hogy leplezzem az érzéseimet.
     -Előttem nem kell titkolnod semmit...- suttogta, nekem pedig megsajdult a szívem, hogy máris ennyire kiismer. És törődik velem, annak ellenére, hogy eldobtam magamtól.
     -Köszönöm-sütöttem le a szemem.
     -És... verekedés közben hogy tudtad megvédeni magad?
     -Tudok verekedni!-néztem rá mérgesen és felpattantam. -Megmutassam?
     -Elhiszem-nyomott vissza mosolyogva. -De velem szemben nem sokra mennél a tudományoddal. Egykettőre feléd kerekedek- a mosolyból lassan vigyor lett, oldódott a feszültség.
     -Mint a futásban?-kérdeztem nevetve. Kissé vörösebb lett az arca.
     -Jó, jó, nem kell minden alkalommal az orrom alá dörgölni...
     -Na gyere!-ugrottam fel. -Lássuk, ki a jobb?
     -Cathy, nem fogok veled verekedni. Azok után, amit elmeséltél... Szó sem lehet róla. Épp elég, hogy ezt végig kellett hallgatnom-borzongott meg.
     -Naaa, légyszi!-kérleltem egy helyben toporogva. Erre még kíváncsi is lettem volna, mert ez nem olyan volt, mint mikor engem vertek szét...
     -Cathy, értsd meg, soha nem tudnálak bántani. Én nem...
     -Jaj, leesek!-taktikát váltottam: ha nem jön szép szóra, majd jön így. ,,Véletlenül" melléléptem, így zuhanni kezdtem a föld felé. Kihasználva különlegességem talpra estem és az árnyékba rohantam, ahol Will nem láthat. Hamarosan ő is a földre huppant.
     -Cathy, hol vagy? Ez nem vicces! Gyere elő, úgysem fogok ve...
Nem hagytam, hogy bejezze, a hátára ugrottam és a nyaka köré fontam a karomat. Will megpróbált leszedni magáról.
     -Mássz le rólam!
     -Nem. Na, légyszi, csak egy olyasfélét, hogy amíg mindkét vállam a földet nem éri 3 másodpercig...
     -Na jó, de ezért kérni fogok valamit!-készültem rá, hogy megpróbál a földre fektetni. Résen voltam és nem engedtem magamat átkarolni. Körbe körbe forogtam, állandóan változtatva a helyemet. Will felvont szemöldökkel mosolygott.
     -Ebben úgyis nyerek.
     -A futásnál is ezt mondtad-elpördültem keze elől. Hitetlenkedve felnevetett.
     -Mindig kitérsz előlem...
     -Tudom!-ugrottam a háta mögé és hátrarántottam. Megtántorodott és elesett, de nem érintette a vállával a földet. Felé kerültem és megpróbáltam lenyomni, de nem hagyta magát. Addig-addig küzdöttünk, hogy véletlenül ráestem. Közel voltunk egymáshoz, alig pár centi választott el minket. Will felvont szemöldökkel mosolygott, én pedig pár pillanat után elvörösödve felpattantam.
     -Győztem!-ujjongtam. Hirtelen elkapta a karomat.
     -Tudod, hogy ez nem ért.
     -Már miért nem?-nevettem.
     -Mert közelről vakító a szépséged-teljesen komolyan mondta, és még mindig nem engedte el a kezemet.
     -És nagy vakságodban hagytál nyerni, igaz?-vágtam vissza zavartan vigyorogva, mire vállat vont.
     -Lehetséges.
   Kifogytunk a mondanivalókból, csak néztük egymást a holdfényes éjszakában. Hozzá akartam bújni, de nem tehettem. Hirtelen már nem is tudtam, melyikünk várja jobban az általam szabott határidőt, a szülinapomat: ő vagy én.