15. Henderson képessége

   Henderson villámgyorsan megragadta a karomat, én pedig a másik kezemmel az övét. Megszorítottam a csuklóját.
     -Ha rajtam mutatod be, letöröm a karod.
Egy pillanatig egymásra meredtünk, aztán Henderson elrántotta a karját és magához intett egy alsóst.
     -Hé, gyere csak ide! Muti a kezed, hadd látom, homokoztál-e!
A gyanútlan kislány értetlen arccal odasétált hozzá. A vámpírsrác megfogta a kezét, mire a kicsi teste elernyedt, szeme lecsukódott. Cathy ijedten ugrott mögé, így a lány a kezei közé dőlt.
     -Mit műveltél vele? Ugye nem ölted meg?-kiáltott Henderson-ra, aki némán figyelt. Tétován álldogáltam egyik lábamról a másikra. Cathy dühösen fújt egyet.
     -Te jó ég, nehogy segítsetek!-azzal felkapta az ölébe az alsóst és elviharzott. Csak úgy. döbbenten meredtünk egymásra Henderson-nal.
     -Te tudod, mi ő?-kérdezte. Megráztam a fejem.
     -Elképzelésem sincs. De... nem hiszem, hogy ember.
     -Nem lehet az-értett egyet velem. -Én... tegnap véletlenül a falhoz vágtam.
     -Véletlenül...-morogtam, de nem törődött velem.
     -Egy ember nem élné túl, ha egy vámpír a falra kenné. Ő is ernyedten a fal tövébe csúszott, ott maradt a falon egy mélyedés is... Aztán megmoccant, nyöszörgött és felkelt. Kicsit dörzsölgette a gerincét, de ennyi. És... utána sikerült kihallgatnia, hogy róla beszélünk a többiekkel. Nem tudom, hogyan... Éreznem kellett volna az illatát, hallanom a lépteit, a légzését, a szívét.
     -Nagyon furcsa-töprengtem. Ekkor ért vissza Cathy.
     -Tehát ez a te tehetséged. Pontosan hogy is lehet ezt megfogalmazni?-szegezte neki a kérdést. Óvatosan odébb sétáltam és messzebbről hallgattam a folytatást.
     -Az érintésemmel képes vagyok elszívni mások energiáját, akár egy vámpírét is-közölte Henderson. -Tőlem függ, hogy az áldozat csupán fáradt lesz, vagy végkimerülésben meghal.
   Cathy elmerengett. Aztán a szeme elkerekedett és hátrébb lépett egyet.
     -Ezt nem mondtad soha. A kórház is miattad volt!-a hangja egy oktávval magasabbá vált. -Ráadásul az az ártatlan kislány...-hát nem is magáért, inkább azért a gyerekért aggódik?
   Henderson közelebb lépett hozzá, Cathy ismét hátrált. Bár a tekintetéből látszott, hogy tudja, nem sokra megy emberi képességeivel egy vámpírral szemben. Tekintete rám tévedt és felhördült.
     -Remek! Mind a ketten egyformák vagytok! Átvágtatok, ugyanúgy...
   Elsápadtam, nem csak a szavai, az arca miatt is. Fájdalmas arccal nézett ránk és a termébe rohant. Henderson utána.
     -Hagyj békén!-sziszegte Cathy egy idő múlva. Nem tudtam örülni neki, hogy most már a vámpírsráccal is haragban van. Mit érek vele? Semmit. Hirtelen Ron Mayer hangját hallottam. Olyat mondott, ami felkeltette az érdeklődésem.
     -Szia, cica! Gondolkodtam a múltkori csínytevéseden: úgy döntöttem hajlandó vagyok megbocsátani, egy feltétellel.
     -Jó sokáig tartott eldönteni-vágott közbe Cathy. Persze, hogy hozzá beszélt.
     -Ma fél kettőkor légy a delfines kútnál. Akkor megúszhatod a későbbi büntetést-lihegte. Undorító volt... Cathy szerint is.
     -Felejtsd el!A cigizést meg a piát pedig szüntesd be, ha szeretnéd, hogy egyáltalán meg tudjanak maradni a közeledben az emberek. A többi már más kérdés-vágott vissza könnyedén. Mayer horkantott.
     -Ajánlom, hogy legyél ott!-aztán nem beszéltek többet.

14. Egyedül

   A nagymamámon és a húgomon kívül senkim sincs a világon. A húgom olyannyira depis, hogy senkihez se szól s örökké a szobájában ül, nagyi pedig... elég annyi, hogy öreg. Én pedig halhatatlan.
   Egyszer volt, hol nem volt, volt egy lány, akit Cathy-nek hívtak. És volt egy hülye srác, aki beleszeretett, viszont rondán átvágta a lányt. Ez lenne az én történetem röviden... Ha nem békítem meg Cathy-t, nem tudom mit csinálok.
   Egy ember volt, akibe beleszerettem, és őt is elmartam magam mellől.
   Reggel szokatlanul sok időt töltöttem a fürdőszobámban. Hogy miért? A falon lévő tükörben vizsgálgattam a tükörképemet és tettem magamnak szemrehányásokat. Magamat figyeltem, ezt a pancser alakváltót, aki vagyok. Közben minden egyes gondolatomban Cathy szerepelt. Miközben az arcomat mostam hideg vízzel, eszembe jutott, mit álmodtam. Cathy szerepelt benne...
   A suliban a fiúk hiába kérdezgették, mi bajom, nem voltam hajlandó válaszolni. Olyan helyre mentem, ahonnan látok minden érkezőt, de ők nem szúrnak ki engem rögtön. Elhaladt mellettem a két iker. Gwendolyn megpróbált egy ,,csábos" mosoly kíséretében odajönni hozzám, de úgy néztem rá, hogy elment tőle a kedve.
   Meghallottam Cathy-ék kocsijának a hangját. Azonban mielőtt alkalmam lett volna odarohanni a lányhoz, Henderson megszólította.
     -Helló!-csak egy egyszerű köszönés volt, de a kezem ökölbe szorult. Még ahhoz sincs joga, hogy hozzászóljon. Ha én nem, akkor ő sem. Egy pillanatnyi hallgatás után a vámpírsrác ismét beszélni kezdett.
     -Ja, hogy nem akarsz találkozni Grant-tel? Megértem.
   Nem bírtam tovább, eléjük ugrottam. Cathy meglepetten pillantott rám, mire Henderson maga mögé tolta és morgott.
     -Hagyd őt békén, Grant!
     -Nem te mondod meg, mit tegyek, Henderson!-vágtam vissza, mire Cathy előre lépett.
     -Elég! Nagyot csalódtam benned, Will. Te pedig hagyd őt békén, Thomas. Nem érdemli meg, hogy hozzászólj...-az a fájdalommal teli szempár... Utánanyúltam, Henderson pedig megpróbálta megállítani a kezemet. Cathy volt a gyorsabb, elkapta tőlem a karját. Ismét próbálkoztam, sikerrel is jártam.
     -Biztos vagy benne, hogy mindent tudsz Hendersonról?
     -Ő nem titkolózik, mint egyesek!-minden szava fájt. -Engednél az órámra?
     -Tudsz a képességéről is?-sziszegtem.
     -Miféle...?-ráncolta a homlokát, aztán vállat vont. -Ja, hogy az... Tegnap ugye elmentem hozzájuk látogatóba, és... megtennéd, hogy nem szorítod el a vérkeringésem?-a hangja szenvtelen volt, pedig már fájdalmas erővel szorítottam a csuklóját. Ijedten engedtem el. Miért kell annyi fájdalmat okoznom neki?
     -Köszönöm. Szóval voltam a családjánál és ők tartottak egy... bemutatót. És... várjunk csak, ezt már tudod. Elmondtam neked azelőtt, hogy tudtam volna, a kedves farkas és te egy személy vagytok!
   Sóhajtottam. Nem is sejti, mennyire megbántam mindent.
     -Cat, ne kezdd megint...
     -Nem... vagyok... Cat!-morogta dühösen.
     -Oké-oké!-emeltem fel védekezően a kezem. -De akkor tudsz róla vagy sem?
     -Thomas képességéről? Nem, nem tudok. Ugyanis siettem, nehogy lekéssem a veled megbeszélt találkozót!
   Összedörzsöltem a tenyeremet. Talán még nincs vége mindennek.
     -Szuper! És mikor szándékozik elmondani neked?
Felsóhajtott és Henderson felé fordult.
     -Például... most.

13. Becsaptam, elhagyott

   Nem értettem, mért néz rám olyan ijedten. Mi rémítette meg annyira? A látványom? Az, hogy tudja, annyi mindent elmondott nekem? Aztán láttam, hogy szemében az ijedtség helyét átveszi a boldogság. Odarohant hozzám és átkarolt, miközben én döbbenten ficánkoltam. Nem mintha az az ölelés annyira rosszul esett volna.
     -Végre, te kis csavargó! Nagyon fájt, hogy egy időre cserben hagytál... El sem tudod képzelni, hogy hiányoztál! A nélküled töltött esték...-szóval nem érti. Talán jobb is így. Nem tudja, hogy Will Grant és én, a farkas, egy személy vagyunk... De meddig mehet ez így? Meddig bírnám, hogy csak farkasként lehetek vele? Hiszen emberként már nem állna velem szóba, azt hinné, megfutamodtam. Ha az emberi alakomban vagyok, tuti elvörösödöm a szégyentől.
   Lekuporodott mellém, a kabátját maga alá gyűrte. Nem volt túl meleg, ő pedig kissé remegett. Gyorsan mellébújtam. Boldogan sóhajtott és a bundámba temette az arcát. El is szundíthatott egy kicsit, mert később szólalt csak meg.
     -Tudod, én eddig sehol se tudtam igazán beilleszkedni. Alsóban még csak-csak, de felsőben az általánosban... Végre úgy érzem, hogy tartozom valahova. És itt vagy nekem te... Meg Caroline, Thomas... és Will- na, végre szó esik rólam! -Mind a két fiú különleges a maga módján. Thomas például vámpír, vámpírcsaláddal és rendkívüli képességekkel. Minden vámpírnak van egy különleges képessége: Jessica, telepatikusan tud mozgatni dolgokat, Theo pedig gyógyító. Meggyógyította a kezemen a horzsolást és a vért is jól viselte, ami szivárgott belőle.- szerencséje. -A sebet egyébként Adelheid, egy szőke vámpír okozta, aki hallja azokat a gondolatokat, amik kapcsolatban állnak vele...-annak a csajnak meg vannak számlálva a napjai. -Dan pedig képes irányítani engem. Az írisze ezüstössé válik egy színrobbanás keretében, aztán már ott is a hangja a fejedben, ami ellen semmit sem tehetsz. Dan-nek sikerült rávennie, hogy támadjam meg Thomast. Azonban az akció rosszul sült el, ugyanis Thomas reflexből átdobott a szobán és a falhoz vágott...-eddig csendben hallgattam őt, de ezt hallva ijedten pillantottam rá. Megölöm azt az élősködőt. De Cathy még egyben van, tud járni, él és lélegzik. A szíve normális módon ver... Akkor hogy élte túl, hogy egy vámpír a falnak vágta? Talán hazudik? Kérdőn néztem rá.
     -Tudom, tudom. Furcsa, hogy semmi bajom sincs, ugye? Pedig elvileg már halottnak kéne lennem az ütközés és a becsapódás erejétől. Képzed, a falban még nyomot is hagytam!
   A ,,halott"-nál megborzongtam. Cathy, ahogy egy vámpírfészek kellős közepén holtan fekszik, gerince összezúzva, gyönyörű haja a földön szétterülve... És nyomot hagyott a falban? Lehetetlen. Ki ez a lány? Próbáltam hitetlenkedő képet vágni, mire Cathy nevetett. Megnyaltam az arcát. Imádtam, ahogy nevet.
     -Hidd el, így van! A hátam iszonyatosan fájt, de semmim sem tört el. Thomas-ék pedig kijelentették, hogy tuti más vagyok, mint a többi ember.
   Ha más, akkor miben? Mi és ki lehet ő?
     -Olyan jó, hogy legalább te eljöttél, mert Will is elmenekült tőlem...
   Újra a bundámba akarta fúrni az arcát, de én felpattantam és nyüszítettem. Azt hiszi, nem merem felvállalni előtte, ki is vagyok valójában. Gyávának hisz. Megráztam a fejemet és a földet kaparásztam. Bánatosan pillantottam rá. Muszáj megértetnem vele...
     -Mi a baj?-suttogta és óvatosan kinyújtotta felém a kezét. Megszakadt a szívem, miközben elrohantam tőle, be a fák közé alakot váltani. Ismét... Egy pillanatra megtorpantam: és ha nem tudná meg az igazat? Ebben az alakomban vele lehetnék. De mi ez, ha nem gyávaság? Sóhajtva elrohantam és visszavettem emberi alakomat. Amikor visszamentem Cathy-hez, arca csalódottá és dühössé vált.
     -Minek kellett visszajönnöd? Elijesztetted a farkasomat! Tűnj el, gyáva vagy, megfutamodtál!
   Egyszerre öntött el boldogság és szomorúság.
     -Eszerint a farkasod vagyok?-olajzöld szemében meglepetés tükröződött.
     -Mikor hívtalak én így?-kissé gyorsabb lett a szívverése. És a légzése is. Végignézett rajtam. Gondolom, akkor állt neki össze a kép. A szeme sebzetté vált, ő pedig lassan feltápászkodott.
     -Nem. Ezt nem tehetted. Ez, ez lehetetlen. Nem csaphattál így be engem...-rám nézett, megerősítést várva. Nem tudtam azokba a csodaszép szemekbe nézni, lehajtottam a fejem. Na most utált meg végleg.
     -Hogy tehetted ezt velem? Én megbíztam benned!-hozzám lépett, dühödten ütlegelni kezdte a mellkasomat. Nem sokáig, kezei erőtlenül lehullottak és a fűbe rogyott. Hogy sajnáltam mindent... Magasabb, erősebb, másabb vagyok nála... Mellé térdeltem és átkaroltam. Lerázta a kezemet.
     -Ne... ne...-csak ennyit mondott. Úgy éreztem magam, mintha megütöttem volna: irtózatosan szégyelltem magam. Fájt, hogy így látom.
     -Én el akartam mondani egy idő múlva, de nem gondoltam, hogy Henderson ilyen hamar leleplezi magát... Sajnálom, Cathy!-nem is tudja, mennyire.
     -Most hatalmasat csalódtam benned. Kérlek, menj el!-könyörögve megragadtam a kezét. Nem akartam így elválni tőle. Csak adjon még egy esélyt, bebizonyítom neki, hogy szerelmes vagyok belé, hogy tiszta szívemből szeretem...
     -Azt mondtam, tűnj el!-morogta és ellökött. Normális esetben meg se tudott volna mozdítani, ő azonban csak úgy eltaszított vagy három méterre, neki egy fának. Döbbenten keltem föl(azért annyira nem vagyok puhány!) és felé léptem. Nem mutatott felém semmiféle érzelmet, csak felkapta a cuccait és elrohant. Én pedig hülyén néztem utána és magamat átkoztam, hogy ezt az esélyt is elszúrtam.
   Este még egyszer elmentem a házukhoz, farkasként. Nem is tudom, miben reménykedtem. Hogy megenyhül és megbocsátja, mekkora barom voltam. Hogy kirohan hozzám és bevallja, ő is szeret engem. Vakkantottam párat, hogy tudassam vele ottlétemet. Pár pillanat múlva fel is tűnt az arca-a legfelső ablakban, ami alatt olyan 60 cm széles, 120 cm hosszú fapárkány lehetett. Mikor meglátott, a szeme megvillant(ezt még a szemüvegen és az ablaküvegen keresztül is láttam), majd lehúzta a redőnyt. Nyüszítettem még egy darabig, hátha megint kinéz, hátha láthatom az arcát... De nem. Talán még emberi füllel is kivehettem volna, hogy sír.

12. Érzések

   Cathy ötvenkor ért oda a kis erdőhöz... Természetesen Henderson fuvarozta. De legalább még élt... bár ki tudja, mi történt vele vámpíréknál. Ha egy szóval is bántották, kinyírom az egész famíliát.
   Kiszállt a kocsiból és elindult a fák felé... felém. Henderson azonban megragadta a karját és megállította.
     -Kérlek, vigyázz a sötétben! Lehet, hogy nem találsz engem vonzónak, de te bizonyos módon sokat érsz nekem.
   Bár a mondta első felének örültem, a második feldühített. Sikertelenül próbáltam elfojtani morgásomat. Cathy megpróbálta elhúzni a karját, de a vámpír erősen tartotta és lefoglalta, hogy visszamorogjon rám. Előléptem az árnyékból, mire Cathy Henderson karjára csapott. Szerintem neki jobban fájt, mint a vámpírgyereknek.
     -Thomas, engedj már! Suliban úgyis találkozunk.
Töprengve nézett rá, aztán rám, mintha azt fontolgatná, visszalöki a kocsiba és elhajt vele. Ha megteszi, megölöm.
     -Te jó ég, ne aggódj már értem úgy, mint egy kisgyerekért szokás! Tudok én vigyázni magamra!-csattant fel Cathy, mire Henderson végre hajlandó volt felszívódni. Közelebb léptem hozzá, máris megéreztem rám gyakorolt vonzerejét. Csak én vagyok belé ennyire szerelmes?
     -Szia, Cathy! Na, mennyire készítettek ki a vérszívók?-reméltem, hogy nem érezni ki annyira az aggodalmat a hangomból.
     -Szia. Nos, Adelheid rémes volt, Dan pedig rávett, hogy...-elhallgatott, mintha eszébe jutott volna valami szomorú dolog. Ijedten odaléptem hozzá, nem érdekelt, hogy alig ismerem, átkaroltam.
     -Ugye nem bántottak?-próbáltam gondtalan hangot megütni, de nem ment. Cathy egy darabig töprengve vizsgálgatta az arcom, aztán odébb húzódott.
     -Szóval, mit is akartál mutatni?-kérdezett vissza. Nem válaszolt a kérdésemre... lehet, hogy tényleg bántották? Megölöm. Mindegyiket.
     -Várok!-fonta össze a karját hallgatásom láttán. Elmosolyodtam, óvatosan megérintettem az arcát. Át akartam ölelni, magamhoz akartam szorítani, meg akartam csókolni...
     -Olyan aranyos vagy ilyenkor...-már kicsúszott a számon. Ő egy kissé elpirult, aztán ellökte a kezemet.
     -Nem ezért jöttem ide! Gyerünk, igyekezz! Vagy elindulok haza gyalog. Válassz!
   Szavai ráébresztettek, hogy nem tudom húzni az időt az örökkévalóságig. Meg fogja tudni, hogy a farkas, akivel esténként találkozgat a vasútnál, én vagyok. És mennyi mindent elmondott már nekem... El fogom veszíteni.
     -Nagyon dühös leszel rám.
     -Nem érdekel. Tudni akarom az igazat!-egy fatörzsre csapott, mire az jókorát reccsent. Ijedten zsebre dugta a kezét, én pedig döbbenten és kérdőn figyeltem. Mi van ebben a lányban, ami miatt egyre jobban szeretem?
     -Gyerünk!-sürgetett. Szomorkásan elmosolyodtam és a fák közé iramodtam alakot váltani.
     -Fuss csak!-kiáltott utánam. -Akkor megyek haza!-
   Vissza akartam szólni, hogy várjon, de már farkas alakban voltam. Gyorsan kiiramodtam a fénybe és mordultam egyet, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Ő pedig megfordult és a látványomtól a szívéhez kapta a kezét.

11. Barátságok

   Cathy tudni akarja, mi is vagyok én valójában. És azt mondta, addig nincs esélyem nála, amíg ez meg nem történik. Ez most azt jelenti, hogy reménykedhetek?
   Hallottam, ahogy Cathy becsukja maga mögött a termük ajtaját. Gwendolyn dühösen szólt oda neki. Dühösen? Az nem kifejezés.
     -Nem járhatsz Thomas Hendersonnal! Ő az enyém! Nem lehet meg hamarabb neked, mint nekem! Érted? Szakítanotok kell!
   Kővé válva figyeltem, mit reagál erre Cathy.
     -Tudod mit, Gwendolyn? Tessék, viheted!
   Úgy megkönnyebbültem, hogy majdnem felnevettem. Szóval tényleg nem szerelmes a vámpírba. Vagy mégis? Vajon mit gondolhat róla? És... rólam?
     -Ez most mire volt jó?-kérdezte később Henderson bosszúsan Cathy-t.
     -Mondtam, hogy hagyd békén Willt!-ettől a mondattól a szívem talán még gyorsabban vert, mint szokott.
Egy ideig még beszélgettek (kajáról... pont Henderson-nal? pff), aztán kijöttek a folyosóra. Egy sráccal kezdtem dumálni. Pontosabban úgy csináltam, mintha figyelném, mit hadar, közben pedig Cathy felé füleltem. Aztán a vámpír olyat kérdezett, amitől lehet, hogy a szívverésem is megállt egy pillanatra.
     -Eljössz hozzánk délután? Megismerheted a családomat, és talán fotókat is találok...
     -Ki van csukva! Sosem voltam jó beszédpartner, utálom az ismerkedéseket és a kínos helyzeteket. Soha.
     -Nem érdekel az, hogy a családom minden tagja vámpír?
Őt lehet, hogy nem érdekli, de engem igen. Észre se vettem, hogy a kezem ökölbe szorult. Cathy tényleg csak legyintett.
     -Ha veszélyesnek tartanád ezt a látogatást, nem ajánlottad volna fel-közben még egyet akart harapni a szendvicséből, de annak a helyén már csak levegő volt.
     -Utálom, amikor így átlátsz rajtam-fújt egyet Henderson. Cathy már a következő szendvicsért nyúlt volna, de a vámpírsrác megállította.
     -Hagyj későbbre is. És becsengettek-alighogy kimondta, a csengő kolompolni kezdett. Cathy egy pillanatig döbbenten bámult rá, aztán megdobta egy szalvétagalacsinnal.
     -Menj a csodába a felvágósságoddal!
   Felém pillantott, mire vörös arccal beinaltam a termembe. Egy nagy hülye vagyok, szidtam magamat, de leginkább fülig szerelmes. Még láttam, ahogy Cathy keze is ökölbe szorul, aztán visszamennek az osztályukba.
     -Will azóta kerül engem, mióta megkértem, hogy vallja be, mi is ő valójában-sóhajtott Cathy. Zavartan tovább hallgatóztam.
     -Hát tudod, hogy ő is...más?-kérdezte meglepetten Henderson. Hát hiába, Cathy már csak ilyen okos lány... És szemfüles.
     -Igen-felelte egyszerűen, de a beszélgetést nem folytatták. Szerencsére nekünk törink volt, a tanár elmélyülten magyarázott valami királyról, így tudtam egy kicsit gondolkodni... és álmodozni, mi lenne, ha Cathy tényleg érezne valamit irántam.
   
   Órák után Cathy után siettem, aki már Henderson-nal az oldalán ballagott a folyosón. A vámpírsrác el fogja vinni magukhoz... És nem tudom megakadályozni.
   Megfogtam a lány vállát, mire Henderson felmordult. Nem törődtem vele.
     -Gondolkodtam a... dolgon-kezdtem tétován. Megfordult. Az a gyönyörű hajkorona, azok a csodaszép szemek...
     -Hajlandó lennél elmondani, mi is vagy te?-kérdezte egyszerűen. Úgy, mintha nem is izgatná az egész. Zavartan bólintottam.
     -Oké. Holnap gyere elém. Majd a suli felé menet elmondod. A címem...
     -Az nem jó...-ezúttal én vágtam közbe. Gúnyosan Henderson-ra pillantottam. -Nekem is szabad tér kell.
     -Rendben. Ma ötkor ugyanott, ahol Thomas-szal voltam...akkor. Megfelel?
     -Igen, de...-annyi mindent akartam még kérdezni. Sok mindent szerettem volna neki elmondani.
     -Akkor ötkor a kis erdőben. Szia!-köszönt el és magával húzva a vámpírsrácot. Én pedig álltam ott hülyén és a távolodó párosukat figyeltem.

10. Bonyolult származás

   Egész hétvégén Cathy járt a fejemben. Ahogy rám nézett, ahogy Henderson-ra nézett... Mit gondolhat róla? De főleg rólam... Jobban van már? Meglátogassam? Ne látogassam meg?  Felhívjam? Ahhoz meg kell szereznem a számát. Tolakodónak tartana? Örülne nekem?
   Aztán elérkezett a hétfő... a srácokkal a szokott helyen álldogáltunk, ők röhögcséltek valamin, én pedig úgy tettem, mintha figyelnék. Valójában a kaput nézegettem, várva, mikor érkezik meg Cathy. Aztán mikor belépett, egyszerre két érzés is elöntött. Boldogság, mert láthatom. És fájdalom, mert Thomas Henderson-nal érkezett.
   Cathy nem volt boldog a vámpírsrác közelségétől, megpróbálta eltolni magától az őt átkaroló kart. Azonban Henderson nevetett, gúnyosan rám lesett és még szorosabban karolta át.
     -Félsz Grant reakciójától? Hadd örüljön már nekünk!-mondta neki vigyorogva. Cathy szégyenkezve keresett engem a szemével. Találkozott a tekintetünk. Egy pillanatig azt hittem, otthagyja a vámpírját, de lehajtotta a fejét. Kényelmetlenül érzi magát? Talán mégse járnak? Henderson nevetett, mire a lány oldalba bökte.
     -Ne már!
   Elindultam feléjük, bár a többiek próbáltak visszatartani. Teljességgel remegtem az elfojtott indulatoktól. Cathy megpróbált kiszabadulni Henderson szorításából.
     -Engedj el! Nem akarok beszélni vele!-azonban a srác nem engedte, vigyorogva tartotta. Cathy ijedten pillantott rám és a kezébe temette az arcát.
     -Hát mégsem tartottad magad távol tőle?-kérdeztem tőle. Próbáltam érzelemmentes hangon feltenni a kérdést, de nem sikerült. Cathy óvatosan felnézett. Ő nem szólt semmit, csak nézett a csodaszép szemével, ellentétben Henderson-nal.
     -Úgy látszik, ezt a meccset is elvesztetted.
Majd felrobbantam a dühtől, legszívesebben nekiugrottam volna.
     -Ez nem holmi meccsről szól!
Cathy újdonsült haverjára pillantott, aztán nagy levegőt vett és hátralökte. Csak úgy, teljes könnyedséggel. Pedig a vámpírsrác erővel tartotta... Mégis mind a hárman ugyanúgy meglepődtünk.
     -Úgy vigyorogsz, mintha a saját tulajdonod volnék! Vedd tudomásul, hogy ez szimplán barátságig terjed! És nem kéne így bánnod Will-lel!-förmedt Cathy Henderson-ra. Kesernyésen elmosolyodtam, viszont közben azon örvendeztem, hogy mégsem járnak.
     -Kösz, Cathy. Így édesebb a fájdalom...
Legyintett, de a második mondatom elhangzása után (én marha) zavar csillant a szemében.
     -Mindent tudok Thomasról, amit te is. És nem félek tőle. Azonban, ha továbbra is így viselkedik, lehet, hogy kap tőlem!
   Megdöbbentem, de igyekeztem nem kimutatni. Szóval tud róla? Mindenről?
     -A... képességéről is?-kérdeztem gyanakvóan. Cathy a homlokát ráncolta. Aha, pont a lényeget hagyták ki a meséből.
     -Miféle képesség...-töprengett, de még a mondatot se volt ideje befejezni. Henderson elém ugrott és megragadta a karomat.
     -Ez tiltott téma, világos?-morgott rám. Nagyon ijesztő... Cathy megragadta a karját.
     -Thomas, kérlek, ne!-engem véd? Engem? Hűha...
Henderson megfordult és a karjára tette a kezét, hogy alkalmazhassa energiaelszívó képességét. Cathy azonnal megtántorodott, én pedig elrántottam a karom tőle és lelöktem a lányról a kezét. Olyan volt a bőre, mint egy halottnak. Hideg.
     -Legalább őt hagyd békén!
Henderson rám vicsorgott, Cathy pedig azonnal elém ugrott.
     -Nem hagyom, hogy indokolatlanul bántsd!
Nem tudtam, min lepődjek meg jobban: azon, hogy engem akar megvédeni (engem?!), vagy hogy ő próbál megvédeni (ő?! egy vámpírral szemben?!). Végül Henderson egy utolsót mordult, és otthagyott.
     -Miért kell mindenbe beleszólnod?
Cathy megfejthetetlen pillantással bámult utána. Megveregettem a vállát, majd a srácok felé pillantottam. Chester füttyögést imitált, Otto pedig sejtelmesen vigyorogva feltartotta a hüvelykujját. Mire Cathy is odanézett, már csak egy csapat röhögcsélő fiút láthatott.
     -Mit értettél a képesség alatt?-kérdezte óvatosan. Elkomorultam és megráztam a fejem.
     -Őt kérdezd. Olyan őszinte, pont a legfontosabbat felejti ki a meséből... egyébként mennyire komoly ez a dolog köztetek?-bármennyire utáltam magam érte, már feltettem a kérdést. Cathy a szemembe nézett és elmosolyodott.
     -Semennyire. Tegnap elcsattant egy csók az erdőben, még csak nem is járunk...
   Csók? Erdőben? És én erről lemaradtam?! Megölöm Hendersont.
     -Az erdőben?-szakítottam félbe. -Abban a faluszéli elhagyatottban, ahová senki se jár...?-megrémültem. Ott olyan könnyen véget vethet az életének...
     -Igen. Ott mondta el és mutatta meg, mi is ő.
Elképzeltem, mit mutathatott neki. Még jobban gyűlöltem, mint eddig.
     -Veszélyezteti az életed-morogtam. -És... nem ráz ki tőle a hideg?
   Muszáj volt megkérdeznem. Ha azt mondja, hogy igen, akkor elképesztően boldog leszek. Ha azt mondja, hogy szereti, akkor megölöm Hendersont. És utána magamat is.
   Semmit sem mondott. Tétovázott, de egy szót sem szólt.  Megkönnyebbülten nevettem.
     -Vagyis nem tetszik neked!-hihetetlen, de igaz. Végre egy ember, aki ellenáll a vámpírvigyornak.
     -Hát... nem, nem túlzottan. Szép, mert... mert az ami, de nem vagyok beleesve.
Tényleg hihetetlen... Vagy csak nem őszinte velem szemben? Az arcát fürkésztem, de semmit sem tudtam kiolvasni a tekintetéből. Aztán eszembe jutott, hogy...
     -Ezek szerint nekem is van nálad esélyem?-kacsintottam rá. Elkomorodott, mire rögtön megbántam tolakodó kérdésemet. Na, most többé nem áll velem szóba.
     -Addig, amíg el nem mondod, miben különbözöl az átlagemberektől, semmiképpen sem.
   Egyszerre több dolgot is éreztem. Örömöt, hitetlenséget, boldogságot... és meglepetést. Szóval tudja. Vajon honnan?
     -Szóval... sejtesz valamit-olyan nehéz volt kimondanom... mi van, ha ez fog tönkretenni mindent?
     -Igen. És tudni szeretném az igazat-mondta, sarkon fordult, és otthagyott, ahogy hülyén nézek utána.

9. Kórház

   Egész hétvégén csak Cathy-re tudtam gondolni. Egyrészt, hogy mit csinál, boldog-e, ő is gondol-e rám... Másrészt pedig hogy összejött-e már a vámpírgyerekkel. Szerelmes belé? Vagy nem? Most is együtt vannak? Hiányzok neki? Mi van, ha már nem is él, csak mert Henderson elvesztette a fejét?
   Szegény Chester-éket már annyit traktáltam a hülyeségeimmel, hogy már inkább nem is szóltam hozzájuk. Többnyire nagyinak öntöttem ki a szívem, ő azonban csak együtt érzőn megsimogatta a kezem és arra biztatott, hogy ismerkedjek meg jobban azzal a lánnyal. De ha egyszer félek... Ha nem leszek neki szimpatikus, ha nem szeret viszont, ha Hendersont szereti... Annyi kétségem volt...
   Szombat délután arra tértem magamhoz szerelmes mélázásomból, hogy a telefonom cseng. Rex volt az.
     -Cső, tesó! Hallottad?
     -Mit?-kérdeztem vissza értetlenül.
     -Szóval még semmit-sóhajtotta egyik legjobb haverom. -Figyelj... ne szedd le a fejem és ne kezdj el üvöltve rohangálni.
     -Mondd már, mi van?-förmedtem rá egyre idegesebben.
     -A te... Cathy-vel baj történt.
     -Micsoda?!-kiáltottam és felpattantam az ágyról.
     -Mondom, hogy nyugi. Tudod, Henderson-nal volt... Ott kint, Cathy-éknél.
     -Mit keresett az ott?-dühöngtem. Ez nem lehet igaz, mindenhova követnie kell őt?
     -Gondolom Cathy áthívta.
A falnak tántorodtam. Áthívta? Talán több is van köztük barátságnál? Miért hívta át azt a vérszívót? Miért kell neki jóban lennie Henderson-nal?!
     -Mondd, hogy nem halt meg-a hangom nem volt több suttogásnál. Elképzeltem, ahogy Cathy halottsápadtan fekszik a földön, gyönyörű haja szétterült, a nyakán lévő seb pedig ott vöröslik...
     -Nem, nem halt meg-megkönnyebbülten fújtam egy nagyot. -Henderson alkalmazta rajta a képességét. Kissé... sokáig rajta felejthette a kezét...
     -Micsoda?-kiáltottam ismét. -Megölöm!
     -Nyugodj le. Cathy most kórházban van.
     -KÓRHÁZBAN?!-a kiáltásomat az egész város hallhatta.
     -Nem komoly, de...
     -Majd még hívlak!-vágtam zsebre a mobilt és leviharzottam a lépcsőn.
     -Majd jövök!-kiáltottam be a konyhába és rohantam volna tovább, de nagyi megállított.
     -Dzseki, bukósisak-mondta komoly arccal. Megráztam a fejem.
     -Futva megyek!-szóltam még vissza az ajtóból és rohanni kezdtem. Kit érdekel, ha meglátnak? Ott a helyem Cathy mellett.
   A kórházban -egy kis kérdezősködés után a recepción-gyorsan megtaláltam Cathy szobáját. Amint észrevettem, hogy Henderson is ott van, düh öntött el. Mit képzel magáról, hogy még mindig itt van? Hallottam Cathy édesanyjának hangját.
     -Kicsim, most nem ehetsz! Az infúziód és a doktorok...
     -Nem érdekel!-morogta. -Éhes vagyok és enni akarok!
Halkan felnevettem. Henderson is, mire nagy levegőt vettem és beléptem a szobába.
     -Hallottam, hogy rosszul lettél-néztem rajta végig. Nem olyan volt, mint amilyenre számítottam. Nem volt halottsápadt, rendesen vert a szíve és nem kapkodta a levegőt. Felnéztem, fintorogva Henderson-ra néztem, majd visszafordultam Cathy-hez.
     -Hogy vagy?-hülye kérdés. Ugyan hogy is lenne egy kórházban?
     -Éhesen-fintorgott, aztán felcsillant a szeme. -Van nálad kaja?
Tétováztam. Egyrészt, mert ezt talán már vámpírsráctól is kérdezte (aki nem adhatott neki, mért is lett volna nála, hahh), másrészt, mert volt a zsebemben egy ismeretlen eredetű csoki. Közben Cathy anyukája sutyorgott valamit a lányával, majd kiment.
     -Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne most...-haboztam.
     -Ha nem adsz, éhen halok. Mindenki megtagadja tőlem a kaját-nézett rám esdekelve. Ott helyben elolvadtam olajzöld szemétől. Megadóan sóhajtottam és odaadtam neki a szelet csokit, ami már nem is tudom, hogy került hozzám. Remélhetőleg nem romlott. Ha mégis... az szívás lenne.
     -Ilyenkor nem lehet neked nemet mondani.
     -Tudom-vigyorodott el, és jókorát harapott a csokiból. Akkorát, hogy félre is nyelt. Már én is nyújtottam a kezem, de Henderson gyorsabb volt. Hirtelen mozdulattal mellette termett és jókorát csapott a hátára. Túl nagyot. Azonban Cathy-nak nem tört el a gerince és ő maga is csak megkönnyebbülten lenyelte a falatot. Aztán mégis odanézett, mert vámpírsrác már megint hátba akarta veregetni.
     -Ne, Thomas. Ne verd szét a hátam...
   Henderson hátrahőkölt. A kezére nézett, majd ökölbe szorítva leengedte.
     -Sajnálom-suttogta. Sajnálhatja is... és nem csak ezt.
     -Látod? Már ennyivel is veszélyezteted az életét!-szóltam oda neki.
     -Mert melletted teljes biztonságban van.
Ökölbe szorítottam a kezem.
     -Én nem veszek el tőle -belőle-semmit. És nem...
     -Ebből elég!-sziszegte Henderson. Azt hittem, nekem ugrik (próbálja csak meg), de nem tette. Még egyszer Cathy-re pillantott és kiment. Cathy-re mosolyogtam.
     -Mintha most, hogy kiment, még melegebb is lenne-sóhajtottam és melléültem egy székre. Zavartan meredt rám.
     -Mi volt ez az előbbi célozgatás?
   Megmerevedtem. Észrevette... és lehet, hogy Henderson-nak ad igazat. És ha őt szereti mégis?
     -Semmiség. Ne is törődj vele!-erőltetett mosollyal felálltam és az ajtó felé indultam. Mi keresnivalóm van itt?
   Utánam kapott, de az infúzió közbeszólt, szisszenve rántotta vissza a kezét.
     -Várj! Nem hagyhatsz itt!-kérlelt. -Ha elmész, nagyon rossz dolgokra fogok gondolni!
   Majdnem bedőltem neki. Majdnem visszarohantam és bevallottam, hogy szeretem. Majdnem visszamentem, de eszembe jutott, hogy nézett Henderson-ra. És rám.
     -Hát pedig-néztem vissza még utoljára-én most itt hagylak.

8. Két tűz között

   Másnap reggel a srácokat még a szokásosnál jobban is megőrjítettem. Állandóan olyan gondolatok cikáztak a fejemben, amiknek semmi keresnivalójuk nem volt ott. Mi van, ha Cathy már halott, mert a vámpírgyerek rátámadt? Mi van, ha tényleg beleszeret? És ha én nem tetszem neki? Tisztára úgy viselkedek mostanában mint egy szerelmes... kamaszlány. Király. Egy égetnivaló barom vagyok, az. Rossz sejtelmeim közül egypár valóban bebizonyosodott... és hiába terveztem el előre a reakciómat, minden másképp történt.
   Először is megérkezett Henderson a kocsijával... még ült mellette valaki, de a fény visszatükröződött az üvegen, így nem láttam be rendesen. Viszont már ennyitől is ledermedtem. Egy lány lehet mellette... ki más? Ha Cathy az, megölöm.
   Cathy volt az. Becsukta a kocsiajtót, vállára vetette a táskáját, és egymásra mosolyogtak Henderson-nal. Sóhajtott... aztán rám nézett. Leolvashatott mindent az arcomról: döbbenet... aggodalom... megvetés... gyűlölet. Egy darabig még engem fürkészett, aztán Henderson felé fordult. És olyat tett, amit soha nem fogok elfelejteni.
   A tekintete végigsiklott a vámpírsrácon, kissé elidőzött a száján, a fogain. Azt hittem, meg fogja csókolni, de nem. Hátrébb lépett és enyhén meggörnyedve, védekező pózban megállt. Döbbenten elmosolyodtam. Hát mégsem olyan lány, amilyennek hittem. Azonban a pillanat tovaszállt, amint Henderson felé fordult.
     -Te meg mit művelsz?-kérdezte. Mintha nem tudná... Teszi itt az ártatlant. Cathy óvatosan felém pillantott, aztán vissza Henderson-ra.
     -Mi volt ez?-kérdezte ismét a vámpírgyerek.
     -Mi?-kérdezett vissza zavartan Cathy. Egy pillanatig gondolkodott, aztán megrázta a fejét.
     -Én sem tudom hova tenni az előbbit-vonta meg a vállát. Henderson egy darabig némán méregette, aztán bementek az osztályterembe. Én is döbbenten álltam az események előtt: Cathy úgy reagált, ahogyan nem lett volna szabad. Vagy már tud arról, hogy újdonsült barátja vámpír?
     -Láttátok?-böktem oldalba Rexet.
     -Mit?-kérdezett vissza Otto, mire legyintettem.
     -Csak... mindegy. Felejtsétek el.
   Azonban minél többet gondolkoztam ezen, annál jobban idegesített. És nem csak ez... Még bent maradtam a suliban, egészen háromig... Na vajon miért? Cathy kilépett az udvarra és a kapu felé nézett. Követtem a tekintetét: Henderson a kocsijának támaszkodva várta. Iszonyú dühös lettem, nem törődtem semmi mással, odamentem Cathy-hez és megállítottam.
     -Mit akar tőled Henderson?
Furcsán nézett rám és elhúzódott tőlem.
     -Mit érdekel az téged? És miért mondanám el?-kérdezett vissza. Megint megragadtam a karját. Nem is tudja, mennyire érdekel.
     -Mert Henderson veszélyes!-kit érdekel, mit gondol? Tudnia kell az igazságot!
   A szemébe néztem, ő pedig viszonozta a pillantásomat. Nem azt fontolgatta, higgyen-e nekem... Hanem hogy mit is reagáljon. Végül kirántotta a karját a szorításomból és enyhén remegő hanggal a képembe vágta:
     -Maradj a saját dolgaidnál!
   Természetesen pont ekkor kellett Henderson-nak közbeszólnia. Odasuhant Cathy-hez és hátrébb húzta tőlem.
     -Ne zaklasd fel őt!-morgott rám. Ha harc, hát legyen harc.
     -Mert akkor mi lesz?-morogtam vissza.
Cathy idegesen kapkodta köztünk a fejét, végül gyorsan közénk lépett.
     -Itt ma nem lesz verekedés-szögezte le határozottan. Döbbenten meredtünk rá.
     -Te ezt véded?!-egyszerre szólaltam meg Henderson-nal.
     -Igen, ezeket védem!-vágott vissza Cathy. -Nem fogtok miattam egymásnak ugrani, világos?
   A szíve olyan szaporán vert, hogy majd kiugrott a helyéről. Viszont az arca kissé piros volt... ami vagy azt jelenti, hogy ideges a kétszeres figyelem miatt, vagy hízeleg neki a viselkedésünk.
     -Kérlek, Catharine...-Henderson finoman a nevét suttogva a karjára tette a kezét, mire Cathy megtántorodott. Hát persze, a vámpírok szuperképességei... Henderson-nak az energiaelszívás jutott, amit ki is használ rendesen.
     -Thomas, kérlek vigyél haza. Ennyi elég volt. Fáradt vagyok... csak tudnám mitől-rámosolygott, az pedig viszonozta. Levegőért kapkodtam.
     -Te ezután is képes volnál vele egy légtérben maradni?-szegeztem Cathy-nek a kérdést.
     -Will, azt hiszem, hogy ma már elég zűrt kevertél. Menj haza te is!-bökött egyszerűen a motorom felé, aztán elindult kifelé Henderson-nal.
     -Kérlek...-kértem halkan, miközben megragadtam a pulcsija ujját. Kereken három másodpercig gondolkodott, közben végig a szemembe nézett. Végül óvatosan elhúzta tőlem a kezét és lesütötte a szemét.
     -Holnap találkozunk-lehelte, és elrohant. Egyenesen Henderson-hoz, aki kárörvendően rám vigyorgott, aztán elhajtott azzal a lánnyal, akit életemben először tiszta szívből szeretek. Bár Cathy még intett egyszer, nem intettem vissza. Minek? Tuti belezúgott a vámpírsrácba.
   Eszembe jutottak esti találkáink, amikor gond nélkül elüldögélünk egymás mellett. Aztán egyik nap Cathy azt mondta, hogy imádja az esti kis összejöveteleket... Hirtelen nem is tudtam mit reagáljak. Végül örömöm győzött, háton fetrengve vakkantgattam és vonyítottam egy darabig.
     -Nagyon vicces!-mondta akkor duzzogva Cathy. Félreértett? Gyorsan felpattantam, majd odaérve nekidörgölőztem. Akkor nevetett és mosolyogva rávágott egyet az orromra.
   Kit érdekelt akkor, mit gondol rólam? Úgyse tudja, hogy én vagyok a farkas, akivel minden este találkozgat. Most pedig úgy látszik, nem is fogja megtudni soha. Aznap este a vasút közelébe se mentem.

7. Henderson

   A hét gyorsan elrepült. Reggel köszöntem Cathy-nek, egész délelőtt utána hallgatóztam, a szünetekben pedig Chester-éket fárasztottam szerelmes hülyeségeimmel. Délután sóhajtva hagytam el a sulit, hogy kivárjam otthon az öt órát, amikor is rohantam Cathy-hez farkas alakomban.
   Semmi sem volt ahhoz az érzésez fogható, amikor átkarolta a nyakamat és csak ültünk, néztük a naplementét. Néha megsimította a hátamat, megvakarászta a fülem tövét... Egyre többet gondolkodtam azon, mi lenne, ha emberként jelennék meg az egyik találkán. Sose volt hozzá elég bátorságom, hogy végrehajtsam: mi van, ha megutál? Már elmondott nekem annyi mindent... Panaszkodott a szüleire, szidta a Greenhold-ikreket, beszélt egy új barátnőjéről, Caroline-ról... Csak engem nem említett meg. És ez bántott a legjobban.
   Aztán egyszer csak bekövetkezett, amitől féltem. Cathy-éknek angolórája volt éppen. Aztán az az utáni szünetben hallottam, hogy odamegy valakihez és ráförmed:
     -Nagyon érdekes és vicces voltam, ugye?
   Már ekkor gyanakodtam és reménykedtem, hogy nem ahhoz intézi szavait, akihez a legkevésbé kéne. Minden hiába, bekövetkezett az elkerülhetetlen.
     -Igen-felelte neki egy nyugodt hang. Thomas Henderson hangja... Ezzel elvileg semmi baj... csakhogy Henderson vámpír. Igen, a vérivó fajtából. És a mesékkel ellentétben nem állatokon élősködik. Adjuk össze a kettőt.
     -És miért?-kérdezte Cathy zavartan. A srác nevetett.
     -Magad sem tudod, milyen érdekes vagy, eltaláltam?-kérdezett vissza, én pedig ezért az egy mondatáért jobban utáltam, mint eddig.
     -Én, érdekes? Ugyan-válaszolta. Hát nem tudja magáról, milyen feltűnő jelenség?
     -Egyébként Thomas Henderson vagyok-mondta a srác. Egy kis csend után hallhattam, hogy visszamennek a termükbe. Cathy elejtett valamit, aztán zavartan ismét Thomashoz szólt.
     -Nem kéne visszamenned a termedbe? Mindjárt csengetnek-nyögte. Kínos lenne neki a szituáció?
   Henderson egy pillanatig hallgatott, aztán nevetésben tört ki.
     -Igazán elárulhatnád, mi olyan vicces!-mondta Cathy dühösen.
     -Tényleg nem tudod, Cathy?-hátborzongató volt a hangja.
     -Honnan tudod a nevem?-kérdezte Cathy döbbenten.
     -Az osztálytársad vagyok-Henderson ismét röhögőgörcsöt kapott. Hallottam, hogy Cathy az asztalra csap.
     -Tudod, nekem nem a körbelesés volt az első dolgom!-vágott vissza mérgesen.
     -Valószínűleg a második se.
     -Akár a helyedre is ülhetsz!...-hirtelen Cathy elhallgatott, majd pár pillanatnyi csend után döbbenten csendült föl a hangja:
     -Te jó ég... fázol?
Ökölbe szorítottam a kezemet és szitkokat szórtam a vámpírokra. Tuti hozzáért véletlenül (ajánlom, hogy véletlen legyen) és megérezte a testhőjét. Vagyis annak hiányát.
     -Egy kicsit...
     -Egy kicsit?! Eredj a radiátorhoz!
   Csend támadt. Elképzeltem Cathy arcát, ahogy Henderson-ra néz, akit most még jobban utáltam. És most még egy lány beleesik, járni kezdenek, és... És nekem nem marad semmi. Düh lobbant bennem. Egy újabb embert veszítek el, akit még nem is volt alkalmam megismerni. Két kezemen meg tudom számolni, hányszor volt merszem megszólítani. Én szeretem őt... szinte semmit se tudok róla, mégis teljes szívemmel szeretem. Volt pár alkalmam, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, amiket sikeresen elszalasztottam. És most talán tényleg elveszítem őt... örökre.
   Többet nem beszéltek egymással, de csengő után ismét átfüleltem a termükbe. Gwendolyn dühösen az asztalra csapott valamit.
     -Erről majd holnap beszélünk! Ne reménykedj benne, hogy elfelejtem!
Cathy sóhajtott és valamit becipzárazott.
     -Gwendolyn!-kiáltott a szőkeség után. -Nem is reménykedem.
Még láttam, hogy kilép a folyosóra, elmegy a ledöbbent szöszi mellett és elsétál.

6. Várva várt találkozó

   Reggel ugyanott álldogáltunk a srácokkal, mint általában. Röhögcséltünk, cukkoltuk egymást (főleg Chester engem), én pedig vártam, hogy megérkezzen Cathy és ismét hülyét csinálhassak magamból.
     -Na nézd csak, hogy várja élete értelmét!-bökött oldalba Darren. Legyintettem.
     -Nekem legalább tetszik is valaki, nem csak hülyítem a csajokat.
Darren fintorgott és a karomba öklözött.
     -Szerintem teperj jobban. Ha nem sietsz, elviszi az orrod elől egy vámpír.
     -Ilyet ne is mondj, jó?-morogtam. ekkor lépett be a kapun Cathy. Az odamenős-köszönést még korainak éreztem, ezért inkább  odakiáltottam neki:
     -Hát szia, Williams!
   Lehet, hogy kissé túl nyers voltam, mert csak egy halk helló!-t vetett oda. Valamin nagyon törte a fejét, látszott az arckifejezéséből. Kihasználva, hogy lelassít, utánamentem. A vállára tettem a kezem.
     -Hé, valami baj van?
Nem nézett a szemembe, ami baromira zavart. Min gondolkozhat annyira?!
     -Hát, anyumék a hétre szobafogságot rendeltek el. Nem mehetek senkihez és hozzám sem jöhet senki-hadarta.
     -Ó, de kár! A motorozás lefújva-mondtam szomorúan. Tényleg csalódott voltam. -Esetleg jövő héten? Száguldhatunk együtt, biztosíthatlak róla!-reménykedtem benne, hogy igent mond.
     -Oké-felelte, mire pulzusom tényleg az egekbe szökött. Rögtön utána konstatáltam, hogy már el is indult befelé. Megragadtam a kezét, mire mérgesen visszafordult.
     -Mi van?
     -Én csak...teljesen máshol jársz ma reggel-nyögtem zavartan és elengedtem a karját. Fintorgott.
     -Na nem mondod. Amúgy igen, a nyelvvizsgám egyik tételét mondom magamban, de te mindig megzavarsz!-még jobban zavarba jöttem, felemelt kézzel hátráltam egy lépést.
     -Hű, bocsi-mondtam bocsánatkérően. Ekkor megkordult a hasa. Gyorsan odakapta a kezét és a gyomrára szorította. A mozdulat és az arckifejezése megmosolyogtatott.
     -Kicsit mintha éhes lennél. Mikor ettél utoljára?-kérdeztem.
     -Ma reggel-vágta rá. Túl gyorsan, hogy igaz legyen. A táskámra mutattam.
     -Adjak egy szendvicset?-ajánlottam fel.
     -Milyet?-túl mohón kérdezte. Mosolyogtam.
     -Vaj, paprika, paradicsom, tojás-én az ilyen tartalmasat szeretem. Bár most hús nem is volt benne, szóval nagyi tuti vitaminkúrát tart. Ő csak fintorgott.
     -Fúj. Tartsd meg magadnak. Ilyen ehetetlen kaját nem kérek.
A hasa megint megkordult, de ő sietve otthagyott. Sóhajtva baktattam vissza a srácokhoz.
     -Na, megvolt a családi dráma?-kérdezte Chester. Löktem rajta egy kicsit, mire mind röhögni kezdtek.
     -Valamin nagyon törte a fejét-mondta halkan Rex. -Mi volt az?
     -Épp ez az, hogy én sem tudom. Azt mondta, hogy nyelvvizsga-tételt mondott... De én nem hiszem...-a levegőbe öklöztem.
     -Nyugi, haver. Az első szerelem már csak ilyen-nyögte be Otto, mire röhögni kezdtek. A kezembe temettem az arcom.
     -Ez nem vicces! Vonzódok iránta... ő pedig alig szól pár szót hozzám.
     -Van ilyen... Próbálkozz tovább!-biztatott Rex. -Például köszönj halkabban. Azzal, hogy odaszólsz neki a fél sulin keresztül, elég kínos helyzetbe kerül.

   Egész nap utána hallgatóztam. Azonban az órák után nem maradhattam az udvaron egyedül, a fiúk pedig most nem tudtak és nem akartak ott unatkozni velem háromig. Így én is hazamentem.
   Nagyi egy nagy tál levessel és csirkecombbal fogadott. Gyorsan megettem mindent, amit elém tett, aztán már mentem volna, de megállított. Ismét.
     -Halljam, milyen az a lány?
   Visszahuppantam a székre és elmondtam neki mindent Cathy-ről. Hihetetlen, de utána valamivel jobban éreztem magamat. Nagyi végig megértően bólogatott, majd beszámolóm végeztével megsimította a kézfejemet.
     -Nos, te tényleg szerelmes vagy abba lányba. Remélem, meg is érdemli, hogy szeresd, még ha távolról is.
     -Szerintem észre se vesz... Alig ismerem pár napja és még nem is beszéltünk annyit...
     -Mi az, hogy észre se vesz? Te se vedd észre őt! És beszélgess vele többet.
     -Nagyi... Cathy-t lehetetlen nem észrevenni-sóhajtottam és felálltam az asztaltól. -Köszi, hogy megbeszélhettem veled... ezt.
   Nagyi is felállt és átölelt engem.
     -Ha már a húgod egész nap a szobájában lapít, legalább veled tartsam fenn a jó kapcsolatot.
   Igen, van egy húgom is, Victoria. Aki azonban kerek... 36 éve csak ül a szobájában és sose jön elő. Na jó, suliba bejárt... régebben. Azonban valami teljesen tönkretette... A 36 év alatt egyszer tudtam beszélni vele, amikor is sírva vágta a képembe, hogy tönkretettem az életét. Csak tudnám, hogy én mivel...
   Az órára pillantottam és elállt a lélegzetem. Fél öt. És... farkasként ötkor találkozom Cathy-vel a vasútnál. A csodába... Látni fogom őt! Megint! És beszél majd hozzám... Hacsak nem hív rám valami vadászt ezüstgolyókkal felszerelkezve. Na persze. Nem tűnik olyan lánynak, de azért jobb vigyázni.
   Háromnegyedkor alakot váltottam, és rohantam a sínhez, nem törődve semmi mással. Közben csak úgy zakatoltak a kérdések a fejemben: mi lesz, ha nem jön el? Mi lesz, ha megijed tőlem? sikoltozni kezd, ahogy meglát? És ha megpróbál tényleg lelövetni?
   Egyszerre érkeztünk meg. Minden aggodalmam alaptalan volt: Cathy amint észrevett, boldogan felkiáltott és oda akart rohanni hozzám. Aztán félúton megtorpant és zavartan rám pillantott. Végül lehuppant a földre.
     -Csak... örülök, hogy látlak. Azt hittem...felszívódsz. Hogy csak álom volt...-hadarta, fejét a térdén nyugtatva. Odaugrottam mellé és hozzádörgölőztem. Fantasztikus érzés volt. Meglepetten emelte fel a fejét és a szemembe nézett. Egy darabig így ültünk, aztán megcirógatott egy kicsit a fülem mögött.
     -Ki vagy te?-kérdezte halkan. Sóhajtottam és nekinyomtam a fejem a tenyerének. Olyan aprónak tűnt mellettem szokatlan magassága ellenére is...
     -Ugye ezek a találkozók rendszeresek lesznek?-törte meg a csendet aggódó kérdésével. Szemrehányón néztem rá és bólintottam. Majd bolond leszek kihagyni az alkalmakat, amikor együtt lehetek vele. Kettesben. csak ő és én... gátlások nélkül.
   Cathy mosolygott és az órájára pillantott. Kissé meglephette, hogy elszaladt az idő. Felállt mellőlem, búcsúzóla végigsimította a hátam, majd még egyszer visszapillantva hazaszaladt. Addig követtem a tekintetemmel, amíg csak tudtam.

5. Én a sötétben

   Nagyon aggódtam Cathy-ért. Még csak most jött ide, és két nap alatt kétszer... verekedett. Hát, az biztos, hogy kissé félreismertem. Most már nem tűnik annak a törékeny lánynak... annyira. mert az jó, hogy kiáll az igazáért meg minden... de egy magamfajtával szemben nem lenne esélye. És ez aggaszt, szüntelenül.
   Elsétáltam az igazgatói felé és hallgatóztam. Cathy nem próbált védekezni. Egyetlen mondata fogott meg igazán:
     -...Nem vagyok se gyáva, se hazug.
Arrébb mentem és a falnak dőltem. Ez a lány, aki iránt megmagyarázhatatlan vonzást érzek, talán soha nem fog engem szeretni. A hangokból érzékeltem, hogy Cathy jön kifelé. Visszarohantam a srácokhoz, akik az udvaron vártak.
     -Na, mi van az imádottaddal?-vigyorgott rám Chester. Nyakon legyintettem.
     -Elzárás, végig a héten, háromig-jó, hogy kitűnő a hallásom.
     -Ajánld fel neki, hogy hazakíséred. Olyankor a környék már veszélyes-röhögött Otto. Morogtam.
     -Hagyjatok békén.
     -Figyelj, kiscsávó!-karolt át Darren. -Én azt mondom, lazuljunk otthon háromig, utána meg elmegyünk veled oda, ahol találkozni szeretnél Cathy-vel.
   Elvörösödtem és beletúrtam a hajamba.
     -Honnan gondolod, hogy találkozni szeretnék vele... megint?
Összenéztek, nem szóltak semmit.
Felmordultam.
     -Muszáj! Az a lány jár mindig a fejemben! Benne van az álmaimban! Mindig rá kell gondolnom! Istenem, reménytelen eset vagyok. Még csak rám se néz-öklöztem a levegőbe. Rex nyugtatólag a vállamra tette a kezét.
     -Előbb-utóbb észrevesz. Szerintem most oszoljunk, aztán háromkor megyünk, ahova szeretnél.
     -Kinyomoztam, hol lakik-mondtam halkan. Chester nevetett.
     -Haver, te tényleg beleestél.

   Alig értem haza, máris vettem fel másik alakomat. Nagyi előtte még a fejét csóválva figyelmeztetett a tanulnivalókra. Kit érdekel a gimi, amit már vagy háromszor elvégeztem mindenfelé? Engem jelenleg egyetlen ember érdekel, és őt most nem láthatom.
   Futottam, ahogy csak tudtam. Át a sűrűn, a bokrokon, mindenen. Úgy vágtáztam, hogy a tempóm emberi szemmel már szinte követhetetlenné válhatott. Majdnem teljesen sikerült kiüríteni az elmémet, de persze Cathy-t nem tudtam kiverni a fejemből. Mit csinálhat most? Unatkozik? Beszélget valakivel? Esetleg egy fiúval? Biztosan udvarol is neki. Mi van, ha már jár valakivel? Te jó ég, egyre nagyobb baromságok járnak a fejemben.
   Hazamentem, visszavettem emberi testemet és felkaptam valami cuccot. Már mentem volna ki az ajtón, hogy induljak (Cathy-ék utcájának az elején fogunk találkozni a srácokkal...), mikor nagyi megállított.
     -Ahhoz a kislányhoz mész?-ráncolta a homlokát.
     -Cathy a neve.
     -Szóval hozzá mész. Rendben van-engedett el mosolyogva, mire elvörösödtem. Intettem egyet, és rohantam.
   Chesterék már vártak a megbeszélt helyen.
     -Mit is mondtál, mikor jön?-kérdezte Rex.
     -40 perccel múlt három... Most már itt kéne lennie.
     -Mi van, ha kocsival hozzák haza? Az apja-vetette fel Otto.
     -Reménykedjünk, hogy nem... Ott van!-böktem a távolban egy pontra.
     -Ja, gyalogol. Alighanem busszal jött, 10 km kissé hosszú séta volna-vigyorgott Chester. Vörös fejjel oldalba böktem a vihogókat.
     -Ne bámuljátok már annyira!
     -Mi nem, te bámulod!-vágott vissza Darren, mire megint röhögni kezdtek. Figyeltem, ahogy közeledik, aztán megböktem a mellettem álló Chestert.
     -Beszélgessetek már valamiről, hé!-megint nevettek, aztán vigyorogva dumálni kezdtek valami hülyeségről. Nem rájuk, hanem a közeledő Cathy-re figyeltem. Láttam, hogy észrevesz minket és kissé lentebb hajtja a fejét. Mosolyogtam, majd mikor közvetlen mellénk ért, odaszóltam.
     -Hé, Williams! Letelt a büntetésed?
A figyelem központjába került, ami láthatóan zavarta. Szégyenlősen visszamosolygott.
     -Ööö... ehm...igen, le. És ööö...sziasztok-nyögte akadozó nyelvvel. Hmm, nem szereti, ha rá figyel mindenki. Mégis, ő az egyik legfeltűnőbb jelenség, akit valaha láttam.
     -Ööö... Ehm... szia!-utánozta Otto és Chester a dadogását. Magamban megfogadtam, hogy miután Cathy elment, nyakon vágom mindkettőt. A lány fintort vágott rájuk, majd ismét felém fordult.
     -Igazából megint büntetést kaptam. Egész héten bent kell maradnom suli után.
Füttyentettem, mintha semmit se tudnék az egészről. Láttam, hogy óvatosan a srácokra pillant, és boldogan nyugtázza, hogy már nem rá figyelnek. Legalábbis nem csak rá... Az én bénázásomra is.
     -Mit fognak szólni a szüleid?-öcsém, ennél bénább kérdést nem is tehettem volna fel. Vagy igen? Nem akarom tudni.
     -Hát...el tudom képzelni. Gondolom, ki lesznek bukva. hozzászoktak már, hogy én az a csöndes jókislány-típus vagyok-mondta és óvatosan elmosolyodott, mintha ezt a viccet csak ő értené. Nevettem.
     -Óh, én azt kétlem. Lehet, hogy az voltál, de most már...-nem akartam, mégis kicsúszott a számon. A szemében megvillant valami, de rögtön el is tűnt. Vajon mit gondol most rólam? Talán valami perverz idiótának néz, aki csak a lába közé akar férkőzni.
     -Nos, most mennem kell. Nem szeretném, ha még pluszban a késés miatt is letolnának-mondta egyszerűen... és bocsánatkérően. Talán mégsem tűntem perverznek. Biccentettem.
     -Nos, holnap is itt leszünk. Ha akarod, csatlakozhatsz hozzánk. Esetleg vihetünk egy kört az egyik motoron!-bármennyire utáltam magam érte, már felajánlottam. Azonban Cathy szeme boldogan felcsillant.
     -Hű, az szuper lenne! De ugye... gyorsan mennénk?
Ez megmosolyogtatott.
     -Gyorsan mennénk? Száguldanánk!-vigyorogtam rá. Cathy mosolyogva elköszönt.
     -Akkor holnap repülünk.
     -Úgy bizony-mondtam. Nem csak ő volt boldog. Én boldogabb voltam.

   Este még egyszer el kellett mennem a házukhoz... Farkasként. Miután egy darabig nézegettem az ablakokat, azt találgatva, melyik mögött lehet a szobája, felálltam, hogy futkározzak még egy kicsit. Ekkor hallottam meg, hogy sír. Ki bántotta, mikor, hol és miért? Földbe gyökeredzett lábbal hallgattam, aztán az egyik ablakban meglebbent a függöny. A legfelső párkányosban... Gyorsan beugrottam a bokrok közé és az utca vége felé futottam. Túl későn... Meghallottam Cathy lépteit a lépcsőn. Szóval ő vett észre.
   Már korábban felfedeztem, hogy a kertjük végében fut a vasút... arra mentem én is. Rossz döntés: Cathy ugyanarra futott, aranyszín haja az arca körül lengedezett. Felfutottam a töltésen, későn rájőve, hogy rossz ötlet: a kavicsok zörögtek a talpam alatt. Átvetődtem a másik oldalra, a bozótba.
   Cathy hallhatott engem, mert már a vasút tetejéről szemlélődött. Meg akartam változtatni a helyemet, de megint meglátott. Azonban sikerült arrébb ugranom, így mire odaért előbbi rejtekhelyemre, már semmit sem talált. Óvatosan arrébb sétáltam egy kicsit és felléptem a sínre, egy aprót morranva. Most vagy soha.
   Ijedten megfordult és elkerekedett szemmel nézett rám. Azonban nem futott el, csak állt és nézett. Már elég sötét volt, nem nagyon tudtam kivenni az arcvonásait. Közelebb léptem, mire ő egy lépést hátrált... volna, ha nem esik el egy letört gallyban. Döbbenten nézte, hogy elé állok. Nem sikoltozott, vagy próbált megütni... egy kavicsot kezdett keresni a földön, tartva velem a szemkontaktust. Figyelemelterelés? Most komolyan... egy parányi kővel egy termetes vadállat ellen? A kezére raktam a mancsomat. Hallottam, hogy visszafojtja a lélegzetét, a szíve is össze-vissza vert. Szemrehányón néztem rá, visszahúztam a mancsom és leültem vele szemben.
   Döbbent arccal térdelt fel, szeme hitetlenül csillogott. Az járhatott a fejében, hogy egy normális farkas nem így viselkedik. Talán már el is döntötte magában, hogy tuti veszett vagyok, és az életben nem jön többet a vasút közelébe.
     -Ki...ki vagy te?-kérdezte óvatosan. A helyzet komikus volt, nevetnem kellett. Igaz, inkább vakkantásnak hangzott farkasszájból, de mindegy. Inkább a hold felé böktem a fejemmel, arra utalva, mit keres itt kint ilyen későn. Mintha nem tudnám.
     -Igazad van, haza kéne mennem. Későre jár-sóhajtotta, aztán zavartan megrázta a fejét és felpattant. A hajába túrt, amit az esti szellő finoman lebegtetett.
     -De hülye vagyok-mormolta és megint rám nézett. Még ülve is nagy lehettem neki, hiába volt ő is magas. megint vakkantottam (nevetés... pff), majd kilógatott nyelvvel megráztam a fejem. Ez bejött: nevetett.
     -Most már tényleg megyek. És... csak kóboroltál vagy holnap is itt leszel?-látszott, hogy hülyén érzi magát a kérdés után, ami inkább csak hangos töprengés volt. Hogy ne csak ő érezze magát annak, bólintottam. Meglepetten hátrált, de most nem ijedtében.
     -Hát akkor...szia-intett nekem egyet. Visszavakkantottam, aztán beugrottam az árnyékok közé. Egészen addig követtem a szememmel, amíg be nem lépett a házukba.

4. Először... és másodszor is

   Nem tudtam kiverni azt a lányt a fejemből. Örökké azon a gyönyörű haján járt az eszem, ahogy rám néz a csodaszép olajzöld szemével, amit hosszú, fekete pillák kereteznek... Megőrültem. Beleesek egy egyszerű emberlányba, aki szinte még nem is ismer engem. És én se őt. Ráadásul gátlástalanul hallgatózom utána... Tényleg reménytelen eset vagyok: fülig szerelmes.

   Vacsora után (nagyi megint remekelt), olyan történt, ami még soha: nem tudtam elaludni. Örökké csak Cathy járt a fejemben. Forgolódtam egy darabig, de aztán feladtam. leugrottam az ágyról és beugrottam a konyhába. Nagyi természetesen még ott volt, épp valami gőzölgő italt kavargatott kedvenc bögréjében. Biztos egy legújabb recept szerinti teát. Leültünk egymással szemben. Miután megitta, összekulcsolt ujjait az asztalra fektetve rám nézett. 

     -Mesélj!

     -Megismerkedtem azzal a lánnyal... valamennyire-sóhajtottam. Nagyi bólintott.

     -Az új kislánnyal? Hogy hívják? Szép?

     -Cathy Williams a neve. És nem szép, hanem... gyönyörű!-ismét sóhajtottam. Nagyi nevetett és megsimogatta a kezemet.

     -Tetszik neked?

     -Az nem kifejezés. 

     -Viszonozza?

     -Ez a baj. Hogy halványlila gőzöm sincs róla, hogy mit érez irántam. Váltottunk egy pár szót, de ennyi. És... én máris belezúgtam, ő pedig talán már azt se tudja, ki vagyok.

     -Próbálj vele még jobban megismerkedni. Nem lesz attól rosszabb semmi. Ne csak szenvedj itt, légy bátor!-biztatott nagyi. Odamentem mellé és átöleltem.

     -Köszönöm. Nem is tudom, mi lenne velem nélküled.

     -Hát, nehezebben élnél, az biztos-kuncogott, aztán felállt. -Én megyek a szobámba. szaladgálj kint egy kicsit, ha nem tudsz aludni.

   Megfogadtam a tanácsát: Ledobtam a ruháimat és felöltöttem farkas alakomat. Amint földre ért négy lábam, eltöltött a szabadság érzése. Miközben futottam, volt időm végiggondolni mindent. Vajon Cathy mit csinál most? A kísértés túl nagy volt, így szaglászni kezdtem. Hamarosan rábukkantam egy apró nyomra, ami alapján eljutottam egy szürke, formás kis házhoz. Megszaglásztam a földet: itt járt Cathy. És még mindig itt lehet, mert ott a kocsijuk nem messze. Az ablakokra néztem: vajon melyik mögött lehet Cathy? 

   Megráztam a fejem és sarkon fordulva elrohantam. Egyre hülyébb gondolatok járnak a fejemben. A házunkhoz érve visszaváltottam emberi alakomra és felrohantam a szobámba. Aznap éjjel Cathy-vel álmodtam.

   Reggel szinte egyszerre értünk a suliba. Már majdnem elindultam felé, amikor eszembe jutott, hogy nem is tudom, ő mit gondol rólam. És a tegnap esti beszélgetésem nagyival... Szimplán biccentettem neki és gyorsan visszafordultam Chester-ékhez.
     -Savanyú a szőlő, mi?-bökött oldalba vigyorogva Otto.
     -Fogd be-morogtam. Hallgattam a srácok csevegését, amíg Cathy elment mögöttem. A tegnapi ruhája volt rajta, a haja ugyanúgy kiengedve. Megcsapott samponja citromillata. Csak lopva néztem utána, mert még visszafordul és rajtakap, hogy bámulom... Aztán belépett a kapun, és már nem láttam, csak hallgatóztam utána.
   Földrajzzal kezdtek, ő felelt. Klímaváltozás... Mindent elmondott, még többet is. Ötöst kapott, megdicsérték. Szünetben rávettem a fiúkat, hogy a folyosón maradjunk egy kicsit... hátha én belátok a termébe, ha már a srácok nem jönnek be velem. Az egyik lánnyal, Gladys-sel beszélgetett... A másik épp azt magyarázta, mi hol van. Hallottam azt is, hogy Gwendolyn Greenhold, odavonulva hozzájuk, jó hangosan megkérdezi:
     -Na, hogy megy a pasizás?
Gladys elhallgatott, pár pillanat múlva kisietett a folyosóra. Cathy dühösen fújt egyet.
     -Kösz! Próbálnék barátokat szerezni, de hála neked, eddig egy sincs. Nem tudnád inkább távol tartani magad a dolgaimtól?!
     -Már bocsi, de aki egy divatikon mellé ül, azt a többi divatikon hivatalosan is közéjük tartozónak tekinti-válaszolta fellengzősen Gwendolyn.
     -De hiszen nem is önszántamból ültem melléd!-kiáltotta dühösen Cathy. Közben az ikerklón Gretchen is bement hozzájuk. Előtte még rám villantotta műmosolyát, hátha kedvem támad összejönni vele. Kösz, de nem.
     -Lehet, de ez teljesen lényegtelen. Egyébként meg, ha már közénk tartozol, illene divatosabban öltözködnöd. Így sosem tudsz majd rendesen pasizni; úgy, mint ahogy mi tesszük...-folytatta Gwendolyn. Közelebb léptem az ajtóhoz, így pont láttam Cathy-t és Szőkeség Egyet. Szőkeség Kettő kárörvendően mosolygott, Gwendolyn meg próbált csábosan a padra támaszkodni. Nem ment neki.
   Pár másodpercnyi hallgatás után Cathy hirtelen előrelendítette ökölbe szorított kezét, és gyomorszájon vágta Gwendolynt. A csinibaba összegörnyedve kapkodott levegőért, kezét a hasára szorította. Már egyik iker se mosolygott. Óvatosan odébbálltam az ajtótól, ezzel sikeresen felkeltve az ügyeletes Lesley tanár úr figyelmét. Kissé sápadtabb lettem, amikor meghallottam a kiáltását.
     -Te ott! Indíts az igazgató úrhoz, de most!
Persze, hogy Cathy lépett ki az ajtón. Nem nézett felém, nem is láthatott, ahogy ott állok ledermedve. 

3. Tettek és következmények

   Szegecs ordított, ahogy a torkán kifért. A tolltartó vasdísze ott szabta fel a fejét, ahol másik oldalt a piercing. A seb vérzett, de nem volt túl mély. Mayer dühösen a lány felé magasodott, aki még mindig a kezében szorongatta a tolltartóját. Nem állt fel, pedig lehet, hogy magasabb lett volna Ron-nál.
     -Ugyan már Ron! Nem éri meg miatta-bökött Cathy felé egy haverja és nyugtatólag Szegecs vállára tette a kezét. A srác még egyszer visszamorgott.
     -Ezt még megbánod!-Miután elhúztak, az eddig csendben ülő Gwendolyn is megszólalt.
     -Fújj! Én a helyedben kidobnám azt a vackot. Úgyis béna.
Láttam Cathy-n, hogy legszívesebben szőkeség arcába vágná azt a ,,vackot". Végül szimplán felállt és visszavágott:
     -Lehet, hogy béna, de nekem tetszik. Egyébként nincs mindenki olyan helyzetben, hogy ha megun valamit, ami nem divatos, azt eldobja és rögtön vehet újat!
   Ezt eltalálta. Lélekben gratuláltam neki. Ekkor Gwendolyn az ajtó felé fordult, én pedig máris megéreztem közeledő Szőkeség Kettő pacsuliját.
     -Gretchen! Végre! Nem hiszem el, hogy a párhuzamosba kerültél!-nyávogta Gwendolyn a képmásának. Cathy kissé döbbent arccal bámulta a két klónt.
     -Hát igen, nagyon megdöbbentő, ugye? Bizonyára már te is rájöttél, de azért felvilágosítalak, ha mégsem: ikrek vagyunk.
   Elmosolyodtam és vártam a lány válaszát, ami jött is.
     -Talán lassú felfogásúnak látszom, de elárulom, hogy nem vagyok az. Sőt, bizonyára még értelmesebb is, mint te!-azzal felpattant a padjára. Óvatosan rámpillantott, aztán vissza az őt megtaszító egyik szőkeségre.
     -Lehet, hogy nem vagyok egy stréber, de a divatról többet tudok és a stílusérzékem is kifinomultabb a tiédtől, Gwennel együtt!-fortyogott Gretchen. Cathy unottan ránézett, előkotort a táskájából egy csomag kekszet és az első falat után ugyanolyan szenvtelen hangon érdeklődött:
      -És mondd, ezzel mihez kezdesz? Mert jó, nagyon fontos, hogy tisztában légy ilyesmivel, elismerem, de ez nem biztosítja számodra a jó jegyeket és bizonyítványt.
      -Nekünk nem kell jól teljesítenünk a suliban. A gimi számunkra csak uncsi időpazarlás. Egy fotós vagy egy modellügynökség bármikor lecsaphat ránk, és akkor hátrahagyunk mindent és mindenkit. Kivéve a tehetségünket és a szépségünket-fakadt harsány kacajra a két csinibaba. Cathy vett még egy kekszet, majd felállt és eltette a csomagot. még odaszólt nekik:
     -Melyikőtök az idősebb?
     -Természetesen én!-sugárzott Gwendolyn. Gretchen csak elhúzta a száját, mire mosolyom még szélesebb lett. Világos, nem szereti, ha felemlegetik azt a kicsi korkülönbséget. Cathy is elmosolyodott.
     -Lehet, hogy kilencedikesek vagytok, de agyi szinten még csak most értetek utol egy képzelgő óvodást. Bocsi, ha belegázoltam a lelkivilágotokba!-azzal kilépett a folyosóra. Pontosan azelőtt találkozott össze a tekintetünk, mielőtt eltűnt volna a szemem elől. Mindketten mosolyogtunk.

   Suli után szokás szerint bandáztunk még kicsit az udvaron a srácokkal.
     -Szerintetek milyen az új csajt?-dobta fel Chester a témát.
     -Hát, az biztos, hogy valaki már rendesen beleesett-röhögött Darren, mire mind rám néztek. Legyintettem, próbáltam lazának tűnni.
     -Nem estem bele senkibe. De akkor is, olyan csinos lány.
     -Csinos? Nem kifejezés-hümmögött Rex. -Van benne valami... megfoghatatlan.
     -Cathy Williams-sóhajtottam, mire a többiek felnevettek.
     -Nézd már, tiszta depis leszel a végén. Nem néz rád egy csaj? Világvége-öklözött vállba Otto.
     -Rám nézett-morogtam, mire Rex karolt át.
     -Szokj hozzá: ezt hívják első látásra szerelemnek. És amíg nem tudod, ő mit érez... addig alighanem szenvedsz. Van ilyen.
     -Egyébként olyan fura a csaj. Az ember azt hinné, hogy egy szemüveges stréber nem lehet szép, erre itt van ő.
     -Nem stréber!-méltatlankodtam.
     -De az. És komolyan, kb. olyan elbűvölő, mint egy vámpír. Ha nem jobban.
   Felmordultam: ezt a szót nem akartam hallani. Igen, vámpírok is léteznek... Ráadásul Cathy-ék osztályában is van. Olyan könnyen beilleszkednek, mint én. Lehetnek 100 évesek, kinéznek keményen 17-nek és el van intézve a dolog. Meg persze a legendákkal ellentétben lazán tudnak sétafikálni a napon. Viszont... a táplálkozós rész már igaz.
     -Fogadjunk, hogy a Cathy osztályába járó vérszívón jár az eszed-bökött oldalba Chester.
     -Azon-morogtam. -Utálom.
     -Nem értem, mi bajod velük... De hagyjuk. Szerintem mennünk kéne...
     -Ne!-vágtam közbe. -Cathy még nem jött ki.
     -Szóval megvárod?-vigyorgott rám Otto. Kissé elvörösödve vállat vontam.
     -Én... azt reméltem, hogy maradtok ti is. Ha csak én várom, az... hülyén jönne ki-a fejem már lángolt. A többiek nevettek.
     -Persze, hogy maradunk, haver. Nem hagyunk cserben-kacsintott Chester, mire már én is velük nevettem. Ekkor lépett ki az udvarra Cathy.
   Most még gyönyörűbbnek láttam. A kabátját kicipzározta, mert nem volt olyan hej, de hideg. Az éppen fújdogáló kis szellő óvatosan lebegtette az arca körül aranyszín tincseit. Mosolyogva néztem, ahogy közeledik, vállára vetett táskával. Biccentett nekem, és már ment is... volna, ha nem lépek ki és állítom meg a karjánál fogva.
     -Mi volt?-kérdeztem az igazgatóra utalva. Olyan jó, hogy hallgatózok utána...
     -Áhh, csak büntetésfeladat és 2 óra elzárás a többi büntissel. Nem vészes-sóhajtott.
     -Azt ki lehet bírni. Egyébként jól elintézted Szegecset és az ikreket is-mosolyogtam rá. Felvillant a szeme, de nem tudtam miért. Ő is elmosolyodott és megint biccentett.
     -Most mennem kell. Apu már biztos kint vár.
El kellett fordulnom. Miért izgat engem, mi van ezzel az emberlánnyal? És miért bánom, ha jönnek érte?
     -Oké, szia-vetettem oda lazán. Legalábbis próbáltam. Úgy tettem, mintha gondtalanul tovább csevegnék a srácokkal. Érzékeltem, hogy Cathy még vagy 2 másodpercig áll, aztán elindul a kapu felé. Nem tudtam megállni, hogy még egyszer vissza ne forduljak.
     -Egyébként a nevem Will Grant. Te pedig Cathy Williams vagy, ugye?
Bólintott.
     -Örvendek-mosolyogtam rá, remélve, hogy ez kevésbé hangzik hülyén a számból.
     -Én is-lehelte, és elrohant.

2. A megdöbbentő délelőtt

   Olyan mélyen és jóízűen aludtam, mint még soha. Volt pár emlékfoszlány az álmaimról, de nem érdekeltek. Egy kis hideg víz, és máris teljesen felébredtem.
   Lementem a lépcsőn: nagyi már a konyhában volt. Mióta vele lakom, egyszer se sikerült még előbb felkelnem reggel, mint neki. Még ha egész éjjel csavarogtam is és csak hajnalban jöttem haza, nagyit akkor is ébren találtam. Eddig csak egyszer láttam úgy, hogy alszik.
   Rámosolyogtam, ő pedig elém tett egy nagy tál reggelit.
     -Jó reggelt, Willie- erről a becenévről nem tudtam leszoktatni.
     -Szervusz, nagyi-huppantam le a székre és lapátolni kezdtem magamba a kaját. Hát, ehhez elég annyi, hogy rengeteget tudok enni. És tényleg. Egy egész csirke nem elég ahhoz, hogy jóllakjak.. ahhoz vagy négy kellene. A szervezetemnek szüksége van az energiatöbbletre.
     -Ma jön az új kislány, ugye?-kérdezte, miközben eltörölgetett egy csészét. Vállat vontam.
     -Alighanem. De nem hozzám, hanem a párhuzamosba- nem is nagyon gondoltam bele, mivel jár majd az új csaj megjelenése a sulinkban. Pletyka, ködösítés, sugdolózás egész nap.
     -Ismerkedj meg vele. Biztosan aranyos- tett a helyére egy edényt. Rámeredtem.
     -Majd meglátom- morogtam végül és odaadtam neki immár üres tányéromat. Úgyis csak valami üresfejű liba lesz, vagy egy visszahúzódó könyvmoly. Vagy valami hasonló. -Kösz a reggelit... Finom volt, mint mindig.
     -Egyél csak még, ha kell valami. Olyan kis vékonyka vagy.
Na ez nem volt igaz: ilyen izomzattal senki más nem rendelkezik a világon, csak mi, alakváltók. Nem nagyképűség, egyszerűen csak nem tudok elhízni a farkas gének miatt. Visszamentem felöltözni, majd a vállamra kaptam a sulitáskát.
     -Willie!- már a motorosdzsekim is rajtam volt, félig ki is léptem az ajtón.
     -Igen, nagyi?
     -Vigyázz az úton!-kiáltotta, majd vízcsobogás hallatszott. Bár jól tudja, hogy mi vagyok, mindig figyelmeztet. Mintha az lenne a legnagyobb gondom, hogy eleshetek a motorral.
   Hamar beértem, mint mindig. A többiek, akik hasonlók voltak hozzám, már vártak. Név szerint Chester, Rex, Otto és Darren. Leállítottam a motort a többi mellé és lepacsiztam a srácokkal.
     -Hallottad?-kezdte Chester. -Jön egy új csaj. De nem hozzánk, hanem a párhuzamosba.
     -Persze-legyintettem, mire mind a hárman rámbámultak.
     -Téged nem is izgat?-méltatlankodott Otto.
     -Hátha jó bőr-röhögcsélt Darren, a csajozógép. Van, akiket nem zavar semmi a hódításban.
     -Figyeljetek csak!-mutatott az útra Chester. -Ő lehet az.
   Egy BMW-vel érkezett. Szuper, tuti valami elkényeztetett kis cicababa. Természetesen plasztikázva. Az arcát nem tudtam jól kivenni: még váltott pár szót a sofőrrel. Vagy az apjával, de az kevésbé valószínű. Aztán sietősen kiszállt a kocsiból, fejét végig lehajtva. Már a ruhája sem olyan volt, mint amilyennek gondoltam: kopott farmer, kopott cipő és szöszös póló. Szokatlanul magas volt a korához és az átlaghoz képest, olyan 180 cm körüli.
   Egy darabig kínlódott a kocsiajtóval, ugyanis csak harmadjára sikerült becsapnia. Aztán a táskájával gyűlt meg a baja, mert sehogy se akart jól állni a hátán. Még mindig félig háttal volt, nem láttam az arcvonásait. Viszont a haja szokatlanul szép volt: hosszú és aranybarna. Vagy aranyszőke? Szőkésbarna.
   A sofőr dudált és csikorgatta a kocsikereket, mire a lány még jobban lehajtotta a fejét. Végül a kocsi egy ügyes légy! után elhajtott. A lány gyorsan a bejárat felé indult, mire siettében majdnem felesett egy apró kavicsban. Láttam, hogy óvatosan felénk néz, de csak suttyomban. Aztán valamiért megtorpant és felemelte a fejét: egyenesen rám pillantott.
   Abban a pillanatban elfelejtettem, ki vagyok és miért vagyok itt. Azok a gyönyörű olajzöld szemek megigéztek, ha akartam volna se tudok másfelé nézni. A csodás szempár félelmet és titokzatosságot tükrözött. Még sosem láttam olyan szép arcot: azok az ívelt ajkak, csinos kis orr, nagy, zöld szemek, aranyos arc... Bár csak egyetlen pillanatig nézett rám, nekem az is egy örökkévalóságnak tűnt. Oldalba böktem Rexet.
     -Ti is látjátok, amit én?
     -Aha. Nem egy... hétköznapi csaj...-nyögte Otto, mire röhögni kezdtek. Én is elmosolyodtam, mire a zöld szempár megbántottá vált. Azt hiszi, rajta nevetek? Aztán Chester mondott valami gyerünk-félét, mire zavartan sarkon fordultam és bementem utánuk.
   Miután az udvaron elfoglaltuk szokásos helyünket, hallgatózni kezdtem, nem törődve a többiek cukkolásával. Gwendolyn Greenhold-ot hallottam, a szőke kis plázacicust, ahogy az új lányt megszólítja. Cathy Williams a neve. Most már ezt is tudom.
   A szőkeség okította egy darabig a divatról, aztán rátért Cathy külsejére. A kezem akaratlanul is ökölbe szorult a becsmérlését hallgatva. Elhaladtak előttünk is (nem nézett rám), bementek az osztálytermükbe (nem nézett vissza rám). Hallottam Gwendolyn utolsó, legszörnyűbb megjegyzését:
     -Ha szűkebb és mélyebb kivágású pólót hordanál, sorra csábítanád el a fiúkat. A melled elég nagy, csak ki kell hangsúlyozni. Ne feledd a többi kritikámat sem!
   Nevetést hallottam, én pedig kissé elvörösödtem a szavaktól. Szívből sajnáltam azt a lányt. Sajnos csengettek, így be kellett fejeznem a hallgatózást. Annyit azonban még ki tudtam venni, hogy Cathy-t Gwendolyn mellé ültetik. Szegény.
   Szünetben rávettem a többeket, hogy ezúttal az ő osztályában bandázzunk, ott is vannak haverok. Persze ez az ok elég átlátszó volt, de nem törődtem vele. Cathy kezében egy könyv volt, de valahova nagyon igyekezhetett. Ekkor fordult hátra Ron Mayer, alias Szegecs a piercingje miatt, és megragadta a pólóját.
     -Szereted a kalandokat? Mit szólnál egy kalandhoz velem?-vigyorgott rá. Még én is éreztem a cigarettabűzt, amit árasztott. Kíváncsian figyeltem, mit lép erre az új lány, hogy ha kell, közbelépjek. Megmagyarázhatatlanul megigézett, állandóan a közelében akartam lenni és megvédeni minden rá leselkedő veszélytől.
     -Engedj el, vagy megbánod-morogta a lány. Majdnem elmosolyodtam bátorsága láttán, de éberen figyeltem, hogy közbeléphessek, ha eldurvul a helyzet. Már az is bosszantott, amikor lekezelően beszéltek vele.
     -Igen? És most reszketnem kéne?-azzal Mayer előrehajolt és megcsókolta. Cathy hátratántorodott, a szék szélére támaszkodott. Miután Szegecs elengedte, kiegyenesedett és óvatosan megszorította a tolltartóját.
     -Na, jó volt?-nyögte a srác.
     -Nagyon-sóhajtott Cathy, azzal meglendítette piros tolltartóját és fejbe csapta Ron Mayert.

WILL- 1. Töprengés

   Nem könnyű az élete egy magamfajtának. Külsőre egy hétköznapi fiú, valójában azonban teljesen más. Ez az egyszerű iskolásfiú nem más, mint egy alakváltó. Persze, alakváltók csak a mesékben vannak. Annyi  baj, hogy ez nem mese. Ez a valóság.
   Többféle alakváltó is van, én a farkasokhoz tartozom. Ez korántsem jelenti azt, hogy vérfarkas vagy ilyesmi lennék! Dehogy. A vérfarkasok csak teliholdkor változnak át, akaratuktól függetlenül, mihelyt eléri őket az első holdsugár. Ilyenkor általában őrült ámokfutásba kezdenek... Még jó, hogy errefelé nem láttam belőlük.
   A farkas alakváltók mások: bármikor át tudunk alakulni, kedvtelésünk szerint változtatjuk formánkat. Farkasként ugyanolyan értelmesen tudunk gondolkodni, mint emberként. Viszont kiélesednek érzékeink, ami nem elhanyagolható tény. Emberként fura is néha, hogy olyan tompák az érzékszerveim. Viszont természetfeletti gyorsaságom így is megmarad. A testhőmérsékletem jóval magasabb, mint a többi emberé, és a szívem is gyorsabban ver. Azonban ettől még ugyanúgy be tudok illeszkedni az emberek közé. A szokottnál élesebb érzékszervek, gyorsabb szívverés, magas testhő? Á, semmiség.
   Ha aktívan folytatom az átalakulósdit, nem öregszem. Emiatt a hetek, hónapok egy idő után egybefolynak, mivel eszem ágában sincs feladni farkas alakomat. Nincs annál jobb, amikor csak mélyről jövő ösztöneimre hallgatva rohangálok az éjszakában, emberi szemnek láthatatlanul. Viszont emiatt már sokszor kellett iskolát és lakhelyet váltanom... Egy fiú, aki úgy 20-nak néz ki, egy gimis szerepét játssza, valójában pedig 54. Hát, kissé durva.
   Egy hátránya van még alakváltóságomnak: nem kerülök közel soha senkihez. Egy lányt se tudtam még igazán megismerni. Egyikük se került még olyan közel hozzám, hogy érdemes lett volna mélyíteni a barátságunkat. Még sose voltam szerelmes vagy ilyesmi. Soha, életem fél évszázada alatt.
   És most jön a mostani gimi (folytatódik a kilencedik...) párhuzamos osztályába egy új lány... Biztosan egy csöndes kis könyvmoly, vagy pedig egy divatos cicababa lesz. Nem is tudom melyik a valószínűbb. Mindenesetre csak egy újabb bizonyíték arra, hogy képtelen vagyok bárkit találni magamnak.