Egészen messze kilökött. Meglepő erő lakozott az aprócska nőben. Morogva, ökölbe szorított kézzel állt meg előttem.
-Ne emlegess ilyen dolgokat a lányom előtt!
-Talán joga van tudni, miért olyan furcsák a szülei!-védekeztem dühösen.
-Nem kell tudnia semmit. Jobb neki így!-lépett közelebb, a szeme szikrákat szórt. Önkéntelenül is hátráltam.
-Talán olyan szörnyű dolgokat kéne megtudnia?
-Te el sem tudod képzelni.
-Legalább én tudhatom, mi lesz vele... belőle?
-Majd ha eljött az ideje. Ha még mindig szeretni fogod és ő is téged. Akkor majd mindent megtudsz és megértesz. Most viszont nincs más dolgod, mint várni és szeretni, minden furcsaságával együtt. Ha nem megy, akkor szívódj fel és ne fájdítsd a szívét.
-Szerelmes vagyok belé!-előrébb léptem. -Cathy az életem. Nem akarom holmi furcsaságok és titkolózás miatt elveszíteni.
Kifürkészhetetlen pillantással nézett rám.
-Akkor próbáld meg kibírni ezt az egészet. Vagy eltűröd, hogy időnként kifordul önmagából, vagy nincs helyed mellette.
Az ablak felé néztem. Cathy ott állt és minket figyelt. Szőkésbarna haja szabadon a vállára omlott, ő maga lezserül támaszkodott az ablakkeretnek, de arcáról lerítt, hogy idegesíti félrevonulásunk.
-Addig maradok mellette, amíg lehetséges.
-Ne erőltesd rá. Csak ha ő akarja.
Nekifutásból felugrottam a párkányra, egyenesen Cathy elé.
-Tudnom kéne, miről beszéltetek?-nézett rám kíváncsian. Egyetlen másodpercig tanakodtam, elmondjam-e neki.
-Nem hiszem-mosolyogtam rá bocsánatkérően. -Viszont most mennem kell. Anyukád... figyel!-jól éreztem az engem vizslató, szúrós tekintetet.
-Ne mááár...-sóhajtott Cathy. Aztán közelebb hajolt és megcsókolt, ami olyan hatással volt rám, hogy ha nincs szuperstabilitásom, leszédülök az ablakból. Ahogy a szája az enyémhez ért, olyan intenzív érzelmeket váltott ki belőlem, amelyekre nincs szó. A párkányra nyomtam a tenyeremet, mert a fránya vágy is erősen tombolt bennem. Cathy egy idő után elhúzódott, rám mosolygott, aztán az anyjára, hogy megmutassa, nem olyan egyszerű neki parancsolni. Hevesen dobogó szívvel leugrottam és hazáig rohantam.
Otthon alig köszöntem be nagyinak, már le is vetettem magam az ágyra. Majd ha eljött az ideje. Ha még mindig szeretni fogod és ő is téged. Akkor majd mindent megtudsz és megértesz. Most viszont nincs más dolgod, mint várni és szeretni, minden furcsaságával együtt. Ha nem megy, akkor szívódj fel és ne fájdítsd a szívét. Egyszer szeretek bele egy lányba, de az megy a legkevésbé egyszerűen. Ott volt a vámpírsrác, Mayer, ezek a fura rohamai Cathynek... Hiába, azt hiszem, véget ért az életem unalmasabbik fele.
Hétfő reggel ismét elé mentem, ha tetszik Mrs. Williams-nek, ha nem. Nincs semmi, amit össze lehetne hasonlítani, azzal az érzéssel, amit Cathy vált ki belőlem, mikor mögöttem ülve a motoron száguldás közben hozzám simul.
Cathy nem túl vidáman sétált ki hozzám. Szandál, térdnadrág és lenge póló volt rajta, a táskáját a kezében lóbálta. Nem épp motoros cucc, de ez van. Mosolyogva adtam neki egy hát megint itt vagyunk-csókot, de nem viszonozta a mosolyomat. A kezébe nyomtam egy motorosdzsekit és egy sisakot, és aggódva fürkésztem az arcát.
-Mi a baj?
Vállat vont, de nem nézett a szemembe.
-Titkolóztok. Megint.
Kik? Mi? Jaa, hogy a tegnap, amikor az anyja kiugrott velem az ablakon... Zavartan nevettem és felültem a motorra.
-Arról akart velem beszélni-utáltam hazudni. Bár, szigorúan véve ez nem volt hazugság...
-Ó...- mögém ült és átkarolta a derekamat, mire elöntött az ismerős forróság. Hátrafordulva rámosolyogtam, aztán indítottam. Ahogy felgyorsultunk, Cathy erősebben szorított, amivel arra sarkallt, hogy még jobban lenyűgözzem. Túl hamar érkeztünk meg, túl hamar engedett el. Átkaroltam a vállát, ő pedig rám mosolygott. A kapun belépve eszembe jutott, amikor a srácok azzal nyaggattak, hogy alig ismerik Cathy-t... Itt az idő. Egyenesen feléjük sétáltam.
-Williams!-köszöntötte harsányan Chester.
-A neve Cathy-vetettem rá szemrehányó pillantást. Chester legyintett és összeborzolta Cathy haját. Fél fejjel kisebb volt tőle.
-Még nem is ismersz minket, kislány. Ő Darren-mutatott a pilóta napszemüvegben menőző srácra, aki azt remélte, hogy így a csajoknak is jobban bejön, meg ők se veszik észre, ha őket stíröli -ezek meg Otto és Rex.
Cathy mosolyogva biccentett, Rex pedig oldalba bökött.
-Hé, akkor ti most jártok?
-Persze, hogy járnak. Nézz csak rájuk... fülig szerelmesek egymásba. Nézd meg azt a cukormáz képüket...-előzött meg Chester a válasszal. Cathy nevetett, aztán a motorokra tévedt a pillantása.
-A 750-es kié?
-A kicsike az enyém. Gyönyörű, ugye?-Otto elismerően nézett rá.
-Will-é után a legszebb-a választól csak úgy virult a képem. Chester fájdalmas arcot vágott.
-Elfogult vagy. Az én Benellimre semmit se szólsz?
-Sárga...-a srácok elröhögték magukat, Otto pedig vállba bokszolta Chestert.
-Látod? Mondtam, hogy a fekete a király. Festesd be a hajad, úgy még van esélyed!
A röhögcsélésnek a csengő vetett véget. Cathy-vel utoljára egymásra mosolyogtunk, aztán mentünk órára. A padba beülve arra gondoltam, hogy én vagyok a legszerencsésebb ember a világon...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése