79. Olyan bénán tudok néha viselkedni

   Otthon anyuéknak semmit se mondtam a balesetemről. Nem akartam őket ezzel zaklatni, van elég bajuk nélkülem is. A sebeim pedig nem voltak feltűnőek, sőt, halványultak is kicsit. Inkább csendesen felszaladtam a szobámba és az ágyamra huppanva töprengeni kezdtem.
   Will megcsókolt a kocsiban. Olyan jó érzés volt, abban a pillanatban nem is tudtam haragudni rá... De csak az énem egy része akart a karjába omolni, a másik gőzerővel tiltakozott.  Féltem, hogy miután megismeri a múltam ezen részét... Mitől is féltem? Szakítottam vele... Már magam se tudom, miért. Én hülye, mire gondoltam? Hogy majd pasizni fogok, mint a lányok többsége? Ugyan már. Vagy tudat alatt féltem, hogy nem leszek elég neki? Hogy nem tud majd szeretni, ha teljesen megismert?...
   Te jóságos ég, hogy lehetnek ilyen hülye gondolataim? Őrült vagyok. Nem csak az. Ah, mindegy. Meg voltam zakkanva, most inkább nem kéne erőltetnem a gondolkodást. De vajon Will mit...
   Elég! Jó ég, szerelmesebb voltam, mint valaha. Lassan úgy viselkedek, mint egy bugyuta diáklány egy romantikus filmben, amikor álmai pasijáról álmodozik... Bah. Na ennek nincs értelme.
   Felpattantam a céllal, hogy indulok a konyhába valami figyelemelterelő kajáért, de megszédültem és sikerült végigdobni magam a szőnyegemen. Morogva feltápászkodtam, amikor hangot hallottam a hátam mögül.
     -Nem fájt?
Ijedten megpördültem és közben reflexből védekezésre alkalmas eszköz után kutattam a kezemmel. Persze erre semmi szükség nem volt, mert csak Will álldogált az ablakomban, lazán a falnak támaszkodva. Zavartan a hajamba túrtam.
     -Dehogy!-még csak az kéne, hogy egy ilyen kis esés után sajnáljon. -Mit csinálsz itt?-kérdeztem egy hajtincsemet csavargatva. Csibészes mosolyt villantott rám.
     -Épp a falnak dőlve állok. Mért, minek néz ki?
Még nagyobb zavarba jöttem, próbáltam visszavágni.
     -Te engem bámulsz.
     -Wow. Jó tudni. Ezentúl megválogatom, kire meddig nézek...-ellökte magát a faltól és közelebb lépett hozzám. -Itthon vannak a szüleid?
     -Most mentek el, miért?-kérdeztem gyanakvóan.
     -Csak kíváncsi voltam...
     -Aha, persze.
Sarkon fordultam és lecsúsztam a lépcsőkorláton a konyhába. Hallottam, hogy a hagyományos úton követ engem. Gyorsan összeütöttem magamnak egy óriásszendvicset és a pultra ültem vele. Will felvont szemöldökkel nézett rám.
     -Ezt meg tudod enni?-kérdezte hitetlenkedve, mire felháborodva még egyet haraptam.
     -Persze!-válaszoltam, miután lenyeltem a falatot. -Még egy ugyanilyet is, ha kell.
     -Nem kell, nem kell, elhiszem!-visszakozott gyorsan, én pedig elfojtott mosollyal tovább ettem a szendvicsemet. Miután végeztem, lecsúsztam a pultról és kérdőn pillantottam rá.
     -Miért jöttél?
     -Látni akartalak-felelte nemes egyszerűséggel, mire mindenem bizseregni kezdett.
     -Az... az jó. És miért?-nyögtem ki a hihetetlenül béna választ. Egy hihetetlenül béna kérdéssel a végén, természetesen.
     -Mert hiányoztál?-kérdezett vissza mosolyogva Will. Zavartan vállat vontam és a szekrénybe nyúltam, hogy levegyek egy poharat iváshoz.
   Megfogtam egy piros bögrét, de nem túl határozottan. Kicsúszott az ujjaim közül és repülni kezdett-a föld felé. Kiszámíthatatlan különcségem megint előtérbe helyeződött: egy pillanatig tétováztam(másodperc törtrésze), és a bögre után kaptam. Nem hittem volna, hogy el tudom kapni, de sikerült. A bögrét kb. 10 centivel a padló felett sikerült megfognom. Láttam magam előtt Will kezét, aki szintén segíteni akart. Azonban nekem sikerült elkapnom, ami hihetetlen boldogsággal töltött el.
   Boldogan egyenesedtem fel és a pultra tettem a bögrét-kicsit túl boldog lehettem, mert sikerült olyan erősen odacsapnom, hogy négy darabra tört. Egy darabig hitetlenkedve meredtem a porcelándarabkákra, aztán kitört belőlem a nevetés. Will velem együtt nevetett a hihetetlen helyzeten: épphogy megmentem a bögrét a földre eséstől, majd sikerül mégis széttörnöm. Nevetve söpörtem a szilánkokat a kukába és Will felé fordultam.
     -Ugye milyen ügyes vagyok?-kérdeztem büszkén felszegett állal.
     -Ezt most az esésedre vagy a bögre eltörésére érted?-nevetett tovább. A szememet forgattam és viccesen a karjára csaptam.
     -Az elkapására. Olyan profin megfogtam, mint egy vámpír!-büszkélkedtem.
     -Ja, még profibban...-felelte, de már nem nevetett. Ezt kár volt felhozni.
     -Ööö... anyuék nemsoká megérkeznek. Nem mehettek messzire...-szinte végszóra meghallottam a kocsink zúgását. Will vállat vont.
     -Oké... Ne felejtsd el az esti időpontot.
     -Nem fogom-leheltem, és figyeltem, ahogy eltűnik.

78. Megbeszélés

   A doki régi jó ismerősként üdvözölt, aztán ellátta a szememet. Már nem ömlött belőle a vér, és mint kiderült, nem volt semmi súlyos. Kiszedegetett a szemhéjamból pár üvegszilánkot, adott egy új szemüveget(nem tudom, hogy, de olyan, mint a régi), aztán egy kis extra csípős fertőtlenítő után áldását adta rám.
     -Maga nagyon szerencsés lány. Az utóbbi hetekben meg is halhatott és meg is vakulhatott volna, ennek ellenére pár sebbel és sebhellyel megúszta. Vigyázzon erre a lányra jobban, fiatalember!-fenyegette meg az ujjával az éppen belépő Willt. Magunkra hagyott minket, mondván, egy kis idő múlva mehetek haza. Will aggódó arccal huppant mellém az ágyra, ahol én is ültem.
     -Elmondod, mi történt, vagy találgassak?-kérdezte. Megráztam a fejem.
     -Nem érdekes. És... köszi, hogy behoztál.
     -Nincs mit. És mi az, hogy nem érdekes? Elveszthetted volna a látásod örökre!
     -De nem vesztettem el, élek és virulok!-csattantam fel. -Lesz pár újabb sebhelyem, na és? Látod, nem is vérzek, nincs is megdagadva, se semmi. Pár karcolás nem a világ vége...-a tükör felé fordultam és a tükörképemre meredtem. Egy dühös, de ijedt lány nézett vissza rám. Utáltam, hogy még mindig félek tőlük...
     -Cat, mégis kik voltak ezek?-kérdezte halkan Will. Megsimította a kezemet, de elhúztam tőle. Az érintése meggyújtotta bennem a tüzet, ami azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy megnyílok neki. Dacosan a tükörképemre meredtem.
     - Nem érdekes.
Will nem válaszolt, félrefordította a fejét. Utáltam, hogy nem vagyok vele őszinte.
     -Na jó, hazaviszel, légyszi? Anyuék már várhatnak.
     -Persze- mondta érzelemmentes hangon.
   Egy idő múlva már a kocsiban ültünk, útban a házunk felé. Már épp ki akartam pattanni a kocsiból, amikor Will megfogta a kezem.
     -Nem mondod el, min akadtál ki, igaz?
   Az érintés ismét megzavart, elöntött a vágy, hogy elmondjam neki, kik voltak a bántalmazóim és miért jelentek meg megint.
     -Majd... talán...-hebegtem, próbálva visszanyerni megjátszott közönyömet. Elhúztam volna a kezem, de Will nem engedte.
     -Cathy, egy csapat iskolás megvert. Nem hagyhatod, hogy ne tudjam meg a részleteket.
     -Oké... majd... majd este-böktem ki zavartan. Muszáj volt leráznom valamivel, különben ott helyben bevallok mindent. -De ne...
     -Éjfélkor a párkányon!-mosolyodott el Will, és mielőtt reagálhattam volna, hozzám hajolt és megcsókolt. És attól a pillanattól már nem érdekelt, mekkora hibát követtem el azzal, hogy belezúgtam ebbe a srácba.

77. Régi ismerősök

   Órák után azzal a céllal léptem ki a sulikapun, hogy busszal megyek haza. Caroline-nal beszéltem, sajnos nem tudott velem jönni. Thomas ismét Victoriával volt elfoglalva. Sóhajtottam, és már indultam volna a buszmegálló felé, amikor valaki megragadta a karomat. Persze, hogy Will.
     -Ugye nem gondoltad komolyan, hogy busszal mész haza?-próbált viccelődni. Kiszabadítottam a karom.
     -De igen, és indulnék is, ha nem tartanál fel!-sziszegtem mérgesen. Reggel megbántott, most pedig azt hiszi, már nem is haragszok? Hát téved. Nem is tudja, mennyire rosszul esett nekem az a szó...
     -Ne már, Cathy, most komolyan ezen sértődtél be?-vonta fel hitetlenkedve a szemöldökét és karba fonta a kezét. Hasonlóképp cselekedtem volna, de a kezemben volt a táskám.
     -És ha igen?-vágtam vissza rezzenéstelen arccal.
     -Azt se tudom, miért haragudtál meg annyira azért, hogy gyereknek neveztelek. Tényleg az vagy.
     -Épp ez az. Nem tudsz semmit!-megfordultam, hogy faképnél hagyjam, de ismét megragadta a karomat.
     -Épp ez az. Elmondod végre, miért vagy berágva rám?
Mélyen és hűvösen a szemébe néztem.
     -Semmi közöd hozzá. És engedj el, vagy eltöröm a kezed.
     -Fogadjunk, hogy nem tudnád!-mosolyodott el. Megragadtam a csuklóját.
     -Inkább ne. Még én magam se tudom, mire vagyok képes.
Will csendesen viszonozta pillantásomat, majd visszahúzta a kezét. Fanyarul elmosolyodtam, aztán indultam volna végre a buszhoz, amikor ismerős hangot hallottam.
     -Williams, hát végre megtaláltalak!
Összerezzentem és lassan megfordultam, remélve, hogy nem az szólt, akire gondolok.
     -Na, hát már nem is köszönsz? Úgy látjuk, el vagy foglalva a pasiddal!
Hangos röhögés. Elléptem Will-től, mire még hangosabbá vált. Hát mégis beteljesült az egyik rémálmom: itt vannak a régi osztálytársaim. Na, ebből verekedés lesz. Megint.
     -Kik ezek?-nézett rám kérdőn Will. Leintettem. Ismét nevettek.
     -Hé, hagyd, hadd beszéljen a pasid! Add meg neki a jogot...
Már oda is értek hozzánk. A táskámat a vállamra dobtam és csitítóan felemeltem a kezem.
     -Figyu, ha valami mondanivalótok van, elmondjátok másutt. Menjünk el innen, túl forgalmas az utca és nemkívánatos a közönség-mondtam.
     -Nekem mindegy, cica, úgyis átadjuk, amit át akartunk!-röhögtek a fiúk. Lány nem volt velük, csak a hímnemű volt évfolyamtársaim jöttek el megkeseríteni az életem. Egyikük még át is karolta a vállam, a többiek mögöttünk jöttek röhögve. Megcsapott olcsó arcszeszének a szaga és felfordult a gyomrom. Éreztem magamon Will aggodalmas pillantását, de most nem érdekelt. Valahogy ki kell szabadulnom ezek közül, vagy csúnya vége lesz a napomnak.
     -Halljuk, ki ez az új fiúd?
     -Nem a fiúm-morogtam, és befordultam egy néptelenebb zsákutcába. Ledobtam a táskámat a házfal tövébe és feléjük fordultam.
     -Halljuk, mit akartok?
     -Csak látni téged!-röhögtek egyszerre. Körbevettek, összefont kézzel vigyorogtak rám.
     -Oké, ha csak azért vagytok itt, hogy ismét megverjetek...
     -Ó, lassan a testtel, cica...-kezdte az egyik, de esélyt sem adtam neki, hogy befejezze. Meglendítettem a karom és odavágtam a szeme alá egyet. A srác megtántorodott és ordított, a többiek pedig nekem estek.
   Egyenlőtlen küzdelem volt, túl sokan egy ellen. Hiába voltam erősebb, mint ők, többen jobban bírtak velem. Végül a falhoz szorítottak és a srác, akinek bevertem dühösen állt elém. A szeme alatt már szépen kezdett kékülni. A kezemet lefogták, védekezni sem tudtam. Nem totojázott sokat, hirtelen mozdulattal gyomorszájon vágott. Nagyon fájt, de összegörnyedve is tovább mosolyogtam. A baj ezután történt. A fiú még állon is akart csapni, de egy másik meglökött, így odébb rántottam a fejem, és telibe találta az ököl- a szemüvegemet.
   Üvegszilánkok hullottak mindenfelé, én pedig felkiáltottam és a szememhez kaptam. Ijedten szorítottam oda a kezem és lekaptam az orromról a szemüveg maradványát. Nedveset éreztem a tenyeremen, majd nem sokkal később fekete foltok kezdtek táncolni a szemem előtt. Valaki kiáltott ezek közül a barmok közül, de persze eszük ágában sem volt segíteni, a temérdek vért látva rögtön elkotródtak. Most mit csináljak? Felkaptam a táskám és visszabotorkáltam a sulihoz. Will ott állt, nem messze a bejárattól. Amikor meglátott, ijedten felkiáltott és megragadta a karomat.
     -Jóságos ég, Cathy, mi történt?
     -Vigyél a kórházba!-nyögtem, a sérült szememre szorítva a kezem. Will a karjába kapott, beültetett a kocsijába és száguldottunk is.

76. Bonyodalom

   Reggel Will oldalán léptem be a kapun. Azonban Chesterék amint megláttak minket, füttyögni kezdtek.
     -Mi az, megint együtt a gerlepár?
     -Tudtuk, hogy nem bírjátok külön sokáig...
     -Chester, fejezd be!-legyintettem tarkón, mire sziszegni kezdett.
     -Csak megállapítottam egy tényt. Ez is baj?
     -Ez nem lehet tény, mert nem vagyunk együtt.
Csalódottan legyintettek. Otto a vállamra tette a kezét.
     -Pedig nagy kár érte. Mióta külön vagytok, Will másról se beszél, csak rólad. Komolyan, rosszabb, mint mielőtt járni kezdtetek...
     -Otto, fogd be!-szólt rá fülig vörösödve farkas barátom. Elnevettem magam.
     -Ó, igazán? Hát akkor is csak rólam tudott beszélni?
     -Semmi másról. Örökké azt hallgattuk, milyen okos, milyen ügyes, milyen szép lány Cathy Williams...
     -Mintha nem lenne az. Egyébként most már tényleg elég!-morgott Will. Mosolyogva megráztam a fejem.
     -Hagyjatok engem békén. Beszéljünk inkább rólad, Chester!-fordultam a szőke fiú felé aki meglepetten nézett rám. -Halljuk, ki tetszik jobban: Gwendolyn vagy Gretchen?
Röhögésben törtünk ki a fiú ijedt arcát látva.
     -Hagyjál már, Cat! Az a két barbie baba egyáltalán nem az esetem. Olyanok, mint két klón. Brr!
     -Wow, na ez igaz.
Ekkor lépett be az udvarra Caroline is, Rex kezét fogva. Aranyosak voltak együtt, tökéletes párt alkottak. Reméltem, hogy még sokáig együtt maradnak.
     -Na, itt a másik páros. Hogy vagy, Pikk Ász?-ordított oda Chester Rexnek. Nem tudom, honnan szedi ezeket a hülye beceneveket. De most komolyan, Pikk Ász? Ez meg hogy jött? Mintha nem is tizedikben, hanem oviban lennénk. Caroline még puszit nyomott barátja szájára, aztán odaszökdécselt hozzám.
     -Szia, Cathy!-ugrott a nyakamba és amolyan ,,örülök, hogy látlak" stílusban örvendeztünk egy kicsit, aztán besétáltunk a mosdóba megbeszélni az elmúlt nap alatt velünk történteket. Nem volt sok, de mi a semmiről is órákig tudnánk csevegni.
   Már ki akartunk lépni a mosdó ajtaján, amikor meghallottam Will-éket beszélgetni. Pont a lányvécé előtt álltak meg, tisztán hallottam minden szavukat. Intettem Caroline-nak, hogy maradjon csöndben és fülelni kezdtem.
     -Haver, ezt a lányt neked teremtették. A tegnapi jelenetet is csúnyán bebuktad, és míg te szenvedsz, ő vígan él tovább!
Ez Darren hangja volt. De honnan szedi, hogy vígan élek tovább? Nekem se volt azóta minden pillanatom felhőtlen. Tovább hallgatóztam, egészen az ajtóhoz simultam.
     -Tudom, de... kifejezetten ő kérte, hogy szakítsunk. azt mondta, nem akarja rögtön elkötelezni magát...
     -Hát, pedig lett volna egy olyan ötletem, hogy kérd meg a kezét...
     -Megőrültél? Eszemben sincs! Ha nem akar elköteleződni, hát nem. De akkor is, szinte még gyerek!...
Méregbe gurultam. Én gyerek? Amikor meg kellett élnem, hogy időnként nem vagyok ura a testemnek és az elmémnek, fájdalmas rohamok gyötörnek időről időre, misztikus lények vesznek körül, akiknek nem szabadna létezni, sőt, én magam is különc vagyok... Mit számít ilyenkor a kor? Kivágtam az ajtót, Will ijedten ugrott hátra. Amikor felismert, elsápadt.
     -Te... te hallottad? Hogy...?
     -Vagyis szerinted gyerek vagyok!-morogtam dühösen. Éreztem, ahogy Caroline csitítóan megérinti a karom, de leráztam magamról.
     -Én gyerek? Na kösz szépen! Tudod te egyáltalán, mért váltottam iskolát? Tudsz valamit a múltamról?-előtörtek az emlékeim, még dühösebb lettem. -Semmit sem tudsz! Igen, így van!
     -Cathy, nem úgy értettem... Én...
     -Tudom jól, hogy értetted! Mindent hallottam!
     -De hát még tényleg csak 15 éves vagy. Az még gyereknek számít, nem?-próbált viccelődni.
     -Szerinted!-sziszegtem.
     -Cat, kérlek...
     -Ne hívj így te se! Hagyj engem békén! Ne járkálj utánam!
     -Kérlek, ne...
     -Hagyj!-visszarohantam a mosdóba, le akartam öblíteni az arcom. Caroline utánam jött. Még hallottam, hogy Will szomorúan sóhajt egyet, majd Darren mond neki valamit és elmennek.

75. Tudás

   Délután be kellett mennem a kórházba kontrollra. Mint kiderült, nem csak megvizsgáltak, hanem az oldalamon lévő seben is átcserélték a kötést. Kíváncsian figyeltem, ahogy a seb előbukkan a kötés alól, majd a tükör elé pattantam, nem törődve az orvos méltatlankodásával.
   A jobb oldalamon egy jó 15 cm hosszú, lilás-vöröses vágás húzódott. Még nem varasodott be teljesen, csak meg volt duzzadva. Óvatosan végighúztam rajta az ujjaimat: ennek tuti nyoma marad. Vagyis lesz mit mutogatni... Szuper. Mosolyogva visszamentem a dokihoz.
     -Egész jó, rosszabbra számítottam.
     -Örüljön, hogy ennyivel megúszta!-morogta vissza. Megvizsgálta a szemem alatti sebet is, majd kijelentette, hogy ki lehet szedni a varratokat is. A sebem kötéscseréje és a varrateltávolítás után távozhattam.
   Otthon, a szobámban az egész alakos tükör elé álltam fehérneműben. Végignéztem magamon: a testem immár sebek és sebhelyek kavalkádja. Teli vagyok kék, zöld és lila foltokkal a balesetből, az arcom olyan, mintha megvertek volna, a kötést pedig mintha valami műtét után tették volna fel. Sóhajtottam, majd visszavettem a ruháimat.
   Épp a fotelembe huppantam elmélkedni kicsit, amikor hirtelen előttem termett Will. Felhúzott a fotelből, magához szorított és megcsókolt. Olyan izzó, vad szenvedéllyel, ahogy még sosem. Lángra gyúltam és a nyaka köré fontam a karom. Hirtelen elhúzódott és mélyen a szemembe nézett.
     -Elképesztő, mennyire hiányzol. Kész kínszenvedés.
     -Ne mondj ilyet. Egyébként mi volt az a reggeli eset az udvaron?
     -Azt... azt hagyjuk!-kissé vörös lett.
     -Ó, pedig azt hittem, már nem kellek neked...-mondtam incselkedve.
Ismét magához húzott a derekamnál fogva.
     -Ne higgy ilyet. Még csak ne is gondolj erre... Nekem csak te kellesz.
Óvatosan kiszabadítottam magam a szorításából.
     -Ne... Ma cserélték át a kötést... Még érzékeny-utaltam a sebemre. Will ijedt és bűntudatos arcot vágott, majd megsimította az arcom.
     -Sajnálom, ha fájdalmat okoztam.
     -Túléltem már rosszabbakat is. Egyébként... azt hiszem, van valami, amiről tudnod kéne.
     -Ez baljósan hangzik. Miről kéne tudnom?-ráncolta a homlokát Will. Sóhajtottam.
     -Beszéltem anyuval... a változásról. Ami... majd végbe fog menni...
     -Mi van vele?-türelmetlenkedett. Lehajtottam a fejem, egy hajtincsemet kezdtem csavargatni.
     -Nos... anya azt mondta, olyan lesz, mintha meghalnék. És közvetlenül utána újjá is születnék!-egészítettem ki gyorsan mondandómat. Will elsápadt.
     -Más néven haldokolsz.
     -Így is mondhatjuk. De utána...
     -Kit érdekel, mi lesz utána! Végre egy lány, aki iránt igaz szerelmet érzek, aztán kiderül, hogy haldoklik...
     -De még élni fogok...
     -De ki tudja, mi leszel utána!-elcsuklott a hangja és a kezébe temette az arcát.
     -Will... én a változások után is rendületlenül szeretni foglak. Ha még önmagam leszek, továbbra is szerelmes leszek beléd. Annak ellenére, hogy nem te vagy az egyetlen...-most nekem csuklott el a hangom. Will rosszat sejtve felvonta a szemöldökét.
     -Ezt meg hogy érted?
     -Úgy, hogy nemrég vallotta be egy fiú, hogy ő is szerelmes belém. És nagyon remélem, hogy nem gondolja komolyan...
     -Matt McCloud, eltaláltam?-kérdezte gúnyosan. Bólintottam.
     -Tetszik neked?
     -Nem. És megmondtam neki, hogy köztünk soha nem lehet semmi...
     -Miért nem? Nem az eseted?-csúfolódott.
     -Azért, mert egy roham közepette könnyedén megölném. Hát még a változások után, amiről még szinte semmit sem tudok...
   Will hallgatott és az arcomat fürkészte.
     -Vagyis nem akarsz neki fájdalmat okozni-törte meg a csendet.
     -Így van.
     -Én sem akarok fájdalmat okozni neked-suttogta. Lehunytam a szemem és sóhajtottam. Éreztem, ahogy végigsimít az arcomon, végighúzza ujjait a varratok helyén és a többi seben és zúzódáson.
     -Szeretlek.
     -Én is szeretlek. De most kérlek menj el... egyedül szeretnék maradni egy kicsit...-a falnak dőltem. Will aggódó arcát láttam, amikor kinyitottam a szemem.
     -Biztosan ezt akarod?
     -Igen. Sajnálom, de...-a hajamba túrtam. Will szomorúan bólintott, aztán hozzám lépett és átölelt.
     -Holnap vihetlek én suliba?
     -Persze-mosolyogtam. Búcsúzóul még egyszer megcsókolt, aztán az ablakon át távozott.

74. Sikertelen próbálkozás

   Másnap reggel megint apu vitt suliba. Az udvarra beérve intettem Caroline-nak és Rexnek, meg úgy általánosságban a bandának... Amikor észrevettem, hogy Will mellett egy lány álldogál. Átkarolták egymást, én pedig lehajtott fejjel, kitörni készülő nevetéssel mentem el mellettük. Nem csak Will, hanem a többiek tekintetét is éreztem magamon. Hát bocs, de a féltékennyé tevés nem sikerült.

   Az osztályba érve lehuppantam Thomas mellé, aki mosolyogva köszöntött. 

     -Helló, kerítőnő! Mi újság?

     -Miért hívsz kerítőnőnek?-vontam fel a szemöldököm.

     -Mert ma sikerült elérnem Victoriánál egy mosolyfélét. És neked köszönhetem, hogy nem adtam fel...

     -Ugyan, egy vámpír sose adja fel... Egyébként láttad Willt?

     -Igen, miért?-kérdezett vissza óvatosan.

     -Azért, mert hogy is mondjam... Kissé szánalmas-nevettem. Thomas megkönnyebbülten elmosolyodott. 

     -féltékennyé akar tenni, mi? Hogy visszafogadd...

     -Először is, mérföldekről látni, hogy nem tetszik neki a lány. Másodszor pedig hiába teper, nem fogok vele újra járni a 16. születésnapom utánig. 

     -Vagyis a halálodig. 

     -És az újjászületésemig, amiről elképzelésem sincs, hogy fog zajlani.

     -Sajnos nekem se.

     -Kár. A te élettapasztalatoddal...

Nevettünk. Éreztem magamon Gwendolyn irigykedő tekintetét, aki még egyedül ült a régi helyén. Szeeegény, vajon miért nem akar senki mellé ülni? Nem is tudom...

     -Jó, hogy ilyen könnyedén tudsz ezzel viccelődni.

     -Mért, mit kéne csinálnom? Visítva az asztalra ugrani, rád szegezni a tollamat és azt ordítani, 'távozz, sátán'?

   Megint nevettünk, majd Thomas rám villantotta ellenállhatatlan vámpírvigyorát, amitől Gwendolyn a fogát kezdte csikorgatni.

     -Erről jut eszembe! Hogyhogy Victoriára nem hat a te szuper vonzerőd?

     -Nem tudom. Én próbálkoztam, de még annyit se reagált, mint te először.

     -Különleges lány. Jó fej lehet. És különösen jól áll neki a fekete...

   Thomas elfordította a fejét. Volt egy olyan érzésem, hogyha nem lenne vámpír, elvörösödött volna. Sajnos becsöngettek, ráadásul ki is hívtak felelni(irodalom, verselemzés, pff), így a további beszélgetésnek befellegzett.
   Kicsöngettek, majd alig lépett ki a tanár az ajtón, Thomas vigyorogva felém fordult.
     -Jön Grant, megnézni, milyen hatással volt rád a reggeli látvány.
     -Azt nézheti!-ráztam meg mosolyogva a fejem. Az egy dolog, hogy még mindig szeretem(nagyon-nagyon), de szakítottunk. És ezt a döntésemet nem fogom megmásítani.
   Ekkor lépett be Will a terembe. Iszonyú helyes volt, össze-vissza álló fekete hajával és lezser testtartással. A kezét zsebre dugta, és miközben az egyik sráccal dumált, engem méregetett. Rámosolyogtam, de komoly maradt. Égnek emeltem a szemem, majd a kijárat felé indultam. Gondoltam, megkeresem Caroline-t, dumáljunk egy kicsit. Willre mosolyogtam, ő azonban elfordította a fejét. Mosolyogtam és gyorsan megsimítottam a karját, majd kiléptem az ajtón. hallottam, hogy visszafojtja a lélegzetét, de továbbmentem.

73. Véges emberélet

   Este döbbentem rá a súlyosságára annak, amit anya mondott. Haldoklom. A 16. születésnapomon végbe fog menni egy változás. Addig már nagyon kevés idő van csak... Nem tudtam a szobámban maradni. Felvettem egy normális cuccot és kiléptem a párkányra. Pólóban és sortban. mezítláb voltam; az éjszakai szellő kellemesen cirógatott.
   Puhán a földre ugrottam és futni kezdtem. Nem túl gyorsan, inkább csak hogy kitisztítsam a fejem. Végig a kertben, ki a vasúthoz, fel a töltésen... Futottam, és közben gondolkodhattam. Észrevettem egy sötét alakot kissé messzebb. Odafutottam. Felismertem: Thomas volt az.
     -Hát te mit csinálsz itt?-kérdeztem és mellé huppantam. Nem válaszolt, csak megrázta a fejét.
     -Nem jött össze a dolog Victoriával?
     -Ne is mondd...-morogta és elfordította a fejét. -Lehordott a sárga földig. Pofon is csapott...
     -Ne már!-nevettem. -És most ezért bánkódsz?
     -Nekem nem is fájt-dünnyögte-hanem neki. Elkapta a kezét és furcsán nézett rám. Nem is úgy, mint aki nem érti az egészet... inkább mintha megrémült volna. Mormogott valamit és elsietett, vissza se nézve. Hahh...
   A karjára tettem a kezem.
     -Hé, azt nem mondta, hogy utál, szóval még van esélyed.
     -Nem hiszem... Nem úgy nézett rám...
     -Na ne, nehogy már szerelmi bánatod legyen! Figyelj, holnap újra próbálkozol, ennyi az egész. Előbb-utóbb megszeret vagy megutál, csak rajtad múlik.
     -Gondolod?
     -Biztos vagyok benne!-mosolyogtam rá. Egy ideig hallgattunk, majd megtörtem a csendet.
     -Megkérdeztem anyut... azt mondta, a folyamat vége olyan lesz, mintha meghalnék, majd később újjászületnék. A 16. születésnapomig maradnak a rohamok, amik lehet, hogy még súlyosbodnak, aztán...
     -Vagyis haldokolsz.
     -Igen, így is lehet mondani.
Thomas sóhajtott, majd rám nézett.
     -Arról beszéltetek... hogy miként születsz újjá?
     -Nem. De alighanem teljesen más leszek majd, mint eddig voltam.
     -A vámpírok... Amikor egy embert megharapunk, az egy viszonylag lassú és fájdalmas folyamat közepette válik hozzánk hasonlóvá. Kb. három napig fetreng a kíntól, aztán utána is kissé tébolyodottan rohangál a világban... Meg kell szoknia tökéletes érzékeit, hogy mindent lát és mindent hall... Meg hogy ne támadjon le minden szembejövőt, aki nem vámpír.
   Nevettem, Thomas pedig mosolyogva figyelt.
     -A szakításotok óta vidámabb vagy. Többet nevetsz és mosolyogsz...
     -Nem a szakításunk, a baleset óta. Rájöttem, hogy az élet rövid és könnyen véget ér, hát mért ne foghatnám fel mindennek a pozitív oldalát?
     -Pozitív oldal... És annak mi a pozitív oldala, hogy 16 évesen olyan valamivé válsz, amiről fogalmad sincs?
     -Az, hogy addig izgulhatok rajta... Meglepetés lesz!-mosolyogtam. Thomas nevetett.
     -Hihetetlen vagy. Egyébként nem fázol? Neked elég hideg lehet...
     -Nincs is hideg, csak a szél fúj egy kicsit-vontam vállat. -Egyébként lassan mennem kéne. Ha anyum nem talál az ágyban, először téged, aztán engem öl meg.
     -Lehetséges-nevetett vámpír barátom. -Nos akkor jó éjt.
     -Jó éjt!-azzal visszaszaladtam a ház elé, hogy felugorhassa a párkányra.
   Egy árny állt közvetlenül alatta: engem észrevéve megugrott, valami villant és arrébb szaladt. Óvatosan odalépdeltem, ahol az árny állt: vércseppes fűszálak, rohamom emléke. Milyen rosszul is fogadta Matt a hírt, ami valójában nem is volt hazugság... Az árnyra emeltem tekintetem. Felismertem, Will volt az, farkas alakban. Mosolyogva megcsóváltam a fejem.
     -Kösz, hogy aggódsz, de jól vagyok-szóltam oda neki halkan. Nyöszörgött és a földre kushadt. Léptem felé egyet.
     -Figyelj, én...
Nem várta meg, hogy befejezzem, felpattant és eltűnt a szemem elől.

72. Hazugság, ami valójában igaz

   Szorosabbra fontam a kezem Matt nyaka körül, ő pedig még közelebb húzott magához. A pólóm dereka kicsit fentebb csúszott, tenyerét a hátamon fedetlenül maradt részére szorította. Elhúzódott és mosolyogva nézett rám.
     -Nem volt rossz, igaz?
     -Nem, nem volt rossz-értettem egyet és visszamosolyogtam. Lehet, hogy ebbe a csókba nem bizseregtem bele úgy, mint Will esetében... Óvatosan végigsimította az arcomat, ügyelve sérüléseimre.
     -Még így is szép vagy.
     -Köszi...-hajtottam le a fejem.
     -Apám már annyi lánynak bemutatott, olyanoknak, akit ő választott ki... Mondván, ha már én ilyen szétszórt vagyok, neki kell meghatároznia az én jövőmet. Illendő partnerrel az oldalamon... Brr!-megborzongott. -Azonban most bebizonyíthatnám, hogy magamtól találtam meg a gyémántot az üvegcserepek között...
     -Már mondtam...-sóhajtottam. -Mi ketten nem lehetünk egy pár. Ez nem lehetséges. Nem lenne egyenlő kapcsolat...
     -Attól félsz, hogy én... jobb vagyok tőled?-hitetlenkedve nevetett. Pont fordítva, gondoltam, de nem mondtam semmit. Erősebb vagyok tőle, könnyen megsebesíthetem, vagy még rosszabb... félrenéztem.
     -Cathy... te valamit titkolsz. Miért gondolod, hogy nem vagyunk egyenrangúak?
     -Matt... Te is rá fogsz találni az igazira, mint mindenki más... De nem én leszek az!-leheltem.
   Homlokát ráncolva méregetett, majd megragadta és megszorította a kezem.
     -Nem hiszed, hogy képes lennék szeretni téged egy életen át, igaz?
     -Dehogynem!-tiltakoztam. -De hidd el, mi nem illünk össze és soha nem is fogunk. Sajnálom.
     -Akkor miért hagytad, hogy megcsókoljalak? Miért nem taszítottál el magadtól, miért nem mondtad, hogy gyűlölsz?... Bár nem ért volna sokat. Én már akkor beléd szerettem, amikor megláttalak a padon ülve olvasni azon a partin a piros ruhádban...
     -Matt... te belém szerettél?-elsápadtam. Nem lehet.
     -Igen. És még mindig szeretlek teljes szívemből, bár megpróbáltam elnyomni magamban az érzést, mondván úgysincs nálad esélyem...
     -Elnyomni? De hiszem olyan nyomulós voltál...
     -Próbáltam megszerettetni veled magamat. Utána visszavettem, láthatod... Úgy látszik, hiába. Tényleg nincs nálad esélyem.
     -Ne mondj ilyet!-kértem és megsimítottam a kézfejét. -Mi egyszerűen nem illünk össze...
   Folytattam volna, de hirtelen rám tört a rosszullét. Sejtettem, hogy egy roham, mert már egy hete nem volt semmi. Hátráltam és összegörnyedve a házfalnak vetettem a hátam. Azonban most nem görcsös fájdalom, hanem köhögési kényszer kerített hatalmába. Rémes, fuldokláshoz hasonló hangok törtek ki belőlem. Már épp felegyenesedtem, amikor ismét köhögnöm kellett és a szám elé kaptam a kezem. Ijedten meredtem a tenyeremre, amit vércseppek festettek pirosra. Matt mellém ugrott és megszorította a karom.
     -Cathy, jól vagy?
Felköhögtem még egy kis vért.
     -Persze, csak majdnem megfulladtam-legyintettem és mosolyogni próbáltam.
     -Ne viccelődj, Cathy. Gyere, bemegyünk, szólunk a szüleidnek, hívunk mentőt...
     -Egy fenét!-méltatlankodtam és leráztam magamról a kezét. Megtöröltem a szám a kézfejemmel: véres lett. Csodásan festhetek...
     -Cathy, ez nem vicc!
     -Hagyjál-toltam el. -Semmi bajom. Semmi komoly...
     -De hiszen az előbb vért köhögtél! És nem csak a kezed és az arcod lett véres...-mutatott a fűszálakra, amelyek vörösen ringatóztak az enyhe szellőben. Megint legyintettem.
     -Hidd el, nem kell kórházba mennem. Csak most szabadultam...
     -Épp ez az! Adódhatott valami komplikáció...
Mérgesen fújtam egyet. Eszembe jutott egy nagyon gonosz hazugság, amivel elaltathatnám a gyanakvását. Egy nagyon ocsmány hazugság...
     -Pontosan tudom, mi volt ez az előbb. Nem kell aggódnod miatta.
     -Igenis aggódom. Vér... Ez nem normális! Orvoshoz kell menned...
     -Matt... Én haldoklom-néztem a szemébe. Végülis, ha úgy vesszük, az igazat ,,hazudom"... De még így is szörnyű érzés.
   Hátratántorodott.
     -Nem... Az nem lehet!-teljesen elsápadt. -Haldokolsz? Mióta? És... miért?
     -Figyelj... mesélek többet is, ha előbb hagyod, hogy bemenjek megmosakodni.
    -Visszajössz, ugye?-ragadta meg a karom. Bólintottam és gyorsan besiettem a házba.
   Csak anyu volt otthon, az asztalnál üldögélt és kávét ivott. Ijedten nézett rám, amikor lehuppantam mellé.
     -Az baj, ha az előbb vért köhögtem?
     -Nos... Az is a változás része...-kissé pirosabb lett az arca, mintha ő tehetne erről az egészről.
     -Akkor oké. Megyek, megmosakszom!-intettem és eltűntem a fürdőben.

71. Találkozó

   Délután éppen legújabb könyvemet olvastam, amikor megcsörrent a telefonom. Matt volt az.
     -Szia Cathy!
     -Helló, Matt. Mi újság?
     -Épp azon gondolkodtam, hogy milyen rég találkoztunk utoljára...
Elnevettem magam.
     -Negyedóra múlva a házunk előtt megfelel?
     -Tökéletes!
   Negyedóra múlva ott volt a megbeszélt helyen. Boldogan üdvözölt, aztán arcáról lehervadt a mosoly.
     -Te jó ég... Tehát volt baleset.
Tekintete végigsiklott arcomon, nyakamon, majd a karjaimon. Óvatosan kinyújtotta a kezét és megérintette a szemem alatti varratot.
     -Nagyon fáj?
     -Mindenki ezt kérdezi... nem, nem fáj!-mosolyogtam. Ujjaival végigsimította az arcomat.
     -Láttam, mennyi maradt a kocsiból. Hihetetlen, hogy túlélted...
     -Nem vagyok én porcelán, hogy egy ilyentől csak úgy összetörjek...-vigyorogtam rá.
   Matt a vállamra tette a kezét. Furcsa volt: nem forró, mint Will-é, és nem hideg, mint Thomas-é a suliban. Viszont kellemes érzést keltett bennem, nem volt ellenemre. Matt felvont szemöldökkel nézett rám, keze végigcsúszott a karomon majd megszorította a kezem.
     -Mi van a barátoddal?-kérdezte óvatosan.
     -Szakítottunk!-mondtam mosolyogva, mire még óvatosabban kezdett vizsgálgatni.
     -És te ennek örülsz?
     -Én szakítottam vele!-világosítottam fel. Elvigyorodott és két keze közé fogta az enyémet.
     -Meguntad?
     -Nem. A szakításunknak... bizonyos oka van. Amit nem szeretnék részletezni!-állítottam meg, mielőtt feltehette volna a kérdést. Megjátszott csalódottsággal sóhajtott.
     -Na, pedig már azt hittem, miattam.
     -Sajnálom, de... veled nem fogok járni soha. Ez... nem lenne helyénvaló.
   Én és Matt, együtt? Tehetetlenül nézné, ahogy elfog egy újabb roham... Előbukkanna kontrollálhatatlan, vadállatias énem, ő pedig egy egyszerű ember, egy hozzám képest gyenge fiú... Nem. Ez soha nem történhet meg.
     -Mégis miért?-fortyant fel mérgesen. Lehajtottam a fejem, nem tudtam volna a szemébe nézni.
     -Nem lehet, Matt. Sajnálom.
     -Nem értelek. Eddig se, most se. Nem is tudom, hány lány mutogatná mosolyogva a sebeit és varratait egy autóbaleset után, amiben ő is majdnem meghalt... Hány lány szakít mosolyogva a pasijával...
     -Will nem a pasim volt!-borzongtam meg. -Ez a közönséges szó nem jellemzi megfelelően a kapcsolatunkat...
     -Úgy beszélsz róla, mint valami szentről!-fintorgott Matt. Megszorította a kezem és közelebb húzott magához. Karomat a nyaka köré fonta, ő pedig a sajátját a derekam köré. -Vége a kapcsolatotoknak. Szakítottatok. Engedd el magad...-közelebb hajolt és megcsókolt.
   Ezúttal nem toltam el magamtól. Viszonoztam csókját, ami nem volt olyan hibátlan és hűvös, mint egy vámpíré, nem olyan forró és vérpezsdítő, mint egy farkas alakváltóé, hanem csak egyszerű és természetes, mint egy emberé.

70. Vonzódás

   Harmadnap már haza is engedtek a kórházból. A szüleim szinte végig velem voltak, ahogyan a letört Will is. Még Thomas és Carry is belátogatott hozzám. Mind a ketten szörnyülködtek egy sort a sebeimen, de én büszke voltam rájuk.Túlélni egy ilyen autóbalesetet nem mindennapi esemény. És hát... ami nem öl meg, az megerősít. Közhely, de igaz.
   Hétfő reggel apu vitt suliba ismét. Kiszálltam, nagy levegőt vettem és beléptem az udvarra. Will már a bandával ácsorgott, ahogy észrevett, reménykedve pillantott rám. Mosolyogtam és odamentem hozzájuk.
     -Sziasztok-köszöntem úgy általánosságban mindegyiküknek. Rögtön kérdésekkel kezdtek ostromolni a balesetemről, majd a sebeimet is mutogatni kellett a kezemen. A kötést sajna még mindig nem vehettem le az oldalamon lévő sebről. Azonban hamar elterelődött erről a figyelmük, Chester pedig észrevette, hogy valami megváltozott köztünk.
     -Hé, gerlepár, min vesztetek össze?
     -Nem vesztünk össze, szakítottunk-javítottam ki mosolyogva. Tátott szájjal néztek rám.
     -Hogyhogy?-vállat vontam. Erre rögtön Willt kezdték lökdösni meg piszkálni, hogy mesélje el a részleteket. Ő azonban megrázta a fejét és egy szót sem szólt. Csak a szemembe nézett, így láthattam, mennyire bántja őt döntésem. Utoljára még rájuk mosolyogtam és mentem a terembe olvasni. Mostanában úgyis hanyagoltam a könyveket... Thomas 5 perccel utánam érkezett, az ikrek meg ki tudja, hol ólálkodtak. Összecsaptam a könyvem és megragadtam Thomas karját.
     -Ülünk egymás mellé?
Zavarba jött. Ha nem lett volna vámpír, tuti elpirul. Legalább egy kicsit... A hajába túrt és az asztalomra támaszkodott.
     -Miért?
     -Mert szeretnék melletted ülni?-kérdeztem vissza mosolyogva. Vállat vont, majd a helyére röppent, ahol leült döbbent padtársa mellé, aki eddig irigyen méregetett minket.
     -Hé, nem bánnád, hogyha mától Dannis Brown mellett lenne a helyed?-egy másik osztálytársunk felé mutatott. Dannis alacsony volt, de elég izmos és kis termete ellenére kosárcsapat kapitánya. Ő volt az egyik legnagyobb szívtipró, akit ismertem, szinte mindennap más lánnyal járt. Thomas padtársa habozott, majd a cuccával átbotorkált az egyedül ülő Dannis-hez. Thomas megpaskolta maga mellett az üres széket.
     -Nos, jöhetsz. Megtudhatnám, mi az oka ennek a hirtelen döntésnek?
     -Ez az autóbaleset sok mindenre rádöbbentett-tapogattam meg a szemem alatti varratokat. -És egyébként szakítottunk Will-lel...
   Thomas döbbenten ragadta meg a karom és megszorította. Kicsit fájt, de tovább mosolyogtam.
     -Mikor? Hogyan? Miért?
     -Azért, mert a 16. születésnapomon végbe fog menni az a változás, ami után végre megtudom, mi is vagyok én. És addig szeretném kiélvezni az életet. Ezért szingli lettem.
     -Furán hangzik ez a te szádból-nézett rám gyanakvóan Thomas.
   Hirtelen azonban megváltozott: leszegte a fejét és egy ceruzát kezdett szélsebesen forgatni az ujjai között. Összevontam a szemöldököm.
     -Mi az?
     -Css!-pisszegett, mire mérgesen karba fontam a kezem. Ne már, hogy vámpír létére nem hall tőlem valamit! Ebben a pillanatban egy fekete árny suhant el az ajtónk előtt. Félrebillentettem a fejem és kíváncsian utánanéztem. Az ajtóhoz szaladtam és utána kukucskáltam.
   Egy lány volt az, tetőtől talpig feketében, hosszú fekete hajjal. Fekete bokacsizmát, mélyfekete farmert és fekete hosszú ujjú tunikát viselt fekete mellénnyel. A fejét lehajtva közlekedett, nyakában fülhallgató zsinórját véltem felfedezni. Visszamentem Thomashoz.
     -Újabb rajongó?
Megrázta a fejét és réveteg tekintettel az ablak felé fordult. A homlokomra csaptam.
     -Tetszik neked!
Thomas fénysebességgel fordult vissza.
     -Nem igaz.
Félrebillentett fejjel néztem rá.
     -Dehogynem. Csak felismerek egy szerelmes kamaszfiút.
     -Kamaszfiút?-horkantott. -Victoriát tuti nem...
     -Victoriát?-vágtam közbe. -Szóval így hívják?
     -Ehh, hagyjuk.
     -Victoria... a vezetéknevét nem tudod véletlenül?
     -Grant, mint a volt farkas haverod.
     -Még mindig barátok vagyunk. És... várjunk csak, Victoria Will húga.
     -Tudom!-csapott az asztalra Thomas, mire az megrepedt. A karjára tettem a kezem, hogy megnyugtassam.
     -Hé, ne verd szét a padot. Tetszik Will húga, na és? Kezdeményezz vele beszélgetést. Biztos kedves lány.
     -De Grant húga!-fortyant fel vámpír haverom.
     -És akkor mi van?
     -Ő...
     -Kit érdekel a rokonsága? Lehet, hogy ez az utolsó alkalmad megismerni.
     -Utolsó alkalom?
     -Bármikor meghalhatsz...-emlékeztettem balesetemre. Felvonta a szemöldökét, de komoly maradt.
     -Azért velem az nem olyan könnyű.
     -Mindegy. Menj és beszélgessetek! Itt az alkalom!-intettem az ismét erre sétáló lány felé. Thomas feltápászkodott és visszabiccentett.
     -Köszönöm!-és eltűnt.

69. Szakítás

   Will zavartan félrefordította a fejét. Láttam, ahogy a szemében a bűntudat helyét düh veszi át.
     -Engem... feltartottak. Az egyik osztálytársam odahívott magához engem és Caroline barátnődet, aztán hülye kérdéseket tett fel... Amikor pedig menni akartunk, egy másik srác szólított meg... Mire a termetekbe mentem, már nem voltál ott. Henderson azt mondta, elmentél a Mayer gyerekkel, a cuccodat is vitte... Nem tudtam, mi van veled, hol lehetsz...
   Rámosolyogtam. Az elmúlt események már cseppet sem voltak ijesztőek. Megtörténtek, elmúltak, majdnem meghaltam... Á, semmiség. Most már vége, és itt vagyok Will-lel. Kinyújtottam felé a kezem.
     -Gyere közelebb!
Habozott, félve pillantott rám.
     -Én nem... még fájdalmat okozok.
Nevettem.
     -Fájdalmat? Te beszélsz fájdalomról? Mit nekem egy kis fájdalom az autóbalesetem meg a rendszeres rohamok után? Ráadásul ha te okozod... Meg se érezném.
   Will tétován kinyújtotta a kezét és megsimította az arcomat. Kicsit tényleg sajogtak a sebeim, de könnyen el lehetett viselni. Megragadtam a kezét és a tenyerébe hajtottam az arcom. Az ujjait óvatosan tartotta, alig értek hozzám. Ismét nevettem.
     -Jaj, ne izgulj már. Tényleg nem fáj. Még az se fájna szerintem, ha pofon vágnál.
     -Ilyenre ne is gondolj!-mondta rémülten és mérgesen. Kuncogva átkaroltam a nyakát, a hülye infúziómmal nem törődve. Egy kis szúrás emlékeztetett, hogy az ágyhoz vagyok kötve. Durcásan hátradőltem.
     -Mikor mehetek már haza?
     -Haza?-kiáltott fel döbbenten Will. -Pár órája még élet és halál között lebegtél, sőt, inkább az utóbbi...-hangja elcsuklott. Megsimítottam az arcát. Olyan tökéletes... és én magamhoz kötöm. Mellettem sosem lesz igazán szabad. Megsajdult a szívem attól, amit mondani készültem.
     -Most mégis élek. És lehet, hogy ez furán fog hangzani, de én... szeretném kiélvezni!-Will szeme elkerekedett. -Nem úgy, ahogy gondolod!-tiltakoztam. -Nem az ággyal kapcsolatos dologra gondoltam. Hanem... úgy általában az egészre. És erről senki sem beszélhet le. Tudod, ez a baleset rádöbbentett az élet múlandóságára. Mert lehet, hogy szuperül mászok fára, a párkányról ugrálok, gyorsabban futok, mint egy vámpír és túlélem, ha Thomas nekivág a falnak... De ha egy kocsi összemorzsol és a vas szétszabdal, semmire se megyek ezzel.
     -Ne mondj ilyet!-kérte Will fájdalmas arccal. Mosolyogva megráztam a fejem.
     -Sajnálom, de ez az igazság. És az igazságot el kell fogadni.
     -Te nem tudod, mit éltem át, miközben ott feküdtél egy vértócsa közepén. A szíved megállt, utána beraktak a mentőautóba, ahová engem nem engedtek... Futottam utánad végig, itt kellett várnom a kórházban a folyosón, amíg rendbe tettek... Gyötrődtem, nem tudtam, életben maradsz-e...
     -Nos-néztem rá-életben maradtam. És készülj fel rá, hogy elviselhetetlenebb leszek, mint voltam-tréfálkoztam.
     -Te most komolyan ezen viccelődsz?-kérdezte a fejét fogva.
     -Miért?...
     -Látszik, hogy mennyire érdekel a törődésem...
Megbántottam. Gratula magamnak.
     -Jaj, nem! Csak így a legkönnyebb... Will! Én... én sejtem, mit élhettél át... De én nem úgy... Will, én még mindig szeretlek.
   Ezzel a szóval helyettesítettem minden magyarázkodást. Will szomorúan nézett rám, majd megszorította a kezem.
     -Épp ezért nem szeretném, ha megsértődnél amiatt, amit most mondani fogok.
Kérdőn pillantott rám. Nagy levegőt véve folytattam.
     -Szakítani akarok veled.
Elsápadt és felpattant mellőlem. Felemeltem a kezem, bár a vállam sajgott, a szívem pedig még annál is jobban fájt Willért.
     -Várj, még nem fejeztem be. Ahogy már mondtam, szeretlek, szóval nem ezért szakítok veled. 15 éves vagyok, és máris elköteleztem magam. 16 éves koromban fog végbemenni az a változás, amikor kiderül, mi lesz belőlem. Addig, ahogy az előbb említettem, szeretnék a lehető legboldogabban és legteljesebben élni.
     -Mellettem nem vagy boldog?-térdelt mellém gyötrődő arckifejezéssel. Édes Istenem, de nehéz helyesen dönteni...
     -Dehogynem. Akkor vagyok a legboldogabb, amikor veled vagyok. És a 16. szülinapom után ugyanúgy együtt lehetünk megint. Már ha majd még mindig akarnánk...
     -Én biztosan-felelte Will és csúnyán nézett rám.
     -Ezt a szakítást értelmezd inkább szünetként. Szüneteltessük a kapcsolatunkat, mert szeretném addig... nagykanállal falni az életet. Úgyhogy, ha mától esetleg más fiúval együtt látsz, ne ugorj neki rögtön-alig tudtam visszafojtani a könnyeimet. Fájdalmas, fájóbb, mint a balesetem. Mintha kitépnének belőlem egy darabot... még ha én is hoztam meg ezt a döntést, mert így a legjobb Willnek...
   Will lehajtotta a fejét. Olyan imádnivaló volt, ahogy ott térdelt mellettem. Hihető mosolyt erőltettem magamra és megveregettem a vállát.
     -Na, kelj fel. És hidd el, nem csak neked lesz nehéz ez az időszak.
     -Elhiszem. Kérlek, még utoljára...
Odahajolt hozzám és megcsókolt, úgy, ahogy még soha. Még forróbban, még tüzesebben, még szenvedélyesebben... Most én toltam el magamtól.
     -Mostantól szingli vagyok.
     -Egészen a 16. születésnapodig nem csókolhatlak meg többször, nem tarthatlak a karjaimban? Nem ülünk majd együtt a párkányon éjszakánként, nem rendezünk futóversenyeket...
     -Dehogynem. Csak most már nem annyiszor. És ne gyere be többször titokban a szobámba. Tartsuk végre tiszteletben anyu kérését.
     -Nagyon nehéz lesz...-Will még mindig a kezemet fogta. A szemében mélységes szomorúságot láttam, amitől ismét fájdalom nyilallt a szívembe. Sajnáltam, hogy ilyen fájdalmat okozok neki-és magamnak is. Sovány vigasz, hogy a 16. szülinapom úgyis közeleg...
   Anya és apa lépett be az ajtón, az orvossal a nyomukban.
     -Mi a baj?-kérdezte anyu szomorkás arcunk láttán. Mosolyt varázsoltam az arcomra.
     -Ó, semmi. Csak épp most szakítottunk...

68. És mégis élek

   Fehérség. Fehérség mindenütt. Hol vagyok?
Meghaltam. Meghaltam, és most... és most mi?
Hol vagyok? Valaki!
Fehérség, ami vakít. Behunyom a szemem... Már be van hunyva. Akkor mi ez a fehér cucc? úgy látszik, tényleg meghaltam.
Ma reggel még rajtam volt a Caroline-tól kapott nyaklánc, még rajtam van? Remélem. Meg akarom tapogatni... Hol a kezem? És a lábam? Nem érzem semmimet. Testetlenül lebegek ebben a fehér micsodában. De mégis hol?
     -Cat.
Az én nevemet mondta valaki? Nem hiszem. Ki mondta volna? Egy angyal? Vagy egy ördög? Pff.
     -Cat!
Ez az én nevem. Vagy nem? De. Én vagyok az, Cathy Williams. De mi történt velem?
     -Cat, ébredj!
Ébredjek? Miért, alszok talán? És mégis hol? Otthon, az ágyamban. Biztosan a plafon ilyen fehér. De ha alszom, hogyan látom a plafont?
     -Itt vagyok melletted.
Ki vagy te? Mellettem vagy? Nem látlak. Csak csipogást hallok. Csipogás? Ki csipog? Mi csipog? Hol vagyok?
     -Nem adhatod fel.
Mit? Mi van? Mit ne adjak fel? Ki vagy te? Ki a rejtélyes hang tulajdonosa?
Rejtélyes hang? Ismerős hang. Ismerős...
Will.
Will! Te vagy az?
Nem hallja. Nem tudok beszélni. Nincs szám, ahogy testem se. Will... megrohannak az emlékek. A csók, a futóversenyek, a vasút, a farkas, az én farkasom...
Will! Mért nem hallasz, ha itt vagy mellettem?
     -Nagyon gyenge még mindig. Kómában van... Beütötte a fejét. Nem tudhatjuk, mi károsodott.
Ki ez? Ismeretlen férfihang. És miért beszél ilyen... tudományosan? Ki ő? Ki van kómában?
Egy pillanatra a fény még erősebb lett.
     -Mélyen... alszik, úgymond. Talán hall minket, de ezt sem tudhatjuk biztosan.
     -Cat...-valami hozzám ér. Mi ez? Kellemesen meleg. Hol is fog? A kezemen. Itt a kezem! Fel kell emelnem... Will megszorította, vissza akarom szorítani... Miért nem mozdulnak az ujjaim? Hol a többi részem? Miért nem tudom mozgatni semmimet?
Dobb...Dobb...Dobb...Dobb...
Ez az én szívem? Milyen gyengén ver! Vajon miért? Lehet, hogy szívbeteg vagyok? És mi ez az idegesítő csipogás? Kapcsolják ki, kapcsolják ki, kérem...
     -Felgyorsult a szívverése.
     -Ezek szerint kezd magához térni?
     -Lehetséges.
     -Cathy, én Cathy-m...
Az ő Cathy-je vagyok? Tényleg szeret. Miért ne szeretne?
   Gwendolyn. Ron. Ron és a haverjai. Az autó... A hátsó ülés a két srác közt... A baleset, a kamion...
     -Cathy! Istenem, Cathy!
Anyu? Mit keresel itt? Miért ilyen aggodalmas a hangod? Tényleg haldoklom? Összetörtem magam? Vagy hallucinálok? A többiek meghaltak... Én is meg fogok? De én nem akarok! Kérem, tartanak életben! Élni akarok!
     -Te jóságos ég...-ez apa. Apa, kérlek segíts, meg fogok halni...
     -Mi történt?-kérdezi anyu sírós hangon. Az ismeretlen férfi válaszol.
     -Autóbaleset. Három fiúval volt egy kocsiban, amikor a sofőrjük áttért a szomszéd sávba és a szembejövő kamionnal összeütközött.
     -Csak Cathy élte túl?
     -Igen. Viszont nem tudjuk, milyen mértékben károsodott az agya és a belső szervei. Most valószínűleg kómában van.
   Kómában? Fel kell, hogy ébredjek. Muszáj!
     -Azonban... a lányuk nem önként szállt be a kocsiba. A csuklóját erősen megszorították. Nyilván kényszerítették...
   Sikerült megmozdítani a kisujjamat! Éreztem, hogy Will szorítása a kezemen enyhül. Próbáltam még valamimet megmozdítani: igen, a szemem! Ki akarom nyitni. Erősen összpontosítottam. Megrebbentek a szempilláim. Anya a másik kezemet ragadta meg.
     -Ébredezik!
     -Valóban?-az orvos megtapogatta a homlokomat. Igen! Megmozgattam a lábfejemet. Gyerünk, nézz a többiekre... A szemem nem akart engedelmeskedni. Willre összpontosítottam: ha felnézek, láthatom őt!
   Óriási erőfeszítések árán sikerült résnyire nyitnom a szememet, hogy azonnal be is csukjam. Neonfényű lámpák. Utálom őket.
     -Cathy! Magához tért!-ugrott közelebb Will. Ismét kinyitottam a szemem; ezúttal sokkal könnyebben ment. Hunyorogtam, mert csak elmosódott foltokat láttam. Homlokomat ráncolva próbáltam kivenni valamit-akármit.
     -Cathy! Cathy! Hallasz? Értesz? Jaj, kincsem...
     -Will...-a hangom furcsán rekedtes. -Anyu? Apu?
     -Hogy érzed magad?-ezt a férfi kérdezi. Biztosan orvos, mert fehér ő is. Köpeny.
     -Zavartan. És... hol a szemüvegem?
     -Összetört, már javítják. Mennyire emlékszel, kis hölgy?
     -Mindenre-válaszolom az igazságnak megfelelően. -Ron Mayer... az osztálytársam és két haverja beültettek Ron kocsijába, aztán ő áthajtott a szomszéd sávba... És jött a kamion. És megszorongatták a kezem...-felemeltem a karomat, egészen közel a szememhez. Döbbenten meredtem a kék, lila és zöld foltokra, amik a szorítás után maradtak. Azonban nem csak a csuklóm volt ilyen, hanem a könyököm és a karom is több helyen. Felhúztam a rajtam lévő kórházi hálóing ujját: a vállam is színes volt. Hallottam, hogy Willnek és a szüleimnek elakad a lélegzete. Az orvosra hunyorogtam.
     -Mindenütt így nézek ki?
     -Nos, többnyire... Nagyon szerencsés vagy, egy csontod sem tört. Csak... egy jókora vasdarabot kellett kioperálni az oldaladból. A kocsiajtó egy darabja, jó mélyen megsebzett.
     -Nincs még kész a szemüvegem?-kérdeztem. Ebben a pillanatban nyitott be valaki. Mikor közelebb lépett, ki tudtam  venni, hogy egy nővér a szemüvegemmel. Választ kaptam a kérdésre. Feltettem, majd felhúztam a hálóingemet az oldalamról. Sajnos kötés borította a sebet. Csalódottan hátradőltem. Az orvos egy kézitükröt akart adni, de apu megfogta a kezét.
     -Jó ötlet ez... most?
     -Minél hamarabb, annál jobb!-bólintott a doki és odaadta a tükröt. Kíváncsian néztem bele... aztán elhűlve tapogattam meg az arcom. A bal szemem alatt fekete varratok díszelegtek, a jobb oldalon a járomcsontomnál a bőr összekarcolódva, az arcom enyhén feldagadva. A Ron által okozott seb fehéren világított az arcomon. Döbbenten adtam vissza a tükröt.
     -Ezt... a betört ablak üvegszilánkjai...?
     -Igen. És szereztél néhány más sérülést is, ahogy nekiütköztél mindenfélének.
     -Nem fáj semmid?-kérdezte halkan Will. Csodálkozva néztem rá.
     -Miért, kéne? jól vagyok. Semmi komolyabb bajom.
     -Egy órával ezelőtt még nem így volt. Háromszor állt le a szíved, háromszor élesztettünk újra. És harmadjára nagyon nehezen sikerült-mondta az orvos. Tanácstalanul megvontam a vállam, de rájöttem, hogy azért mégis fájnak a sebeim.
     -Most mégis élek.
     -Az lehet, de...
     -Semmi de!-vágtam közbe mosolyogva. -És kérhetném, hogy néhány percre magamra hagyjanak a barátommal?
     -A... barátoddal?-az orvos enyhén elvörösödött, apuék pedig halványan elmosolyodtak.
     -Igen. Úgy is mondhatom, hogy a fiúmmal, a pasimmal, de ez nem hangzik túl jól. Nos?-néztem rá várakozva. Anyuék elindultak, az orvos tétovázva követte őket. Boldogan sóhajtottam és Willre néztem.
     -Halljuk a te sztoridat.

67. Mindennek vége

   Hiába fészkelődtem, a két fiú erősebbnek bizonyult. Ron a visszapillantóból hátranézett rám, majd a haverjaira.
     -Tartsátok csak. Szívós kislány, meg kell hagyni.
     -Mit akarsz tőlem már megint?-sziszegtem. Ron röhögött.
     -Ó, te csak ne kíváncsiskodj szépségem. Jut eszembe, szép kis heg maradt a fejeden. Látod, megmondtam, hogy ne packázz velem...
     -Egy kicsit se érdekel a hencegésed! Azt mondd el, mit akarsz!
     -Időben megtudod!-fordult hátra. Dühösen néztem rá, mire ismét röhögött.
     -Ó, a harcias kis Cathy Williams. Egészen elfelejtettem, milyen vad vagy. És szerintem még ezzel a heggel is gyönyörű...
     -Ezt rólad sajna nem lehet elmondani!-vágtam vissza. Ron vörös lett a dühtől, és a visszapillantóból a balomon ülő haverjára nézett.
     -Pete, megtennéd a kedvemért?
     -Hogyne, főnök!-vigyorodott el a srác, és megcsavarta a csuklómat. Sikerült elfojtanom kiáltásomat. Ron rám nézett a tükörből.
     -Látod, kislány? Többen és erősebbek vagyunk. Ne vadulj, felesleges.
     -Majd meglátjuk!-morogtam. Ron ismét hátrafordult.
     -Rég várom ezt a napot. A kis haverjaid most nincsenek itt. Nem véd meg senki...
Elsápadtam, de nem a fenyegetőzés miatt.
     -Bocs, hogy közbeszólok, de rossz sávban megyünk!-néztem az útra és a mellettünk száguldó fákra. Ron megrázta a fejét.
     -Szép trükk...
     -Főnök, vigyázz!-kiáltotta az egyik haverja. Elkerekedett szemmel néztem a kamiont, ami velünk szembe jött. Ron visszafordult, megragadta a kormányt és vissza akart hajtani a másik sávba. Azonban a kocsi kipörgött, Ron elvesztette az irányítást.
   A kamion dudált. Kitéptem a kezem a fiúk szorításából és az arcom elé kaptam. A kamion megint dudált, aztán egy csattanással nekünk ütközött.
   A fém ropogott, gyűrődött. Leperdültünk az útról és az útpadkának csapódtunk. Nem mertem elvenni a kezem a szemem elől. Hallottam a srácok kiáltásait, én is hideg, éles szúrásokat éreztem mindenütt. Ráestem az egyik fiúra, mire éles fájdalom hasított az oldalamba. Éreztem, hogy átfordulunk még egyszer, aztán fejjel lefelé megálltunk. Akkora fájdalmat éreztem, hogy nem bírtam tovább. Küzdöttem még egy darabig, aztán elnyelt az egyre növekvő sötétség.

     -A lány beszorult, a mellette ülők is, de azok halottak!
     -A sofőr is meghalt, hát a lány?
     -Csupa vér, de még lélegzik!
     -Kivágtam őket...
     -Ez a kocsi strapára ment, a kamion összegyűrte, mint a papírt...
     -Átmentek a másik sávba...
     -Siessetek, nagyon gyengén ver a szíve...
     -Jól van, kislány, ne add fel!
     -Egy, két, há...
   Hangok. Többféle hang, de nem ismerősek. Fáj mindenem. Fáj mindenem... Szirénák. Egy pillanatig kék-piros fény villódzása, aztán ismét sötétség.
   Will.
   Hol van?
   Will!
     -Engedjenek oda!-Will kiáltása. Vagy csak képzelem? Mindegy.
   Gwendolyn azt mondta, Will nem is szeret. Hazugság... Vagy igazat mondott? Will...
     -Gyengül a szívverése! Nehezebben lélegzik!
     -Össze van szabdalva teljesen, szegény...
     -Cathy! Én vagyok! Cathy!
   Ez Will. Itt van. Mellettem. Hát eljött. Ki akarom nyitni a szemem, rá akarok nézni. Hol vagyok? Sötétség...
   Sikerült! Éles fény, a villódzás, a sziréna... Ismeretlen emberek, arcok. Homályos arcok. Homályos... Hol a szemüvegem?
     -Cathy! Istenem... Hallasz engem?
Szeretnék mondani sok mindent, de nem megy. Kinyitom a számat, csak levegő és erőtlen hörgés. Valaki megsimítja a homlokomat.
     -Cat! Ne félj, minden rendben lesz!
Rendben lesz? Miért? ismét megpróbálkoztam a beszéddel.
     -Will...-hallotta egyáltalán? Hallotta.
     -Cathy, nyugodj meg. Tarts ki. Baleseted volt, be fognak vinni a kórházba...
     -Ha... ha...-erőlködtem. -Haldoklom?-sikerült.
     -Cat, ne mondj ilyet...-megbicsaklik a hangja. Igazam volt. Haldoklom... De Will itt van.
     -Meg... fogok...-küzdés a szavakkal-...halni?
     -Cat, kérlek! Csak koncentrálj! A szívverésedre, a légzésedre...
Minek? Biztosan meghalok, ha mindenki így körbevett. A mellkasomat tapogatja valaki... Narancssárga pacának látom, vagyis mentős lehet.
     -Itt vagy-lehelem. -El... eljöttél.
     -Persze, hogy itt vagyok. Miért ne lennék itt? Gwendolyn teletömte a fejedet mindenfélével, ne is foglalkozz vele... Persze, hogy szeretlek!
   Megnyugodtam. Ismét lehunytam a szememet. Nem kell látnom Willt, elég ha tudom, hogy itt van. Will... Szeret engem. Sóhajtottam, a levegő akadozva áramlott ki a tüdőmből.
     -Cat? Cat! Cathy, gyere vissza! Szeretlek...
   Szívesen mondtam volna, hogy én is szeretem őt. Nem tettem, mert nem volt hozzá erőm. Mégis megnyugodtam, a sötétség most barátságossá vált. Nagy levegőt vettem, majd lenyugtattam a dobolást a mellkasomban.
Dobb...Dobb...Dobb...Dobb.
   Alámerültem a feketeségbe.

66. Ron ismét színre lép

   Reggel Will ismét elém jött a motorjával. Vége a nyárnak, itt az ideje az én nagy reggeli dilemmámnak: mit vegyek fel suliba? A farmer+póló kombó kezdett unalmassá válni. Végül egy háromnegyedes ujjú, hosszú bézs ing és egy fekete térdnadrág mellett döntöttem. Megnőtt hajamat laza copfba fogtam, hagyva, hogy a rövidebb tincsek előrehulljanak. Megigazítottam a frufrumat, reggeli után belebújtam új fekete szandálomba és készen álltam.

   Will a motorjának támaszkodva várt rám. A látványtól egy pillanatra megtorpantam, a gyomrom liftezni kezdett. Még mindig nem szoktam meg, hogy a suli leghelyesebb fiúja engem vár és engem szeret, az égimeszelő, esetlen szemüvegest. Ráadásul egyikünk se teljesen átlagos... Elmélkedésemet ő szakította közbe.

     -Még ma elindulunk, vagy lógjuk az egész napot?

     -Ha veled lehetek, inkább az utóbbi!-szaladt ki a számon, majd ijedtemben a földre szegeztem tekintetem. Ez de nyálasan hangzott... Azonban Will csak nevetett. Mellettem termett, átölelt és megcsókolt. Bizseregni kezdtem kívül-belül. Sajnos túl hamar tolt el magától.

     -Mennünk kell.

   Sóhajtottam, mögé ültem a motorra és száguldottunk is. A sulihoz érve füttyögés és taps köszöntött: a banda. Miután Will leparkolt, belém karolt és feléjük indultunk. A kapun belépve a fülemhez hajolt.

     -Csinos vagy ma is!-súgta. Lehelete csiklandozott.

     -Köszi-mondtam zavartan. Szerencsére nem tettem hozzá, hogy 'te is'. Na az már tényleg égő lenne a reggeliek után... 

   Nem sokkal azután érkezett meg Caroline is, hogy csatlakoztunk a fiúkhoz. Rexet figyeltem, aki a szemével követte a lányt, ahogy hozzánk sétál. végül nem várta meg, hogy ideérjen, előresietett hozzá. Caroline rámosolygott, Rex pedig lehajolt és megcsókolta. A srácok ismét füttyögni kezdtek, Chester a leghangosabban. Rex átkarolta Carry-t, majd hozzánk lépve tarkón legyintette a szőke srácot.

     -Nem kell a világ tudtára adnod, hogy féltékeny vagy!-szólt rá mosolyogva. Chester sértődött arcot vágva hozzám lépett és a vállamra tette a kezét. Kicsit nyújtózkodnia kellett, mert ő és Otto kisebbek voltak tőlem.

     -Mért lennék féltékeny? Nekem itt van Cat!-csak tőlük tűrtem el, ha így hívtak. -Látod, milyen jól megvagyunk!-úgy állt mellém, hogy közben arrébb tolta Willt. Ő azonban nem bánta, hagyta hogy Chester hülyéskedjen. Rex együtt érző képet vágva a vállára tette a kezét.

     -Bocs, hogy kiábrándítalak, haver, de Cathy már foglalt.

Chester ijedten nézett körbe.

     -Ezt mért nem mondtad? Melyik az?-kérdezte. Will felé biccentettem, mire Chester eljátszotta, hogy felgyűri az inge ujját.

     -Na, na? Gyere, kiscsávó! Lássuk, ki a keményebb?-öklözgetett a levegőbe, idétlenül ide-oda ugrálva.

     -Hogy te nem, az biztos!-szólt közbe Rex, mire röhögésben törtünk ki. 

   Az általános jókedvnek a csengő vetett véget, ami kérlelhetetlen zörgés-csörömpölésbe fogott. Kedvetlenül baktattunk az osztálytermekbe, vállunkon az egyenruhát tartalmazó csomagokkal. Nagyon furán oldották meg a tanévkezdést: egy óra az osztályteremben, utána évnyitó. Szétszéledtünk, szinte mindenki másfelé.

   Évnyitó után átöltözhettünk és mehettünk haza, mert másnap kapnánk meg a tankönyveket. Épp a szandálomat csatoltam be, amikor Gwendolyn felém fordult és rám szegezett ujjal beszélni kezdett.
     -Idejössz az ócska cuccaiddal és az ezer dioptriás szemüvegeddel a régi sulidból egy ismeretlen ok miatt. Elcsavarod a suli srácainak a fejét, ráadásul poénból. Aztán egy idő múlva, amikor megunod Thomas Hendersont, járni kezdesz Will Grant-tel! Aztán rá is játszol arra, hogy néhány fiú beléd esett, kicsíped magad, játszod a nagymenőt... Kicsit se vagy szánalmas!-kár, hogy Thomas is a teremben volt. És nem csak ő.
     -Te mondod rám, hogy szánalmas vagyok?-döbbenten néztem rá. -Én vagyok szánalmas, amikor te tartod magad divatikonnak? Amikor a nővéreddel olyanok vagytok, mint két klónozott műanyag baba?
     -A húgom!-sziszegte Gwendolyn. Hoppá, érzékeny téma. -És...
     -És mi? Ti beszéltek örökké divatos sminkről, ruháról, divatos kutyákról? Meg hogy ti teljesen feleslegesnek tartjátok a sulit, mert előbb-utóbb úgyis felfedez titeket egy divatcég...
     -Na, ez legalább veled nem történhet meg!-mondta gőgösen Gwendolyn. Fanyarul elmosolyodtam.
     -Megint tévedsz. A nyár közepe felé felhívott a Sunshine Style. Modelleket kerestek...
Mindenki elnémult. Éreztem magamon Ron Mayer tekintetét is, aki a bicskás eset óta nem szólt hozzám. Gwendolyn hirtelen felvisított.
     -Ez nem lehet igaz! Te szemét, hát ezért volt a képed az újságban!-és nekem ugrott.
   Nagyon bénán támadott, könnyen hárítottam. Azonban csak még jobban bedühödött, féltem, hogy kárt tesz valakiben a hadonászásával.
     -Gwendolyn, állj le!-szóltam rá. Még jó, hogy nincs velünk tanár, így is szép közönségünk van.
     -Tényleg azt hiszed, hogy Grant szeret téged? Ámítás az egész! Megérdemled, hogy bedőltél neki!
Elsápadtam és megragadtam hadonászó, műkörömmel díszített kezeit.
     -Fáj az igazság, ugye? Most pedig engedj, vagy megbánod!
     -Miért, mi lesz? Jön a klónod?
     -Nem. Én-állt Gwendolyn mögé Ron Mayer, vagyis Szegecs.
   Elegem lett. Úgy mozdultam, hogy Gwendolyn háta mögé kerüljek, majd előrébb löktem. Nem erősen, csak annak a karjába, aki eddig mögöttem volt. Thomaséba. Gwendolyn, ahogy meglátta, kinek a karjában kötött ki, lenyugodott. Lehet, hogy Ron megvédte, de Thomas többet ért a szemében. Vihogva elnézést kért, de egy pillanatra sem engedte el Thomas karját, aki végül kénytelen volt eltolni. Én azonban megéreztem a vállamon Ron szorítását.
     -Gyere, kislány. Beszélni akarok veled.
     -Lehet, hogy akarsz, de nem fogsz!-morogtam, ő azonban megcsavarta a karomat hátrafelé, észrevétlenül, diszkréten. Összeszorított foggal tűrtem a fájdalmat, de mennem kellett, mert senki se látta, mit csinál. Még a végén eltöri a karom. Nem éri meg.
   Kiléptünk a folyosóra, ahol legnagyobb döbbenetemre két haverja fogadott. Azok, akik az erdőben is vele voltak. Nem szóltak, csak némán követtek minket. Reménykedtem benne, hogy valaki utánunk jön, de hiába. Egy iskolában voltunk, és... semmi! Willnek nyoma veszett, Thomas Gwendolynt próbálhatta leállítani, Caroline pedig... a bandával vagy Rexszel lógott valahol. Hátrafordultam: az egyik fiú kezében észrevettem a szatyromat, benne a cuccommal.
   Átvágtunk az udvaron, de senki sem állított meg. Kilépve a sulikapun a parkoló felé indultunk. Egy sötétített üvegű, fekete Mercibe tessékeltek, a hátsó ülésre. A két haver a két oldalamra ült. Egy pillanatig mozdulatlan maradtam, aztán támadásba lendültem. Próbáltam kimászni az ajtón, de a két srác elkapta egy-egy kezemet és megszorította. Az ajkamba haraptam, majd meghallottam az automata zár hangját.
   Király. Egy kocsiban azzal a három sráccal, akikkel a legkevésbé szeretnék lenni.

65. A vakáció vége

   Anyu és apu nem bántódtak meg, amiért a tudtuk nélkül lemondtam a találkozót Bev-vel. Anya megkönnyebbülten sóhajtott bejelentésem hallatán, apa pedig átkarolt.
     -Reméltem, hogy nem fogsz azok közé a műanyag csontvázak közé tartozni te is. Reméltem, hogy az én kissé nagyra nőtt Cathy-m maradsz!-szorongatott meg, én pedig mosolyogva paskoltam meg apu vastag karját.
     -Hát, volt kitől örökölnöm!-céloztam tréfásan apu 196 centis termetére.
   Caroline másnap ujjongva jött át hozzánk, majd boldogan a nyakamba ugrott.
     -Képzeld, járok Rexszel!
Körbetáncoltunk a szobámban egymást ölelve. Miután kiörvendeztük magunkat, az ágyamra telepedtünk, én pedig várakozásteljesen néztem rá.
     -Gyerünk, mondj el mindent!
Megtudtam, hogy már júniusban is találkozgattak, mozi, meg ilyesmik. Azonban a szerelmi vallomásra ma délelőtt került sor, amikor Rex átment hozzájuk egy vörös rózsával és megkérdezte, lesz-e a barátnője. Természetesen Carry igent mondott, mert már rág tetszik neki a srác. Összeillenek: Caroline a barna, hosszú, hullámos hajával és apró termetével jól mutat a szintén barna hajú, de magas Rex mellett. Örültem barátnőm örömének, de az is eszembe jutott, hogy az ikrek meg fognak pukkadni mérgükben. Még egy ok, hogy Carry és Rex jó páros.
   Matt-tel is viszonylag sokat találkoztam ezen a nyáron. Sokat beszélgettünk, fagyiztunk, sétáltunk. Alaposan kitárgyaltunk kedvenc filmjeinket, könyveinket, zenéinket. Egy idő múlva észrevettem, hogy Matt jó hatással van rám: többet nevetek és tréfálkozom a jelenlétében. Ezt sajnos ő is érzékelte, így sok boldog pillanatot szakított félbe nyomulásával. Nagyon sajnáltam ezeket a napokat, de ő nem adta fel a reményt.
     -Még ha a fiúd laposra ver, akkor is próbálkozni fogok!-mondta egy alkalommal vidáman csillogó szemmel. Sóhajtottam és megráztam a fejem.
     -Úgy látszik, nem érted. Nem csak esélyed nincs nálam, hanem tönkre is teszed a rólad alkotott pozitív véleményemet ezzel a rámenősséggel. Will... egyáltalán nem olyan, mint ahogy képzeled. Nem az a fajta, aki nekimegy egy srácnak, csak mert a barátnőjére nézett. Vagy mert megállíthatatlanul udvarol neki, bár a lány már többször a tudomására adta, hogy nem viszonozza rajongását.
   Matt félrehajtott szemmel figyelt, majd előrehajolt és az asztalra támaszkodott, aminél éppen ültünk. Hátradőltem, csökkentve a köztünk lévő távolságot.
     -Ezzel azt akartad a tudomásomra adni, hogy egy kicsit sem hasonlítok ahhoz a típushoz, aki bejön neked?
Elnevettem magam.
     -Valami olyasmit.
   Ezután Matt kissé visszafogottabban viselkedett, de mozdulataival és tekintetével figyelmeztetett, hogy komolyan gondolja a dolgot. Többször éreztem magamon a tekintetét, sőt, néha még egyes testrészeimen is. Ilyenkor zavartan rászóltam, mire enyhén elvörösödve elkapta a tekintetét. Hát, ilyen egy szerelmes kamaszfiú, akinek hormontúltengése van. A barátságunk mégis mélyült, szinte olyan lett, mint Caroline-nal. Néha egymás mondatait fejeztük be, vagy szinte egyszerre mondtuk ugyanazt. Azonban Carry csak egyszer találkozott Matt-tel, mégis szinte azonnal megutálta. A szobámban olyan véleményt alkotott róla, hogy alig bírtam abbahagyni a nevetést. Mindenesetre megfogadtam, hogy többé nem engedem őket egymás közelébe, mert még kitör a harmadik világháború.
   Will bandájával már nem futottam össze annyiszor. Néha intettünk egymásnak, amikor elmotoroztak mellettem, vagy találkoztunk egy utcasarkon. Azonban Rex mindig Carry-ről tudakolózott, Otto és Darren Will-ről, Chester pedig csak tréfálkozott mindenen. Bár felajánlották, hogy visznek egy-egy kört motoron, kedvességük alatt más, megbúvó érzelmeket fedeztem fel, amit nem tudtam azonosítani. Így inkább udvariasan elutasítottam az ajánlatot.
   A nyaram többi része viszonylag eseménytelenül telt. A francia felsőfokúm még júniusban kitűnően sikerült. Az utolsó otthon töltött napomon elmélázva gondoltam vissza a történtekre. Kivételesen jó nyarat tudtam magam mögött, tele boldogsággal. Már felkészültem a 10.-es tanévre, de vajon eléggé?

64. Vita és békülés

   Will hamarosan megérkezett a szobámba, szokás szerint az ablakon át. Izgatottan pattantam fel az ágyamról, ahol addig feküdtem. Ő azonban mosolyogva megállított.
     -Hadd találjam ki... Hívott a Sunshine Style divatcég vagy mi és ajánlottak egy szuper állást.
     -Honnan tudtad?-ámultam el. Will grimaszolva legyintett.
     -Engem is hívtak, de nem fogadtam el az ajánlatot.
     -Elutasítottad? Ó...-túrtam zavartan a hajamba. Will arcáról lehervadt a mosoly és megütközve nézett rám.
     -Te belementél?
     -Persze, kitűnő ajánlat...
     -Cathy, az egész átverés! Kihasználás!
     -De hát annyi ügyfelük és alkalmazottuk van... És szülői beleegyezést is kértek.
     -Aláíratnak velük valami kamu szerződést, és akkor mi van? Egy egyszerű fotózásért nem kapsz egy vagon pénzt. Képzelem, milyen képeket akarnának csinálni...
     -Nem tudsz te semmit!-csattantam fel dühösen.
     -Azt mindenesetre igen, hogy ezzel a munkával csak borsot akarsz törni a Greenhold-ikrek orra alá. Egyszer már benne voltál az újságban? Király, legyél benne megint! Ez a célod, igaz?
Enyhén piros lett az arcom, mert ráhibázott.
     -És az nem lehetséges, hogy közben... rájöttem, hogy ezt szeretném csinálni?-védekeztem.
     -Éppenséggel az, de a te estedben, hogy is mondjam... nehezen hihető. Nem tudlak úgy elképzelni, hogy divatos, csilivili ruhácskákban pózolsz a kamerának, miközben a fotósasszisztens és a többi kissrác úgy néz, hogy majd kiesik a szeme...
     -Ó, de tudod!-kaptam a fejemhez. -Talán már te is dolgoztál egy ilyen helyen?
     -Cat, én...
     -Vagy esetleg... Hé, lehet, hogy egyszer te is beleszerettél egy ilyen modell lányba? Ha tippelgetnem kéne, akkor szőkének és kék szeműnek mondanám.  És persze aprócska, babaarcú...
     -Cathy, ez egyáltalán nem így van!-tiltakozott mérgesen Will.
     -Persze, tagadd csak! Ismerd el, hogy így volt...-nem vártam meg, hogy válaszoljon. Faképnél hagyva őt leszáguldottam a lépcsőn és dühösen odaszóltam anyuéknak.
     -Kint leszek!-azzal már repültem is. A sínhez érve felugrottam a töltésre, és a síntalpakon futottam tovább. Messze magam mögött hallottam Willt, ahogy utánam rohanva szólongat. Még gyorsabb tempóra ösztökéltem magam, de tudtam, hogy hamarosan kifulladok.
   Már nagyon szúrt az oldalam egy idő után. Azonban ha megállok, Will beér, ha meg nem, akkor összeesek... Ráadásul egy bujkálásra alkalmas fa sem volt a közelben. A hátam mögé néztem, Will már nagyon közel volt. Még utoljára gyorsítani akartam egy kicsit, de nem figyeltem: egy kőre léptem, ami miatt megtántorodtam, egyensúlyomat elvesztve. Nem tudtam talpon maradni, a sínnek csapódtam, majd a gyorsaság miatt tovább gurultam, le a töltésen. Pont egy sóderes részre érkeztem. Fújtatva, fájdalmas arccal tápászkodtam fel. Végignéztem magamon, hány helyen vérzek. Szerencsére sehol sem vettem észre, csak az oldalam, a csípőcsontom környéke sajgott, ahol a vasra zuhantam. Fintorogva poroltam le a ruhám. Ez holnapra tuti meglátszik... Holnapra. Holnap. Will.
   Megpördültem: valóban ott állt mögöttem, keze kinyújtva, mintha meg akarna érinteni. Hátrahőköltem, majd hirtelen morgásszerű hang tört fel a torkomból. Ijedten a számhoz kaptam a kezem. Will, továbbra is kinyújtott kézzel közeledni kezdett. Hátrébb léptem.
     -Ne...-nyögtem. -Már... elég rég nem volt rohamom... Azt hiszem, most...
   Nem tudtam befejezni a mondatot, mert jól éreztem. Valami nagyon erős a földre kényszerített, az egész testemet görcsbe rántva. A mellkasom megfeszült, alig kaptam levegőt. Érzékeltem, hogy Will mellém pattan és aggódva szólongat. A szemem összeszorítottam, ahogyan a szám is, hogy el tudjam viselni a kínokat. Arra eszméltem, hogy Will óvatosan megsimítja az arcom.
     -Cat, minden rendben. Elmúlt. Vége...
Kinyitottam a szemem és Willre néztem. Ahogy fölém hajolva szólongatott, a napfény körberagyogta alakját, olyan volt, mint egy angyal. Sóhajtottam és felültem.
     -Jól vagy?-kérdezte halkan.
     -Soha jobban-leheltem, mire halványan elmosolyodott. Magához húzott és megszorított. Amikor eltolt magától, szomorúan nézett a szemembe.
     -Szörnyű volt látni, ahogy futsz és elesel, aztán ez a roham... Iszonyatos, hogy csak nézhetem és nem tehetek semmit... Nagyon fájt, amikor a sínnek csapódtál?
     -Eléggé... De most már jobb.
     -Örülök-simította meg az arcomat. Bocsánatkérően pillantottam rá.
     -Bocsi a veszekedésért. Én... azt hiszem, tényleg nem az én világom. Meghagyom az ikreknek a modellkedést, úgyis ,,divatikonok"...-Will nevetett és megszorította a kezem. Jólesett meleg bőrének érintése, önkéntelenül is közelebb húzódtam hozzá. Will mosolyogva felém hajolt és megcsókolt. A bensőmben meggyulladó tűztől felbátorodva átkaroltam. Keze végigsimított a jobb vállamon és a karomon. A csuklómhoz érve megállt, megfogta a kezemet és mellkasára helyezte. Éreztem gyors szívét, lángoló bőrét pólója alatt. Hirtelen lángoló vágy kerített hatalmába: minden porcikámmal akartam őt, akkor és ott... Az érzés amilyen hamar jött, el is tűnt; helyét szégyenlősség vette át. Zavartan elhúzódtam Will-től és az ölembe húztam a kezemet. Will nevetett és megsimította a hajamat.
     -Most már te is tudod, milyen érzés... Én minden percben ezzel küzdök, miközben veled vagyok.
     -Sajnálom...-néztem rá bocsánatkérően. Will megint nevetett, miközben a mutatóujja köré tekerte egy hajtincsemet.
     -Azt sajnálod, hogy ilyen szép és kívánatos vagy? Jól van akkor: mért nem születtél rondának? Akkor senki se figyelne fel rád.
Játékosan a kezére csaptam, de folytatta.
     -De így... mindenki téged bámul, téged akar! Ostromolni fognak a szerelmi vallomásokkal! Készülj fel az esti szerenádokra...
Megadóan elnevettem magam. Will ismét megcsókolt, ezúttal rövidebben.
     -Végül elmész akkor modellkedni?
     -Nem. Még ma lemondom.
     -Nehogy miattam döntsd így!-figyelmeztetett mosolyogva Will, miközben a feltekert hajtincsemmel játszott.
     -Nem, tényleg belátom, hogy ez nem az én világom. De akkor létezett a szőke kislány vagy nem?-viccelődtem. Will mosolyogva megrázta a fejét, de a szeme komoly maradt.
     -A húgom... imádta az ilyen divatlapokat. Tőle tudok ennyi mindent.
     -Értem-bólintottam. Figyeltem, ahogy Will leengedi a hajamat: most vágattam, gyorsan megnőtt... Feltápászkodtam a földről.
     -Én most megyek. Otthon várnak, meg le kell mondanom a megbeszélt találkozót a Sunshine Style-lal...
     -Csak még egy kérdés: honnan ismered ezt a céget?
     -Gwendolyn. Akaratlanul is figyelem néha a mondókáját!-mosolyogtam. Will viszonozta mosolyom és búcsúzásul(5 perc múlva a szobámban) megint megcsókolt. Már elindultam, amikor megint visszafordultam.
     -Egyébként... a hajó hol van?
     -Úgy érted, a te hajód? Igazítottam rajta egy kicsit. Az oldalára felfestettem a nevedet. mától Catharine-nek hívják.
Döbbenten álltam, majd a nyakába ugrottam.
     -Köszönöm... fantasztikus vagy!
     -Én köszönöm. Most pedig menj!-nyomott puszit a homlokomra, majd a bozótosba rohant és hamarosan eltűnt a szemem elől.
   Hazarohanva a szobámban felhívtam Bev Parkert. A hangposta kapcsolt, de nem bántam.
     -Szia Bev, Cathy Williams vagyok. Csak azért hívlak, hogy nem megyek a holnapi találkozóra. Gondolkodtam, és nem szeretnék nálatok dolgozni. Na chiao, aranyom!-utánoztam mézesmázos stílusát, majd nevetve kinyomtam.

63. Állásajánlat

   Ma fura hívást kaptam. Délelőtt fél tíz lehetett, amikor megszólalt a telefonom csengőhangja, Innától a Sun is up. Ismeretlen számot jelzett.

     -Halló!-szóltam bele. Egy nő hangját hallottam.

     -Catharine Williams?

     -Ki keresi?-kérdeztem vissza. Majd pont ilyen ismeretleneknek mondom meg a nevem.

     -Bev Parker vagyok, a Sunshine Style divatcég ügynöke.

Elakadt a szavam. Mi a csodát akar tőlem egy ügynök? Egy divatcég ügynöke? Ráadásul a Sunshine Style-é?! Te jó ég.

     -Én vagyok-válaszoltam, leplezni próbálva a hangom remegését.

     -A múltkor egy kollégá... egy rendezvényen készült rólad egy fotó. Sara Sunshine szeretne alkalmazni modellként...

Sara Sunshine? A Sunshine Style feje és névadója? Aki a férjével, Scott Sunshine-nal vezeti a céget? Wow!

     -Modellként? Ez mit takar?

     -Biztosan hallottál már a lapunkról, amit szintén mi szerkesztünk. Nos, abban mutathatnál be új darabokat, lehetnél a cég ,,arca", a többi lánnyal együtt... A 'Sweet Sixteen'-ek közé tökéletesen beillenél!

A Sweet Sixteen-ek... A fiatal lányok, akik reklámozzák a 16 év körülieknek készült ruhákat...

     -Fizetésért?-mire kimondtam, már meg is bántam.

     -Természetesen.

Elmondta, mennyit kapnék minden fotózás után. Felhördültem.

     -Egy fotózás után? 

     -Igen.

     -De ez... csillagászati összeg!

     -A jó modelleket megfizetjük-válaszolta szenvtelen hangon Bev. Sóhajtottam.

     -Elmúltál már 16?-kérdezte.

     -Nem... még nem-feleltem. Bev csettintett a nyelvével.

     -Nos, ebben az esteben, ha nálunk szeretnél dolgozni, szükség lesz szülői beleegyezésre. Kérdezd meg az őseidet és hívj vissza, szívem! Na chiao!

Nem tudtam elhinni. Én, meg egy divatcég, meg a modellkedés. Ráadásul a Sunshine Style-nál! Az újságukat minden plázacica falja a suliban, már láttam az ikreknél is. És állást ajánlottak nekem... Mármint, modellkedési lehetőséget... Leszáguldottam a lépcsőn, anyuékat az asztalnál ülve beszélgetve találtam.

     -Az előbb hívott a Sunshine Style egyik ügynöke. Azt ajánlották, hogy modellkedhetek náluk, bemutathatok ruhákat meg ilyesmi, méghozzá fizetésért...-amikor elmondtam az összeget, anyu tágra nyílt szemmel felpattant.

     -Hogy mennyi?!

Elismételtem, mire apu összevont szemöldökkel nézett előbb anyura, aztán rám.

     -Ezek egy jól menő divatcég, Marilyn... Rengeteget fizetnek, rengeteg fotóért cserébe. Mit mondtál, mit is kéne reklámoznod?

     -Sweet Sixteen ruhákat, meg az újságban pár cuccot... Szülői beleegyezés kell hozzá, mert még nem vagyok 16.

     -Egy próbát megér, nem?-nézett anya apára. Ő megvonta a vállát.

     -Felőlem mehet. De Cathy!-állított meg, mielőtt felrohantam volna a lépcsőn visszahívni Bevet. -Csakis normális ruhák, rendben? Semmi miniszoknya, minisort, fehérnemű, vagy annyi se...

     -Értelek, apa. És ebbe én se mennék bele!-mosolyogtam rá. Aztán repültem telefonálni.

     -Bev?-lihegtem a kagylóba. -Cathy Williams vagyok. A szüleim... belementek. Készek aláírni bármilyen munkához szükséges engedélyt...

     -Király!-szakított félbe. -Tudod hol van a cég székhelye?

     -Igen...

     -Holnap kettőkor legyetek ott és elrendezünk mindent.

     -Rendben. De Bev...-szóltam közbe, mielőtt letette volna.

     -Mondd, cukorfalat!

     -Honnan tudtad a nevemet és a telefonszámomat?

     -Utánanéztem, picinyem. Most pedig csá!-nyomott ki. Sóhajtottam és hátradőltem az ágyon. Ez hihetetlen! Fantasztikus! Most már értem, mért rakta el az a gyanús pasi a fotónk másolatát, amin Will-lel vagyok. Ezek szerint a Sunshine Style-nak dolgozott... De ha fényképezett az estélyen, akkor kellettek neki valamire a fényképek a modellvadászaton kívül! 

   Lerohantam az újságoshoz megvenni az akkori számukat. Izgatottan lapoztam fel, majd döbbenten meredtem a 27-28. oldalra. Tudósítottak az estélyről, kibeszélték a ruhákat és pontozták is őket... Az én fényképem is ott díszelgett középen. Véleményt is fűztek hozzá: ,,Ez a fiatal lány tudja, mi a szép! Igazán jó választás ez a ruha és előnyösen is áll neki. Partnerével, ezzel az extra szexi sráccal konkrétan ők lettek az estély tinikirálya és királynője!"

   Elvörösödve szaladtam vissza a házunkhoz.

62. Búcsúzás

   Miután a kicsik kialudták magukat, a házba visszatért az élet. Mivel Irene és anyu szerint még mindig túl meleg volt az újabb mártózáshoz, előszedtem a cerkáimat egy kis rajzoláshoz.
   Daisy megkért, hogy rajzoljak neki egy ,,zijáfot". Mikor elkészültem, mind a hárman engem kezdtek nyaggatni. Rajzoltattak velem kutyát, macskát, kacsát, lovat... Miután 10 lapot telealkottunk, elérkezett a pillanat: indultunk vissza a tóhoz!
   A hajó még mindig nem volt ott. Egy pillanatra megdermedtem, de Valerie mókázása észhez térített. Úgy tűnt, csak ő tartotta jó viccnek telerakni Irene kalapját homokkal... Átöltöztünk és becsobbantunk, ezúttal anyuékkal egyetemben. Ők hátramaradtak Daisy-vel, mi pedig beúsztunk a tó közepére. Daisy és Evelyn között csak egy év van, mégis Evelyn már tiszta profin úszik. Valerie is. Ezen töprengtem egy darabig, aztán Valerie lefröcskölt. Nem hagyhattam annyiban, így elvoltunk egy darabig. Utána vízifogócskáztunk, de hamar megunták, mert mindig nyertem.
   Hirtelen ötlettől vezérelve utasítottam őket, hogy kapaszkodjanak a vállamon, majd vontatósat játszottunk. Tetszett neki, ahogy navigáltak, merre forduljak, gyorsuljak-e vagy lassuljak... Tülköltem egyet, jelezve a merülést, mire kacagtak és erősebben kapaszkodtak belém. Lebuktam a víz alá, tengeralattjárót játszottam. Azonban hiába szórakoztunk jól, az idő repült, és a kisebb szünetekkel vegyített fürdőzés véget ért. Menni kellett haza vacsorázni.
   Kimentünk az udvarra és nyársaltunk. Apa is hazaérkezett a munkából, így miután köszöntöttük és átöltözött, ő is közénk ült szalonnát forgatni. Nagyon finom volt, tetemes mennyiséget fogyasztottunk ismét. Irene-nek és a kicsiknek is ugyanolyan étvágya van, mint nekünk. Három csomag kenyér kivégzése után még beszélgettünk egy kicsit. Labdáztunk is egyet, mindannyian együtt. Utána azonban beparancsoltak minket fürödni, aludni.

   Reggel a szükséges teendők után együtt megreggeliztünk(újabb három vekni kenyér), majd szomorúan búcsúzkodni kezdtünk. A kicsik ismét megrohamoztak, Valerie pedig kijelentette, hogy engem is vinni akar. Aztán összevesztek azon, hogy kinek a szobájában aludjak majd. Amikor pedig elmondtam, hogy én maradok, Daisy az ölembe kéredzkedett, Evelyn és Valerie pedig a lábamat ölelte.
   A távozásuk után üresnek tűnt a lakás. Szomorúan battyogtam fel a szobámba, és azon tűnődtem, mikor találkozom újra az én kis unokahúgaimmal. Hátradőltem az ágyamon és elképzeltem magunkat 5 év múlva. Én már egyetemista leszek, jogsival, 180 és valahány centivel... Valerie egy vörös hajú kis szépség, Evelyn szintén, csak szőkében, Daisy pedig még aranyosabb és kékebb szemű... Valahol itt tartottam, amikor zajt hallottam és valami puffant a földön. Megdermedtem: mi ez? Óvatosan tapogatózni kezdtem valami önvédelmi eszköz után: igen, egy kanál! Még valamikor joghurtevésből maradhatott itt... Mindenesetre fém, így megfelel a célnak...
   Hirtelen valaki megszorította a bokámat. Nem haboztam, felültem és meglendítettem szánalmas kis fegyveremet, amikor egy kéz megragadta a csuklómat. Egy forró, puha kéz... Will.
     -Komolyan ezzel akartál rám támadni?-vette ki röhögve a kezemből a kanalat. Zavartan üldögéltem egy kicsit, aztán feleszmélve odahajoltam és átöleltem. Will nevetett és megveregette a hátam. Behunytam a szemem és mélyen magamba szívtam az illatát. Eltolt magától és mosolyogva megsimította az arcomat.
     -Aranyos voltál, amikor a kicsikkel törődtél. Jól állt sz óvónéni-szerep.
Félszegen mosolyogtam.
     -Láttál minket?
     -Végig szemmel követtem minden mozdulatodat.
     -Egyébként... hol a hajó?
     -Úgy érted, a hajód? Holnap megtudod.
     -Az soká van-sóhajtottam. Will megrovóan nézett rám, de a szája sarkában mosoly bujkált.
     -És nem is szóltál tegnap, hogy vendégeitek vannak... Ki volt az a nő, aki úgy hasonlított anyukádra?
     -Bocsánat. A neve Irene, anya testvére.
     -Értem...-felelte. Magához szorított és megcsókolt. Köré fontam a karjaimat és átadtam magam a forróságnak.

61. Unokahúgok

   Reggel anyu ébresztett, túlságosan hamar. Hunyorogva néztem rá az éles fényben és feltettem a szemüvegemet.
     -Mi az, anya?-morogtam álmosan.
     -Ma el fognak jönni az unokatestvéreid. Tudod, Irene-ék... És hoznak fürdőruhát is, kimehettek a tóra...
     -Hurrá!-ugrottam fel. Irene anyu nővére. Van három tündéri kislánya: Daisy, Evelyn és Valerie. Daisy kettő, Evelyn három, Valerie pedig öt éves. Olyan jó, hogy eljönnek, már nagyon rég találkoztam velük.
     -Mikor jönnek?-örvendeztem.
     -10 körül, itt is alszanak nálunk...
     -Váá!-rövid táncikálás után a fürdőszobába ugrándoztam. Jön a három unokahúgom! Daisy  a szőke, kék szemű angyalka, Evelyn, a szintén szőke, hiperaktív kislány és Valerie, a vörös hajú kis csínytevő.
   10-kor valóban megérkeztek. Épp olvastam, amikor nyílt az ajtó és meghallottam Daisy vékony hangját.
     -Ketti! Ketti!-igen, neki még ,,Ketti" vagyok. Kitártam a karom és leguggoltam, de nem készültem fel eléggé: mind a három kislány egyszerre rohant be, egyenesen hozzám. Olyan erővel jöttek nekem, hogy hátraestem. Nevettem és magamhoz szorítottam a kicsiket.
     -Ketti! Úd hijányoztáj...
     -Olyan jó, hogy jöttünk!
     -Ú, de jó a hajad!-Evelyn megrángatta egy rövidebb tincsemet, mire mind a hajammal kezdtek foglalkozni. Daisy szorosan hozzám bújt és a fülembe sugdosott.
     -Nekem hijányoztáj a lejjobban!-selypítette, mire mosolyogva felálltam és ölbe kaptam. Valerie rögtön nyafogni kezdett.
     -Nem ér, én is akarok!-nyújtózkodott. Megadóan érte nyúltam és a másik karomba fogtam. Kicsit nehezek voltak, tudtam, hogy nem bírom sokáig tartani őket. Ráadásul Evelyn a lábamon csimpaszkodott, alig bírtam odabotorkálni Irene-hez, aki épp anyuval cseverészett.
     -Cathy! Hogy megnőttél! Te jó ég, nem nehezek a csöppségek? Úgy nőnek, mint a gomba! Te is milyen magas vagy már, lehagytál engem is, meg Lynn-t is!-Irene és anyu különös beceneveket adtak egymásnak: Irene Irie lett, anyu pedig (Marylin) Lynn. Anya és Irene szinte ugyanolyan aprók, szóval nem csoda, hogy a 181 centimmel lehagytam őket... Hirtelen Evelyn meghúzta a pólóm alját.
     -Engem is vegyél fel!
     -Hármótokat nem tudlak tartani... Sőt, már titeket is leteszlek...-a földre akartam rakni a két lánykát, de Daisy belém kapaszkodott.
     -Nem, nem, nem!-kiáltozta sírásra görbülő szájjal. Megsimítottam a fejét és a két másik lányhoz fordultam.
     -Figyeljetek, mi lenne, ha kimennénk? Odakint szép idő van és meleg, jól el lehet játszani!
     -Váá!-Valerie és Evelyn rögtön kiszaladtak, én kissé lassabban mentem utánuk Daisy-vel a karomban. Nővérkéi már kint kergetőztek. Daisy a szájába dugta az ujját és a vállamra fektette fejecskéjét.
     -Vejem szosze jáccanak...-susogta. Óvatosan letettem a fűbe.
     -Ezen változtatni kell. Hallottam, hogy hoztatok fürdőruhát, mehetnénk a tóhoz...
Evelyn és Valerie rögtön ott termett a lábamnál és kérlelni kezdtek.
     -Igen, igen, fürödjünk!
     -Menjünk a tóhoz! Úszni akarok!
     -Igen!
     -Víz!-csatlakozott Daisy is a kérlelőkhöz. Nevettem.
     -Mehetünk, de akkor szólni kell anyuéknak...
     -Megyek!-rohant be Evelyn, nyomában Valerie-vel. Még Daisy is lekéredzkedett a kezemből és a többiek után rohant. Mosolyogva vártam, hogy visszajöjjenek.
   Amikor kiléptek az ajtón, Daisy már Irene karjában volt. Azonban, hogy én se maradjak ki a jóból, Evelyn a nyakamba kéredzkedett. Valerie az úton végig körülöttünk ugrált, folyton azt kérdezgetve, itt van-e már a víz.
   Mikor odaértünk, már jó meleg volt. Irene alaposan bekente a gyerekeket naptejjel, átöltöztette őket és végre mehettünk a vízbe. Daisy-t bele kellett ültetni egy olyan úszógumiba, aminek alja is volt, nehogy megfulladjon. Ez igénybe vett egy kis időt mert Daisy nem akarta se ,,összetejezni" magát, se ,,kalapba ülni". Ezt akkor értettem meg, amikor anyuék is fürdőruhára vetkőztek: Irene akkora fehér kalapot rakott a fejére, mint egy kisebb esernyő. Viszont csinos volt benne, jól ment piros-fehér csíkos bikinijéhez, ugyanis piros szalag díszítette azt is. Anya kissé konzervatívabb feketét vett, ami szintén tökéletesen állt neki. Miután lefeküdtek a magunkkal hozott plédre, bemehettünk a vízbe.
   Miután becsobbantunk, Valerie megkérdezte, tudok-e fejest ugrani. Bólintottam, mire nyafogni kezdtek, hogy mutassam meg. Arra gondoltam, most vagy soha: kimásztam, és próbáltam egy szép ugrást bemutatni nekik. szuperül sikerült, még egy teljes fordulat is összejött. A lányok ujjongtak és tapsoltak, amikor a felszínre jöttem. Megfogtam Daisy-t és húzgálni kezdtük. Élveztük nagyon, mi is, Daisy is. Evelyn, bár csak 3 éves volt, kitűnően úszott. Ezt a tudományát elégedetten fitogtatta előttünk.
   Kitaláltunk egy új játékot: le kell fröcskölni egymást. Ebben Daisy is könnyedén részt vehetett, így élvezettel pacskoltunk. Azonban a játék közben, hiába szórakoztam jól, eszembe jutott Will és a hajó. Vajon hol lehetnek? Tanakodásomnak Valerie vetett véget, ahogyan kiadósan arcon fröcskölt. Nem hagyhattam annyiban, kamatostul visszaadtam. Hamarosan azonban kiparancsoltak minket, mondván, megtörülközünk, felöltözünk és megyünk haza. Hiába tiltakoztunk, egyöntetűen kijelentették, hogy délben nem fogunk pancsikolni, mert napszúrást kapunk.
   Hazaérve ebédeltünk, aztán le kellett fektetnem a kicsiket. A vendégszobát rendeztük be nekik, Irene a másik hálóban fog aludni, ami anyuék szobája mellett van. Miután az unokahúgaim elhelyezkedtek, én pedig már ott akartam őket hagyni a besötétített szobában, amikor Valerie utánam szólt.
     -Cathy, maradj itt mellettem egy kicsit!
Odaültem mellé, halkan, nehogy felébresszem az azonnal mély álomba merült Daisy-t és Evelynt.
     -Mi a baj, Valerie?
Gyönyörű, vörös haja szétterült a párnán és csillagokkal díszített pizsamáján.
     -Te hány éves vagy?
     -Tizenöt múltam-feleltem mosolyogva. A homlokát ráncolva töprengett egy darabig.
     -Akkor te elég sokkal vagy idősebb tőlünk.
     -Igen, eléggé-nevettem halkan és megsimítottam az arcát.
     -És akkor is eljöhetünk majd hozzád, ha még idősebb leszel?
     -Persze!-vágtam rá, mire megnyugodott és lehunyta a szemét.
     -Itt maradsz, amíg el nem alszom?
     -Talán tovább is...