44. Évzáró

   Sötét volt, esett a hó. A talajt már vékony hó borította. Követtem a füstöt, ami a levegőben terjengett. Fáztam, a hasamon lévő sebek véreztek. Éreztem, hogy gyengülök, de tovább botorkáltam. 
   Egy óriási máglya volt az, mellette Gustav és két csatlósa. Düh izzott fel bennem, de mire ütésre emeltem a kezem, a két másik már megragadott, nem tudtam szabadulni. Gustav vigyorogva elém sétált.
     -Mi az, kishaver, most már nem vagy olyan hős, mint azelőtt?
Felmordultam és próbáltam kitépni magam a szorításból. Csak szabaduljak ki, széttépem a vigyorgó képét!
   Gustav intett az embereinek, mire az egyik a bordáim közé rúgott. Felkiáltottam és térdre estem. Hallottam Gustav röhögését, aztán minden elhomályosult.


   Farkas voltam és egy erdőben botorkáltam. A bundám véres volt, a bal hátsó lábamra sántítottam. Alig tettem még két lépést, megláttam Gustavot, ahogy a húgomat ölelgeti.
     -Szeretlek, bébi, ugye tudod?-mosolygott rá, és kisimította a haját a szeméből.
     -Én is-rebegte Victoria, én pedig felmordultam. Nem igaz, hogy nem látja, hogy Gustav hazudik! Morogtam és lépni akartam még egyet, de összecsuklottam a földön. Gustav vigyorogva rám nézett; Victoria eltűnt mellőle.
     -Feladtad, kölyök?
Megvetően fújtam egyet és próbáltam felé kúszni, de minden erő elszállt belőlem. Gustav vigyorogva odasétált egy földön fekvő testhez... Anyu!
   Nyüszítettem és a földet kapartam. Gustav röhögve hátranézett, megvillantott egy kést, én pedig felvonyítottam.


   Gustav egy fatönkön ült, kést tartva Cathy nyakához. Hiába fészkelődött, Gustav szorítása erősebbnek bizonyult tőle. A penge a nyakán felsebezte a vékony bőrt, vércsík folydogált lassan lefelé. A földön hasaltam, nem tudtam felkelni. 
     -Hagyd őt békén!-üvöltöttem. Gustav megnyomta a kést, mire a vércsík vastagabb lett.
     -Cathy!
     -Will!-segélykérő kiáltására összerándultam, de még mindig nem bírtam megmozdulni. Cathy kétségbeesetten vergődött, Gustav pedig élvezettel figyelte ficánkolását. Sikerült a könyökömre támaszkodnom, de ismét összeroskadtam. 
     -Engedd el! Bármit megteszek, csak ne...-a hangom elhalt, Gustav vigyorogva félrebillentette a fejét.
     -Az az idő már elmúlt, hogy alkudozz!-és meglendítette a kését.

     -NEEEM!-a saját kiáltásomra ébredtem. A takaróm a földön volt, én pedig úsztam az izzadtságban. Hirtelen nagyi rohant be. Felültem és próbáltam egyenletesen ki-be lélegezni. Nagyi átkarolta a nyakamat, úgy ringatott, mint egy csecsemőt szokás.
     -Semmi baj, semmi baj, semmi baj...-lassan megnyugodtam és viszonoztam nagyi ölelését.
     -Gustav... megint-mondtam rekedten. Nagyi megsimította az arcomat.
     -Csak álom. Vége-nyugtatgatott. Megpaskoltam a kezét, hogy jelezzem, jól leszel, és az ablakhoz tántorogtam. Teleszívtam a tüdőmet a hűvös éjszakai levegővel és az ablakkeretnek támaszkodtam. Megborzongtam, ahogy a levegő a verejtékező bőrömet érte.
     -Zuhanyozz le. Meg fogsz fázni-mondta nagyi a hátam mögött.
     -Egy... perc. Megleszek-összeszorítottam a szemem, próbáltam előzni az álom- és emlékképeket. Hallottam, hogy nagyi becsukja maga mögött az ajtót, én pedig letéptem magamról a cuccaimat és beálltam a jéghideg víz alá. Dermesztő volt, de lecsillapított. Miután úgy ahogy megtörülköztem, visszafeküdtem, de nem tudtam aludni. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Cathyt bánthatja valaki... Halkan kiosontam a szobámból és Cathyék házáig meg sem álltam.
   Már aludt, a ház elől is hallottam egyenletes szívverését és légzését. Óvatosan másztam be a szobájába, nehogy felébresszem. Az ágya szélére telepedtem, és néztem, ahogy alszik. Az arca kisimult, csak a végtelen békességet láttam rajta. Az oldalán feküdt, egyik kezével a feje alatt. Hirtelen összerándult és megszorította a paplanját. Azt hittem felébredt, de valószínűleg csak álmodott. Ökölbe szorította a kezét, a homlokát ráncolta és felnyögött. Tétovázva végigsimítottam a haján, aztán a vállán. A teste azonnal elernyedt, én pedig tovább ültem mellette egész éjjel.
 
   Ébresztő nélkül is pontosan ébredt. Ahogy csukott szemmel nyújtózkodott, hozzám ért. A szemüvegéért kotorászott, aztán döbbenten nézett rám.
     -Hát te?
   Hallgattam. Most mondjam el, hogy álmomban Gustav meg akarta ölni őt? Kinyúltam érte, magamhoz húztam és megcsókoltam. Körém fonódott a karja, én közelebb húzódtam hozzá. Hirtelen elhajoltam tőle, szükségét éreztem, hogy mondjak neki valamit.
     -Hiányoztál, látni akartalak...-reméltem, hogy nem talál túl nyálasnak, de csak mosolygott.
     -Nem lehettem túl izgalmas látvány... mindenesetre, megyek, felöltözök-el se tudja képzelni, milyen jó volt mellette ülni és nézni, ahogy alszik. Mikor visszajött a fürdőből, épp a haját fésülte. A tükör elé állva harcolt a hajával, pedig tökéletesen állt. Mindig tökéletes.
     -Gyönyörű vagy-öleltem át a derekát és a tükörben lévő párosunkra mosolyogtam.
     -Nagyon-húzta el a száját. Kikaptam a fésűt a kezéből, mert rossz volt nézni, mit művel azzal a szép hajával.
     -Add vissza! A fejem olyan, mint egy szénakazal!-fordult felém mérgesen.
     -Nem igaz. És nekem így is tetszik-ez igaz is volt.
     -Neked talán igen, de nekem nem!-a fésűért nyúlt, de gyorsabb volt. Nevetni támadt kedvem, ahogy megláttam a dühöt az arcán. Toppantott és visszafordult a tükör felé.
     -Én így nem megyek suliba!
     -Muszáj lesz!-mosolyogtam rá, aztán végignéztem rajta. Csinos volt, mint mindig...
     -Ha nem adod vissza a fésűmet, akkor lemegyek reggelizni-indult el az ajtó felé. Felvontam a szemöldökömet.
     -Ez fenyegetés akart lenni?
     -Csupán egy egyszerű kijelentés, mivel elvetted a jogos tulajdonomat, és így nem tudok mit csinálni-emelte mosolyogva égnek a szemét.
     -Minek neked fésű? Csodálatos vagy.
     -A te hibád lesz, ha a csodálattól elvakultan az emberek madárijesztőnek hisznek és megkergetnek-vont vállat. Nevettem és az ablakhoz léptem,
     -10 perc múlva hivatalosan is itt vagyok érted.
     -Oké-intett és lerohant a lépcsőn. Kiugrottam az ablakon és hazarohantam. Bekaptam két szelet kenyeret, adtam egy puszit nagyinak, feltettem a napszemüvegem és már mentem is volna, ha nem állít meg.
     -Jól vagy, Willie?-szorította meg aggodalmas arccal a karomat. Mosolyogva megpaskoltam a kezét, hogy megnyugtassam.
     -Semmi bajom nagyi, tényleg. Rémálmok. Előfordul-a kilincsre tettem a kezem, de megint megállított.
     -Vigyázz magadra, jó?
     -Megígérem-mosolyogtam rá, aztán felpattantam a motorra és tepertem Cathyhez. Még nem várt, úgyhogy leállítottam a járgányt és nekitámaszkodva vártam. Két perc se telt el, mikor nyílt az ajtó és kilépett rajta a legszebb lány a világon.
     -Helló! Ezek szerint megint a Hondán viszel suliba?-mosolygott rám. Az enyhe szél lebegtette a haját, a nap arannyá változtatta tincseit. Visszamosolyogtam rá, miközben sokadszorra is megállapítottam, hogy a világ legnagyobb mázlistája vagyok.
     -Pattanj fel!-adtam a kezébe a bukósisakot. Feltette, mögém ült- és száguldottunk.
   Az érzés, mint valami drog terjedt szét bennem. A körém fonódó karja, ahogy hozzám simul, a nevetése, mikor gyorsítok... Mindez arra késztet, hogy még inkább lenyűgözzem. Mikor a sulihoz értünk, nem csak ő volt csalódott, hogy le kell szállnia mögülem. Mosolyogva átkaroltam a vállát, úgy sétáltunk be az udvarra.
   Tapsvihar és füttyszó köszöntött minket: Chesterék. Pedig megmondtam nekik, hogy ne csapjanak akkora felhajtást... Cathy zavarban lehetett a fogadtatásunk miatt, mert amikor odaértük, Chester karjára csapott.
     -Nem kéne így zajonganotok!
     -Miért, tán zavar, hogy mindenki titeket néz?-vigyorgott rá. Cathy hátrafordult, mire minden kint lévő a földet kezdte vizslatni. Cathy elvörösödve visszafordult.
     -Nem értem, mi olyan érdekes rajtam-panaszkodott. Még mindig nem érti, milyen feltűnően gyönyörű... Nem vámpíri tökéletesség, emberi hibák teszik széppé.
     -Féltékenyek, cukorfalat!-karolta át a másik oldalról Darren. Bár Cathy se volt alacsony, Chestert kivéve mind nagyobbak voltunk tőle. Darren karjára siklott a tekintetem, mosolyogva gondoltam arra, hogy ha ezt most nem az övé lenne, tuti eltörném egy féltékenységi roham közepette. Poénkodva beleboxoltam.
     -Nyugodjatok le.
     -Csitu van, tesó!-bökött vissza, amit persze nem hagyhattam annyiban, így elengedtem Cathyt és lökdösni kezdtük egymást. Ő felvont szemöldökkel figyelte az ökörködésünket.
     -Hagyjátok már egymást!-szólt közbe. Mellé álltam és belékaroltam.
     -Menjünk. Ezek a kölykök csak hülyülni tudnak!-súgtam hangosan. Cathy nevetett, a többiek pedig tiltakoztak.
     -Mert te különb vagy!-hördült fel Chester.
     -Én okosabb vagyok-vigyorogtam vissza. Heves vita támadt, de magunk mögött hagyva besétáltunk. Az osztálytermem előtt megálltunk.
     -Utolsó nap...-néztem Cathyre.
     -Utolsó nap. Hoztad az egyenruhát az évzáróra?
Francba! Most rohanhatok haza érte. -Én igen, gondolom te is.- nem kell tudnia, mit szerencsétlenkedek.
   Bólintott és elindult a termük felé.
     -Később találkozunk!-mosolygott.
     -Biztos vagyok benne- viszonoztam a mosolyt, aztán sarkon fordultam és futni kezdtem. Átvágtam az udvaron, el a srácok mellett.
     -Mi van, rád jött a szükség?-ordította utánam Otto. Annyi időre álltam meg, hogy felmutassam az egyik ujjamat, aztán már indultam is, hogy ne késsek el az utolsó napomon a hülye egyenruha miatt.