48. A múlt

   Közelgett a nyári szünet, csak úgy rohantak a napok. A legtöbb tárgyból már lezártak minket, az órák lazán teltek. Még Gwendolyn és Gretchen se piszkált annyit, el voltak foglalva az új nyári trenddel. (Rém izgalmas téma.)
   Gyakran lógtam a motoros bandával, sőt, Caroline is hozzánk csapódott. A srácok rögtön befogadták, nem bánták, hogy eggyel többen lettünk. Ugyanúgy viccelődtek és beszélgettek Caroline-nal, mint egymással. Ráadásul Rex feltűnően sokszor mosolygott rá. Új pár alakulóban? Majd kiderül.
   Will-lel minden nap találkoztam, de nem csak a suliban. Anyu kérését semmibe véve járt a szobámba az ablakon át. Ezzel sajnos lehetetlenné tette, hogy amikor csak eszembe jut, fehérneműben méricskéljem magam az egész alakos tükör előtt. Kár, mert úgy tűnt, híztam, de így nem tudtam bizonyítani. Meg ha híztam is, ugyanúgy ennék tovább...
   Minden alkalommal, amikor a nyakára vagy a karjára tévedt pillantásom, elfacsarodott a szívem. Ezeket a sebeket mind én okoztam neki, saját kezűleg. Ilyenkor mindig eltoltam magamtól Willt, hátha megint jön egy roham. Farkas barátom az esetek többségében szimplán kiröhögött és ismét átölelt. Biztos ami biztos alapon a hátam mögött összekulcsoltam a kezemet. Azonban Will előrehúzta és karomat a nyaka köré fonta. Ha pedig el akartam húzni, akkor a csuklómnál fogva tartott magánál. Aztán figyelemelterelésképp megcsókolt, ami mindig bevált.
   Az utolsó tanítási nap előtti este ismét a párkányon üldögéltünk. Június lévén én elég lenge ruhában voltam: farmersortban és ujjatlan pólóban, természetesen mezítláb. Will, mint mindig, tökéletesen nézett ki. Haja kócosan meredt az égnek, ami csak még helyesebbé tette. Bezzeg az én hajam reggelente, na az minden, csak helyes nem.
   Will mellé huppantam, lábaimat a levegőbe lógatva. Nem zavartattuk magunkat, meg éjfélkor már a szomszédok se leskelődnek: egy hosszúra nyúlt csókkal köszöntöttük egymást. Will keze végigsimított az arcomon.
     -Még mindig nem beszéltél arról, hol szerezted a sebedet.
Hát persze, a Ron ejtette seb, ami mostanra már csak egy hosszú, fehéres heg a jobb szemöldökömön át a járomcsontomig. És már mióta ott van...
     -Te sem beszéltél a hasadon lévőről!-emlékeztettem. Will arca elkomorodott.
     -Muszáj ezt, Cathy?
Várakozva néztem rá. Megadóan legyintett.
     -Szörnyű vagy. Te kezded.
Keserűen felnevettem.
     -Ugye Ron megcsókolt, én pedig kissé átszabtam a fejét. Talán emlékszel, te is ott voltál.
     -Mayer? Igen, emlékszem!-mosolyodott el halványan Will.
    -Na, később rajtam ütött két haverjával és egy bicskával úgymond visszaadta a kölcsönt. De az egyik srácot elkaptam és Ronnak dobtam, ezért elkotródtak. De jött a vadászó Thomas, aki megérezte a vérszagot... A többit tudod-zártam le röviden a sztorit. Will megszorította a kezem.
     -Egy szó, és mindkettőt megverem.
     -Elhiszem, de nem szükséges-nevettem. -Te jössz.
     -Biztos, hogy hallani akarod az én történetemet is? Ez... kissé komolyabb-próbálkozott utoljára. Rámeredtem: ez most vicc? Will sóhajtott, majd nagy levegőt vett és belekezdett, még mindig a kezemet fogva.
     -36 évvel ezelőtt, 18 éves koromban történt. Egy ismeretlen alakváltó-egy farkas-jött a városunkba. Ravasz képű, mézesmázos fickó volt, olyan, akiért bolondulnak a lányok. Ezt sajnos ő is jól tudta, megszokta, hogy mindenkit meghódít. Találkozott a húgommal...
     -Van húgod?-csodálkoztam. -Ő hány éves?
     - Victoria a neve. Negyvenkét éves... bár kb 17-nek néz ki. Az idegen érkezésekor pontosan 16 volt, friss farkas, erősen lázadó típus. Az akkor érkezett Gustav-ot-az új fickót-is rögtön megkedvelte. Beleesett teljesen, Gustav pedig egyre intimebb kapcsolatot ápolt vele. Sosem néztem jó szemmel a viszonyukat, de aztán mikor a férfi (sokkal idősebb volt tőle, 71 éves! bár szintén csak 25 körülinek nézett ki) mélyíteni akarta a kapcsolatukat, megelégeltem a nyomulását. Elküldtem a francba, de nem kotródott el, így behúztam neki egyet. Törött orral, szitkozódva megígérte, hogy ezt még nagyon megbánom. Egy hónapig még csak nem is hallottunk róla, Victoria pedig egész nap sírdogált utána. Aztán egy nap arra ébredtünk, hogy valaki dörömböl a házunk ajtaján. Édesapám egyik barátja volt az, több sebből vérzett. Utolsó mondta az volt, hogy itt van Gustav hadserege.
   Azonnal rohantunk körülnézni, nyomunkban izgatott és értetlen húgommal. A nyílt terepen támadt ránk Gustav ,,hadserege": úgy 100 farkas, de nem emberi alakban. Nem volt idő segítséget hívni. Hatalmas mészárlás volt: mindenki harcolt, de senki sem tudta a küzdelem okát. Amikor épp üresen voltam, odaszökkent Gustav. Azt mondta, hogy ,,elveszem, ami az enyém!"-ő emberként volt jelen. A húgom felé nyúlt, de elé ugrottam. Félrelökött, de Victoriának sikerült elfutnia. A csata végén Gustav serege hirtelen felszívódott, egyedül maradtam a mezőn. Édesapámat maga Gustav ölte meg, vérével a porba írta: ,,az orromért." Édesanyám tőle nem messze feküdt, szintén halottan. Elé ezt mázolták: ,,mert nem vehettem el, ami az enyém." Victoria egy hét múlva került elő, szakadt, piszkos ruhában, hátán és vállán olyan sebekkel, mint amilyenek nekem is vannak. Nem szólt semmit, csak bezárkózott a szobájába. Azóta szinte sose szólal meg és még mindig depressziós...
   Will elfordult, én pedig ledermedve ültem mellette. Nem készültem fel egy ilyen sztorira... Ilyen megrázóra. És én erőltettem, hogy mondja el... Ezt meg kellett emésztenem. Will szemében mélységes szomorúsággal nézett rám.
     -Most már érted, mért nem akartam róla beszélni.
Bólintottam. Ez a Gustav... valami őrült lehetett. Miért tenne valaki ilyet?
     -Sajnálom-mondtam csendesen és megsimítottam a kézfejét. Beugrottam az ablakon át a szobámba és a falnak támasztottam a hátam. Jól esett a fal hűvös érintése a sokkoló sztori után. Az ember azt hinné, ilyenek csak a mesékben vannak... és kiderül, hogy mégsem.
   Will utánam mászott, de megállt a szobám közepén. Intettem, hogy egy pillanat, és a fürdőszobában elintéztem a dolgaimat, majd átöltöztem pizsibe. Azt hittem, Will már nem lesz ott, de még mindig ugyanott állt. Az ágyamra huppantam és ránéztem. Hirtelen mellettem termett, maga felé fordított és megcsókolt, de olyan szenvedéllyel, mint még soha. A bőre még ruhán keresztül is égetett. Hirtelen megszakította a csókot és rám nézett.
     -Ígérd meg, hogy velem maradsz!-kérte szenvedő arccal, ugyanúgy, mint régebben én is.
     -Amíg csak élek-feleltem, mélyen a szemébe nézve. Szerettem volna, ha látja, komolyan gondolom. Halványan elmosolyodott és magához szorított.
     -Amíg csak élünk-suttogta és ismét megcsókolt.