Az esték is a mieink voltak. A párkány, a szobám, a vasút... A legmegfelelőbb helyek a találkozáshoz. Mégis féltem az elalvástól: hogyha arra kell ébrednem, Will nem létezik... Sokat jelentett nekem, nagyon sokat. Azonban nem lehettem biztos benne, hogy én is neki. Lehet, hogy szeret, de mennyire? Ez a félelmem napról napra erősebb lett.
-Na jó, mi a baj? Mostanában olyan levert vagy. Megbántottalak?-kérdezte végül Will, mikor épp a szobám szőnyegén ültünk egymáshoz simulva. Sóhajtottam, majd mélyen a szemébe néztem.
-Mennyire szeretsz engem?
Will szemmel láthatóan meglepődött és csodálkozva nézett rám.
-Te most komolyan azon izgulsz, hogy... nem szeretlek eléggé?-kérdezte hitetlenkedve. Lesütöttem a szemem, de nem volt mit tagadnom.
-Igen...-leheltem. Will megcsóválta a fejét és szemrehányóan nézett rám.
-Cathy, ez most komoly?
-Komoly hát!-fakadtam ki és felpattantam. -Nem tudom, mi ez az egész, így, hogy mindkettőnknek vannak furcsaságai! Minden percben attól félek, hogy elhagysz, hogy felébredek, hogy vége ennek az egésznek! Megunod, hogy ilyen... ilyen vagyok és egyszerűen kidobsz!-az ágyra ugrottam ás arcomat a párnába temetve sírva fakadtam, nem tudtam fékezni magam. Will rögtön mellettem termett és megsimogatta a hátam.
-Szóval ezért fogod a kezem elalvás előtt. Mert félsz, hogy elveszítesz-mondta halkan. Könnyektől maszatos arccal felkönyököltem és felé fordultam.
-Akkor... mit mondasz?-kérdeztem ismét, előre félve a választól... Azonban Will előrehajolt és két kezébe fogta az arcomat.
-Ha nem bízol bennem eléggé, azzal nagyon elszomorítasz. Cathy, én már élek egy ideje. Észreveheted, hogy sokkal többnek nézek ki 16-nál. Nos, biológiailag úgy 25 körül vagyok, valójában pedig 54.
Elkerekedett szemmel néztem rá.
-Ha aktívan folytatom ezt az átváltozósdit, nem öregszem. 38 évvel ezelőtt, ugyanígy 16 éves koromban jöttem rá furcsaságomra, ahogy te mondanád. A 16. születésnapom előtti előtti évben elértem a végleges magasságomat és fejlettségemet. Azóta a sok nap egybefolyt... Sulikezdés, beilleszkedés, rejtőzködés... Aztán jöttél te, aki egy csapásra megváltoztattál mindent. Egy hosszú hajú, szemüveges, magas lány, aki nem törődik a külsőségekkel. Könnyedén visszabeszéltél az ikreknek. Ráadásul vonzza a tekinteteket, mégsem szeret a középpontban lenni. aztán megismerkedtél Henderson-nal, de nem estél bele, mint a többség. És én se keltettem fel az érdeklődésed.
Az arcom enyhén piros árnyalatú lett.
-Legalábbis, nem zúgtál belém rögtön!-helyesbített, mire lángoló arccal lehajtottam a fejem.
-Ahogy megláttalak, beléd szerettem. Próbáltam elnyomni magamban az érzést... Nem akartam reménykedni...
-Reménykedni, Cathy?-nevetett fel Will hitetlenkedve. -Amikor megjöttél az új frizuráddal, a menő cuccaidban, és körülvettek a fiúk... Azt hittem, megüt a guta. Mi az, hogy csak egy kis stílusváltás után figyelnek fel rád? Azonban ha odamegyek, csak olyan lett volna, mintha én is beállnék a sorba. Aztán Henderson is rád szállt... Jobbnak láttam kicsit erőltetni a dolgot!-mosolygott rám. Visszagondoltam az első csókunkra Will-lel, a pillantásaira, a csatározásaira Thomasszal. És mindezt azért, mert szeret...
-Még mindig megkérdőjelezed az irántad érzett szerelmemet?-simította meg az arcomat. Megráztam a fejem.
-Sajnálom...
-Cat!-fogta meg a kezemet. -Én veled szeretném leélni az életem. családot alapítani, megöregedni...
-Megöregedni?-ráncoltam a homlokom.
-Érted bármit!-mondta gyöngéden Will. és megcsókolt. Átkaroltam és magamhoz húztam A bennem gyúlt tűz lassan mindenemet felemésztette. Will hajába túrtam, ő pedig a hátam csupasz bőréhez szorította forró kezét. Most az egyszer nem érdekeltek a határok: hagytam, hogy Will keze a pólóm alatt egészen a lapockámig csússzon. Úgy 10 percig ülhettünk így, anyu hangja szakított félbe minket a földszintről.
-Vacsoraaa!
Sajnálkozva engedtem el Willt.
-Este?-kérdeztem reménykedve. Lehet, hogy anyu kért valamit, de akkor is...
-Itt leszek!-ígérte Will mosolyogva és még egyszer megcsókolt. -Szeretlek.
-Én is szeretlek-feleltem és figyeltem, ahogy az ablakon át távozik.
Az este kellemesen meleg volt, 25 fok körül lehetett a hőmérséklet. Sortot és egy bő pólót vettem, meztelen talpamat jólesően melegítette a fapárkány, mert délután rásütött a nap. Will már ott ült, mosolyogva figyelte, ahogy mellé ülök.
-Szia.
-Szia...-magához húzott és megcsókolt.
-Gyönyörű vagy, tudod?
-Aha, majd pont-húztam el a számat. Will megsimította az arcomat.
-Nekem elhiheted...
Fintort vágtam, majd szorosan hozzábújtam. Jólesett az ölelése... Közben éjjellátó szememmel a környéket fürkésztem.
Hirtelen mozgást észleltem a fűben. Elhúzódtam Will-től és az ablakpárkány szélére kuporodtam, ugrásra készen. Will a homlokát ráncolva fogta meg a karom.
-Cathy, te meg mi a csodát...
Nem feleltem, hanem elrugaszkodtam. Ugrás közben úgy hajlítottam testemet, hogy a mozgó valamihez érkezzek. Kiélesedett érzékeimmel rájöttem, hogy egy egér az, aki engem észrevéve elinalt. Utánafutottam,kissé meggörbedve, nehogy szem elől tévesszem. Hallottam Will lépteit mögöttem, de nem érdekelt. Csak a zsákmányomra koncentráltam, ami hirtelen megtorpant, tökéletes célponttá válva számomra. Rávetettem magam, csapdába ejtve a markomban. Ekkor Will megérintette a vállam.
-Cathy, mi...
Nem tudta befejezni, amit akart, ugyanis a karom felé lendült és a nyakába mélyesztettem a körmeimet. Józan énem észrevette, hogy pontosan oda, ahol régi sebhelyei voltak, amiket szintén én okoztam... Magamhoz tértem a kábulatból és visszahúztam a karomat. Az egeret kiengedtem a másik markomból. Will fájdalmas arccal nyúlt a nyakához; vércsík vöröslött bőrén.
-Istenem, sajnálom. Sajnálom!-hátráltam el tőle, nehogy megint bajt okozzak. Will azonban vigasztalón mosolygott és utánam nyúlt. Ellöktem a kezét és futásnak eredtem. A fű simogatta a talpamat, ahogy szaladtam. Will követett.
-Cat, várj! Kérlek...
Lefékeztem és felé fordultam.
-Will, én nem akarlak bántani...-suttogtam. Nem tudtam a szemébe nézni az előbbiek után. Will megfogta a kezem.
-Cat, én nem haragszom. Az előbb nem voltál magadnál. Kész. Ennyi!-húzott magához. Ellenkeztem, de hiába.
-Ne, ne gyere közelebb... megint bevadulok... A sebeid... A körmeim...-Will erre megfogta a kezemet és a hátam mögött összemarkolta két csuklómat tipikus nem fájdalmas, de erős szorításával.
-Megfelel?-kérdezte mosolyogva.
-Egyelőre-leheltem, mire Will megcsókolt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése