Ahogy visszavettem a pizsamámat és helyre raktam a cuccaimat, lefeküdtem. Rögtön elaludtam. Másnap reggel nem ébredtem kialvatlanul, ahogy azt gondoltam. Sőt, majd kicsattantam az energiától. A földszintre vezető lépcsőn nem lerohantam, hanem a korlátján lecsúsztam. Apa rosszallóan csóválta meg a fejét.
-Erre ne nagyon szokj rá, veszélyes!
Anya melléröppent és egy puszit nyomott apa homlokára. Lábujjhegyre kellett ágaskodnia, hogy elérje, ugyanis jó 40 cm volt köztük.
-Nem esik le, ne aggódj. Tudod...
Apa sóhajtott és magához húzta anyát. Ahogy ott álltak összeölelkezve, valami furcsát véltem felfedezni.
-Anya, mitől tűnsz ilyen... fiatalnak?
Anya sikkantott egyet, apa szeme aggódva villant.
-Csak... csak egy új krém... Ránctalanító...
Karba tett kézzel a korlátnak dőltem.
-Ti valamit titkoltok előlem.
Anya sóhajtott.
-Este elmondom, megígérem. De most inkább reggelizzünk!
A mosogatást senki sem szereti, mert különösen nagyétkűek vagyunk. Általában kő-papír-ollóval döntünk, de legtöbbször én veszítek. Apa ritkábban, anya pedig szinte soha. Nem értem a titkát. Most különösen sok edényt halmoztunk fel. Készültünk a döntésre: először apu és anyu játszott: apu nyert. Felém fordult.
-Kő, papír, olló!-Ugyanazt mutattuk: két követ. Újabb próbálkozás után szintén döntetlen lett. Rájöttem a titokra: figyelni kell az ellenfél ujjait, hogy hajlítja őket. Megpróbálkoztam egy kővel... és nyertem! elégedetten dőltem hátra. Apa elismerően hümmögött.
-Meg kell hagyni, fejlődsz.
Felpattantam.
-Nos, ha már nem nekem kell mosogatni, én kimegyek a vasúthoz.
Anya a homlokát ráncolva állított meg.
-Minek mész oda?
Zavaromban egy hajtincsemet kezdtem tekergetni, mire anyu rám szólt.
-Hagyd békén a hajadat, inkább válaszolj!
-Jön Will is-nyögtem ki lehajtott fejjel. Will, akibe sikerült belezúgnom, hiába nem akartam. Will, akivel esténként a párkányon lógok. Will...
-Ez a... fiú zaklat téged?-sziszegte anya.
-Nem!-védekeztem hevesen. -Csak egy... barátom.
-Ilyen iskolát... még egy rendes barátot se tudtál szerezni.
Apa csillapítóan anyu vállára tette a kezét.
-Marilyn, nyugodj meg!-aztán a fülébe súgott valamit.
-Gondolod?-kérdezte anya reménykedve.
-Igen, úgyhogy hadd menjen...-felém nézett. -Délre legyetek itthon. Hozd a srácodat is, legalább megismerjük mi is!-hümmögött, és elvonult mosogatni.
-Will nem úgy a barátom!-sikerült ismét elvörösödnöm. Szuper... Anya felvonta a szemöldökét pirosságom láttán.
-Majd meglátjuk. Most menj, ne várasd meg a barátodat.
-Már mondtam: nem járunk, se semmi ilyesmi!
Anyu a válla fölött szólt vissza.
-Szaladj, mert otthagy!
Anya nem sokban tévedett. Tényleg rohantam, csak úgy szedtem a lábam a sínekig... Persze nem Will, hanem hiperaktívságom miatt. Vagyis... részben Will miatt. Oké, csakis miatta. De azért élveztem a futást, az arcomba csapó szelet...
Will már várt: lengén öltözött, csak póló és farmer volt rajta. Kabát, cipő sehol.
-Meg fogsz fázni!-szidtam meg, mire elmosolyodott.
-Nem fogok. Tudod miért.
Megszorította a kezem. Tenyere csak sütötte az én kezemet. Persze, farkas génekkel könnyű.
Elszomorodtam. Eszembe jutott különcségem. Én, aki se nem ember, se nem állat... Egy csodabogár élőlény, akit valószínűleg mindenki lenéz... Sírva fakadtam, bár hangulatingadozásomban közelgő menstruációm is szerepet játszhatott. Will döbbenten karolt át.
-Hé, most meg mi lelt? Mi a baj, Cat?
-Ne hívj Cat-nek!-kiáltottam zokogva. Rohanni kezdtem,el a valóságból, de egyszerre éles fájdalom hasított a térdembe és összeestem. A lábamhoz kapva felkiáltottam. Will rögtön ott termett mellettem.
-Hol fáj? Mid fáj?
Könnyes szemmel a térdemre mutattam: már a fájdalom miatt sírtam. Azonban hirtelen ennek is vége szakadt, mint az előző esetben. Megtöröltem az arcom.
-Ismét egy ilyen fájdalomhullám... Ha ez így megy tovább... Hihetetlen!-felpattantam és a hajamba túrtam. már kezdtem megszokni új frizurámat, így a frufrumat automatikusan megigazítottam. Will a vállamra tette a kezét.
-Cathy, te erős lány vagy.
-Nem vagyok egy egyszerű lány, épp ez az! Mármint lány vagyok meg minden, de nem egy átlagos lány! Egy szeretetre méltatlan lény vagyok!
Will átkarolt.
-Cathy, hogy mondhatsz ilyet? Én...
Megpördültem és ellöktem magamtól. Furcsaságomnak köszönhetően a nagy erőkifejtés miatt Will több métert repült hátra és még a földnek csapódva is csúszott egy kicsit. Elborzadva a kezemre meredtem.
-Sajnálom...
Will már megint ott állt mellettem és megfogta a kezem.
-Nem a te hibád...
-Akkor mégis kié?-újra sírni kezdtem, arcomat a kezembe temetve leültem. Will adott egy zsepit, amit szipogva megköszöntem. Will mellém ült.
-Cathy! Nem mondhatod azt, hogy méltatlan vagy akárki szeretetére. Ez nem igaz. Éntőlem már többet is kivívtál.
Csodálkozva ránéztem, még sírni is elfelejtettem.
-Bizony többet-folytatta Will. -Méghozzá ezt!-azzal odahajolt és megcsókolt.
Ahogy Will ajkai megérintették az enyémet, több érzelem öntött el egyszerre. Boldogság, hogy végre felfigyelt rám, és hogy ő is belém esett. Rögtön utána szomorúság, hogy talán nem is gondolja komolyan. És a legerősebb: tömény önutálat. Kiszabadítottam magam a szorításából.
-Szörnyű vagyok...-hátráltam. Will felpattant.
-Kérlek, Cat...
-Ne érj hozzám! És ne gyere közelebb!- a tőlünk nem messze lévő forgalmas úttestre néztem, amit keresztezett a vasút.
-El kell pusztítani-sóhajtottam és megfordultam. Will megértette, mire készülök.
-Cathy, nem! Nem teheted!-ordította, de én gyorsabb voltam. Teljes erőmből rohanni kezdtem. Csak addig bírjam ki... Közeledett egy terepjáró, padlógázzal Tökéletes. Kirohantam az útra és elé vetettem magam.
-NEM!-ordított Will.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése