Az éjjel csodálatos volt. Egymás mellett ültünk a párkányon. Will átkarolt, én pedig csupasz lábamat lógáztam. Will melegített, nem fáztam. Ez volt az első eset, hogy nem az éjszakai táj, hanem más kötötte le a figyelmemet: Will.
Másnap ismét a ruházkodási dilemma fogadott. Fekete farmert és piros pólót vettem sportcipővel. Mivel a május meleg időt hozott elég volt a műbőrdzsekim, meg amúgy is apa vitt kocsival. Az udvaron, apa szeme elől rejtve pedig ott várt Will. Will, ez a csodálatos félig farkas fiú, aki belém szerelmes.
Kézen fogva, mosolyogva ballagtunk be. Tegnap este megbeszéltük, hogy is állunk. Hivatalos státuszunk 'kapcsolatban' lett, de suliban és szülők előtt még nem nagyon akartuk felvállalni. Így most kénytelenek voltunk egyszerű kézfogásra korlátozódni. Azonban a felgyógyult ikrek így is kiszúrták csendes párosunkat. Gwendolyn akkorát sikított, hogy még az ablakon is kinézett az egyik tanár.
-Lehetetlen!-trappolt oda hozzánk. Végignéztem rajta: fehér, kövecskés farmer és rózsaszín, ,,I'm beautiful and I know it!" feliratú póló. Milyen eredeti.
-Mondd, hogy nem jártok!-szegezte az ujját Willnek, mintha én ott se lennék. Will megszorította a kezem és mosolyogva válaszolt.
-Nem. Még nem-helyesbített, mire Gwendolyn arca szabályosan átment lilába.
-Hé! Jól áll neked ez a szín. Megy a sminkedhez!-vigyorogtam rá és besétáltunk a folyosóra. Visszapillantva még láttam, ahogy Gwendolyn dúlva-fúlva a mosdóba rohan, Gretchen pedig egy végzőssel flörtöl. Nem nagyon érdekelte a testvére.
-Mit hallok?-cövekelt le előttünk hirtelen Thomas. Will ismét megszorította a kezem.
-Biztos jól hallottad, a szuper füleddel!
Thomas mordult egyet, Will viszonozta. Thomas elé pördültem.
-Figyelj, majd mi eldöntjük, mit csinálunk együtt. Ez nem a te dolgod!
-Cathy, te is tudod, mi ő!-biccentett Will felé.
-Tudom. de ő még nem próbált megölni!-néztem rá szomorúan. Nem akartam, de mégis könnycseppek indultak útjukra arcomon. Ez hihetetlen, milyen bőgős lettem... Hiába, azok a fránya hormonok.
-Jaj, Cat, ne sírj!-ölelt át Will. Thomas már eltűnt.
-Bocs, nem tudom, miért bőgök örökké-töröltem meg a szemem. -De most megyek, még átnézem a fizikát...
Szünetben kiderült, mért vagyok sírós hangulatban: megjött. Szuper. Nem elég Gwendolyn siránkozását és szidalmait hallgatnom... A hasamra szorítottam a kezem: ilyenkor mindig erős fájdalmaim vannak. Amíg csak tart, kb. egy héten át.
Otthon gyorsan megtanultam, majd bevettem egy fájdalomcsillapítót. Nem sokat ért. Will hamarosan megjelent.
-Halihó!-köszönt rám vidáman. Nem tudtam viszonozni a mosolyát.
-Hány óra?-kérdeztem fásultan. Will aggódva a homlokomra tette a kezét.
-Mi a baj? Amúgy nyolc.
-Áhh...-sóhajtottam. Irány a fürdőszoba, már tuti elöntött minden, amilyen erős szokott lenni...
-Hova mész?-kérdezte zavartan.
-Fürdőszoba. Most van meg.
Will egy darabig még értetlenül nézett, aztán megvilágosodott.
-Ó, akkor nem zavarlak... szia!-csókolt meg búcsúzólag.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése