14. Egyedül

   A nagymamámon és a húgomon kívül senkim sincs a világon. A húgom olyannyira depis, hogy senkihez se szól s örökké a szobájában ül, nagyi pedig... elég annyi, hogy öreg. Én pedig halhatatlan.
   Egyszer volt, hol nem volt, volt egy lány, akit Cathy-nek hívtak. És volt egy hülye srác, aki beleszeretett, viszont rondán átvágta a lányt. Ez lenne az én történetem röviden... Ha nem békítem meg Cathy-t, nem tudom mit csinálok.
   Egy ember volt, akibe beleszerettem, és őt is elmartam magam mellől.
   Reggel szokatlanul sok időt töltöttem a fürdőszobámban. Hogy miért? A falon lévő tükörben vizsgálgattam a tükörképemet és tettem magamnak szemrehányásokat. Magamat figyeltem, ezt a pancser alakváltót, aki vagyok. Közben minden egyes gondolatomban Cathy szerepelt. Miközben az arcomat mostam hideg vízzel, eszembe jutott, mit álmodtam. Cathy szerepelt benne...
   A suliban a fiúk hiába kérdezgették, mi bajom, nem voltam hajlandó válaszolni. Olyan helyre mentem, ahonnan látok minden érkezőt, de ők nem szúrnak ki engem rögtön. Elhaladt mellettem a két iker. Gwendolyn megpróbált egy ,,csábos" mosoly kíséretében odajönni hozzám, de úgy néztem rá, hogy elment tőle a kedve.
   Meghallottam Cathy-ék kocsijának a hangját. Azonban mielőtt alkalmam lett volna odarohanni a lányhoz, Henderson megszólította.
     -Helló!-csak egy egyszerű köszönés volt, de a kezem ökölbe szorult. Még ahhoz sincs joga, hogy hozzászóljon. Ha én nem, akkor ő sem. Egy pillanatnyi hallgatás után a vámpírsrác ismét beszélni kezdett.
     -Ja, hogy nem akarsz találkozni Grant-tel? Megértem.
   Nem bírtam tovább, eléjük ugrottam. Cathy meglepetten pillantott rám, mire Henderson maga mögé tolta és morgott.
     -Hagyd őt békén, Grant!
     -Nem te mondod meg, mit tegyek, Henderson!-vágtam vissza, mire Cathy előre lépett.
     -Elég! Nagyot csalódtam benned, Will. Te pedig hagyd őt békén, Thomas. Nem érdemli meg, hogy hozzászólj...-az a fájdalommal teli szempár... Utánanyúltam, Henderson pedig megpróbálta megállítani a kezemet. Cathy volt a gyorsabb, elkapta tőlem a karját. Ismét próbálkoztam, sikerrel is jártam.
     -Biztos vagy benne, hogy mindent tudsz Hendersonról?
     -Ő nem titkolózik, mint egyesek!-minden szava fájt. -Engednél az órámra?
     -Tudsz a képességéről is?-sziszegtem.
     -Miféle...?-ráncolta a homlokát, aztán vállat vont. -Ja, hogy az... Tegnap ugye elmentem hozzájuk látogatóba, és... megtennéd, hogy nem szorítod el a vérkeringésem?-a hangja szenvtelen volt, pedig már fájdalmas erővel szorítottam a csuklóját. Ijedten engedtem el. Miért kell annyi fájdalmat okoznom neki?
     -Köszönöm. Szóval voltam a családjánál és ők tartottak egy... bemutatót. És... várjunk csak, ezt már tudod. Elmondtam neked azelőtt, hogy tudtam volna, a kedves farkas és te egy személy vagytok!
   Sóhajtottam. Nem is sejti, mennyire megbántam mindent.
     -Cat, ne kezdd megint...
     -Nem... vagyok... Cat!-morogta dühösen.
     -Oké-oké!-emeltem fel védekezően a kezem. -De akkor tudsz róla vagy sem?
     -Thomas képességéről? Nem, nem tudok. Ugyanis siettem, nehogy lekéssem a veled megbeszélt találkozót!
   Összedörzsöltem a tenyeremet. Talán még nincs vége mindennek.
     -Szuper! És mikor szándékozik elmondani neked?
Felsóhajtott és Henderson felé fordult.
     -Például... most.