9. Kórház

   Egész hétvégén csak Cathy-re tudtam gondolni. Egyrészt, hogy mit csinál, boldog-e, ő is gondol-e rám... Másrészt pedig hogy összejött-e már a vámpírgyerekkel. Szerelmes belé? Vagy nem? Most is együtt vannak? Hiányzok neki? Mi van, ha már nem is él, csak mert Henderson elvesztette a fejét?
   Szegény Chester-éket már annyit traktáltam a hülyeségeimmel, hogy már inkább nem is szóltam hozzájuk. Többnyire nagyinak öntöttem ki a szívem, ő azonban csak együtt érzőn megsimogatta a kezem és arra biztatott, hogy ismerkedjek meg jobban azzal a lánnyal. De ha egyszer félek... Ha nem leszek neki szimpatikus, ha nem szeret viszont, ha Hendersont szereti... Annyi kétségem volt...
   Szombat délután arra tértem magamhoz szerelmes mélázásomból, hogy a telefonom cseng. Rex volt az.
     -Cső, tesó! Hallottad?
     -Mit?-kérdeztem vissza értetlenül.
     -Szóval még semmit-sóhajtotta egyik legjobb haverom. -Figyelj... ne szedd le a fejem és ne kezdj el üvöltve rohangálni.
     -Mondd már, mi van?-förmedtem rá egyre idegesebben.
     -A te... Cathy-vel baj történt.
     -Micsoda?!-kiáltottam és felpattantam az ágyról.
     -Mondom, hogy nyugi. Tudod, Henderson-nal volt... Ott kint, Cathy-éknél.
     -Mit keresett az ott?-dühöngtem. Ez nem lehet igaz, mindenhova követnie kell őt?
     -Gondolom Cathy áthívta.
A falnak tántorodtam. Áthívta? Talán több is van köztük barátságnál? Miért hívta át azt a vérszívót? Miért kell neki jóban lennie Henderson-nal?!
     -Mondd, hogy nem halt meg-a hangom nem volt több suttogásnál. Elképzeltem, ahogy Cathy halottsápadtan fekszik a földön, gyönyörű haja szétterült, a nyakán lévő seb pedig ott vöröslik...
     -Nem, nem halt meg-megkönnyebbülten fújtam egy nagyot. -Henderson alkalmazta rajta a képességét. Kissé... sokáig rajta felejthette a kezét...
     -Micsoda?-kiáltottam ismét. -Megölöm!
     -Nyugodj le. Cathy most kórházban van.
     -KÓRHÁZBAN?!-a kiáltásomat az egész város hallhatta.
     -Nem komoly, de...
     -Majd még hívlak!-vágtam zsebre a mobilt és leviharzottam a lépcsőn.
     -Majd jövök!-kiáltottam be a konyhába és rohantam volna tovább, de nagyi megállított.
     -Dzseki, bukósisak-mondta komoly arccal. Megráztam a fejem.
     -Futva megyek!-szóltam még vissza az ajtóból és rohanni kezdtem. Kit érdekel, ha meglátnak? Ott a helyem Cathy mellett.
   A kórházban -egy kis kérdezősködés után a recepción-gyorsan megtaláltam Cathy szobáját. Amint észrevettem, hogy Henderson is ott van, düh öntött el. Mit képzel magáról, hogy még mindig itt van? Hallottam Cathy édesanyjának hangját.
     -Kicsim, most nem ehetsz! Az infúziód és a doktorok...
     -Nem érdekel!-morogta. -Éhes vagyok és enni akarok!
Halkan felnevettem. Henderson is, mire nagy levegőt vettem és beléptem a szobába.
     -Hallottam, hogy rosszul lettél-néztem rajta végig. Nem olyan volt, mint amilyenre számítottam. Nem volt halottsápadt, rendesen vert a szíve és nem kapkodta a levegőt. Felnéztem, fintorogva Henderson-ra néztem, majd visszafordultam Cathy-hez.
     -Hogy vagy?-hülye kérdés. Ugyan hogy is lenne egy kórházban?
     -Éhesen-fintorgott, aztán felcsillant a szeme. -Van nálad kaja?
Tétováztam. Egyrészt, mert ezt talán már vámpírsráctól is kérdezte (aki nem adhatott neki, mért is lett volna nála, hahh), másrészt, mert volt a zsebemben egy ismeretlen eredetű csoki. Közben Cathy anyukája sutyorgott valamit a lányával, majd kiment.
     -Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne most...-haboztam.
     -Ha nem adsz, éhen halok. Mindenki megtagadja tőlem a kaját-nézett rám esdekelve. Ott helyben elolvadtam olajzöld szemétől. Megadóan sóhajtottam és odaadtam neki a szelet csokit, ami már nem is tudom, hogy került hozzám. Remélhetőleg nem romlott. Ha mégis... az szívás lenne.
     -Ilyenkor nem lehet neked nemet mondani.
     -Tudom-vigyorodott el, és jókorát harapott a csokiból. Akkorát, hogy félre is nyelt. Már én is nyújtottam a kezem, de Henderson gyorsabb volt. Hirtelen mozdulattal mellette termett és jókorát csapott a hátára. Túl nagyot. Azonban Cathy-nak nem tört el a gerince és ő maga is csak megkönnyebbülten lenyelte a falatot. Aztán mégis odanézett, mert vámpírsrác már megint hátba akarta veregetni.
     -Ne, Thomas. Ne verd szét a hátam...
   Henderson hátrahőkölt. A kezére nézett, majd ökölbe szorítva leengedte.
     -Sajnálom-suttogta. Sajnálhatja is... és nem csak ezt.
     -Látod? Már ennyivel is veszélyezteted az életét!-szóltam oda neki.
     -Mert melletted teljes biztonságban van.
Ökölbe szorítottam a kezem.
     -Én nem veszek el tőle -belőle-semmit. És nem...
     -Ebből elég!-sziszegte Henderson. Azt hittem, nekem ugrik (próbálja csak meg), de nem tette. Még egyszer Cathy-re pillantott és kiment. Cathy-re mosolyogtam.
     -Mintha most, hogy kiment, még melegebb is lenne-sóhajtottam és melléültem egy székre. Zavartan meredt rám.
     -Mi volt ez az előbbi célozgatás?
   Megmerevedtem. Észrevette... és lehet, hogy Henderson-nak ad igazat. És ha őt szereti mégis?
     -Semmiség. Ne is törődj vele!-erőltetett mosollyal felálltam és az ajtó felé indultam. Mi keresnivalóm van itt?
   Utánam kapott, de az infúzió közbeszólt, szisszenve rántotta vissza a kezét.
     -Várj! Nem hagyhatsz itt!-kérlelt. -Ha elmész, nagyon rossz dolgokra fogok gondolni!
   Majdnem bedőltem neki. Majdnem visszarohantam és bevallottam, hogy szeretem. Majdnem visszamentem, de eszembe jutott, hogy nézett Henderson-ra. És rám.
     -Hát pedig-néztem vissza még utoljára-én most itt hagylak.