7. Henderson

   A hét gyorsan elrepült. Reggel köszöntem Cathy-nek, egész délelőtt utána hallgatóztam, a szünetekben pedig Chester-éket fárasztottam szerelmes hülyeségeimmel. Délután sóhajtva hagytam el a sulit, hogy kivárjam otthon az öt órát, amikor is rohantam Cathy-hez farkas alakomban.
   Semmi sem volt ahhoz az érzésez fogható, amikor átkarolta a nyakamat és csak ültünk, néztük a naplementét. Néha megsimította a hátamat, megvakarászta a fülem tövét... Egyre többet gondolkodtam azon, mi lenne, ha emberként jelennék meg az egyik találkán. Sose volt hozzá elég bátorságom, hogy végrehajtsam: mi van, ha megutál? Már elmondott nekem annyi mindent... Panaszkodott a szüleire, szidta a Greenhold-ikreket, beszélt egy új barátnőjéről, Caroline-ról... Csak engem nem említett meg. És ez bántott a legjobban.
   Aztán egyszer csak bekövetkezett, amitől féltem. Cathy-éknek angolórája volt éppen. Aztán az az utáni szünetben hallottam, hogy odamegy valakihez és ráförmed:
     -Nagyon érdekes és vicces voltam, ugye?
   Már ekkor gyanakodtam és reménykedtem, hogy nem ahhoz intézi szavait, akihez a legkevésbé kéne. Minden hiába, bekövetkezett az elkerülhetetlen.
     -Igen-felelte neki egy nyugodt hang. Thomas Henderson hangja... Ezzel elvileg semmi baj... csakhogy Henderson vámpír. Igen, a vérivó fajtából. És a mesékkel ellentétben nem állatokon élősködik. Adjuk össze a kettőt.
     -És miért?-kérdezte Cathy zavartan. A srác nevetett.
     -Magad sem tudod, milyen érdekes vagy, eltaláltam?-kérdezett vissza, én pedig ezért az egy mondatáért jobban utáltam, mint eddig.
     -Én, érdekes? Ugyan-válaszolta. Hát nem tudja magáról, milyen feltűnő jelenség?
     -Egyébként Thomas Henderson vagyok-mondta a srác. Egy kis csend után hallhattam, hogy visszamennek a termükbe. Cathy elejtett valamit, aztán zavartan ismét Thomashoz szólt.
     -Nem kéne visszamenned a termedbe? Mindjárt csengetnek-nyögte. Kínos lenne neki a szituáció?
   Henderson egy pillanatig hallgatott, aztán nevetésben tört ki.
     -Igazán elárulhatnád, mi olyan vicces!-mondta Cathy dühösen.
     -Tényleg nem tudod, Cathy?-hátborzongató volt a hangja.
     -Honnan tudod a nevem?-kérdezte Cathy döbbenten.
     -Az osztálytársad vagyok-Henderson ismét röhögőgörcsöt kapott. Hallottam, hogy Cathy az asztalra csap.
     -Tudod, nekem nem a körbelesés volt az első dolgom!-vágott vissza mérgesen.
     -Valószínűleg a második se.
     -Akár a helyedre is ülhetsz!...-hirtelen Cathy elhallgatott, majd pár pillanatnyi csend után döbbenten csendült föl a hangja:
     -Te jó ég... fázol?
Ökölbe szorítottam a kezemet és szitkokat szórtam a vámpírokra. Tuti hozzáért véletlenül (ajánlom, hogy véletlen legyen) és megérezte a testhőjét. Vagyis annak hiányát.
     -Egy kicsit...
     -Egy kicsit?! Eredj a radiátorhoz!
   Csend támadt. Elképzeltem Cathy arcát, ahogy Henderson-ra néz, akit most még jobban utáltam. És most még egy lány beleesik, járni kezdenek, és... És nekem nem marad semmi. Düh lobbant bennem. Egy újabb embert veszítek el, akit még nem is volt alkalmam megismerni. Két kezemen meg tudom számolni, hányszor volt merszem megszólítani. Én szeretem őt... szinte semmit se tudok róla, mégis teljes szívemmel szeretem. Volt pár alkalmam, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, amiket sikeresen elszalasztottam. És most talán tényleg elveszítem őt... örökre.
   Többet nem beszéltek egymással, de csengő után ismét átfüleltem a termükbe. Gwendolyn dühösen az asztalra csapott valamit.
     -Erről majd holnap beszélünk! Ne reménykedj benne, hogy elfelejtem!
Cathy sóhajtott és valamit becipzárazott.
     -Gwendolyn!-kiáltott a szőkeség után. -Nem is reménykedem.
Még láttam, hogy kilép a folyosóra, elmegy a ledöbbent szöszi mellett és elsétál.