Nem értettem, mért néz rám olyan ijedten. Mi rémítette meg annyira? A látványom? Az, hogy tudja, annyi mindent elmondott nekem? Aztán láttam, hogy szemében az ijedtség helyét átveszi a boldogság. Odarohant hozzám és átkarolt, miközben én döbbenten ficánkoltam. Nem mintha az az ölelés annyira rosszul esett volna.
-Végre, te kis csavargó! Nagyon fájt, hogy egy időre cserben hagytál... El sem tudod képzelni, hogy hiányoztál! A nélküled töltött esték...-szóval nem érti. Talán jobb is így. Nem tudja, hogy Will Grant és én, a farkas, egy személy vagyunk... De meddig mehet ez így? Meddig bírnám, hogy csak farkasként lehetek vele? Hiszen emberként már nem állna velem szóba, azt hinné, megfutamodtam. Ha az emberi alakomban vagyok, tuti elvörösödöm a szégyentől.
Lekuporodott mellém, a kabátját maga alá gyűrte. Nem volt túl meleg, ő pedig kissé remegett. Gyorsan mellébújtam. Boldogan sóhajtott és a bundámba temette az arcát. El is szundíthatott egy kicsit, mert később szólalt csak meg.
-Tudod, én eddig sehol se tudtam igazán beilleszkedni. Alsóban még csak-csak, de felsőben az általánosban... Végre úgy érzem, hogy tartozom valahova. És itt vagy nekem te... Meg Caroline, Thomas... és Will- na, végre szó esik rólam! -Mind a két fiú különleges a maga módján. Thomas például vámpír, vámpírcsaláddal és rendkívüli képességekkel. Minden vámpírnak van egy különleges képessége: Jessica, telepatikusan tud mozgatni dolgokat, Theo pedig gyógyító. Meggyógyította a kezemen a horzsolást és a vért is jól viselte, ami szivárgott belőle.- szerencséje. -A sebet egyébként Adelheid, egy szőke vámpír okozta, aki hallja azokat a gondolatokat, amik kapcsolatban állnak vele...-annak a csajnak meg vannak számlálva a napjai. -Dan pedig képes irányítani engem. Az írisze ezüstössé válik egy színrobbanás keretében, aztán már ott is a hangja a fejedben, ami ellen semmit sem tehetsz. Dan-nek sikerült rávennie, hogy támadjam meg Thomast. Azonban az akció rosszul sült el, ugyanis Thomas reflexből átdobott a szobán és a falhoz vágott...-eddig csendben hallgattam őt, de ezt hallva ijedten pillantottam rá. Megölöm azt az élősködőt. De Cathy még egyben van, tud járni, él és lélegzik. A szíve normális módon ver... Akkor hogy élte túl, hogy egy vámpír a falnak vágta? Talán hazudik? Kérdőn néztem rá.
-Tudom, tudom. Furcsa, hogy semmi bajom sincs, ugye? Pedig elvileg már halottnak kéne lennem az ütközés és a becsapódás erejétől. Képzed, a falban még nyomot is hagytam!
A ,,halott"-nál megborzongtam. Cathy, ahogy egy vámpírfészek kellős közepén holtan fekszik, gerince összezúzva, gyönyörű haja a földön szétterülve... És nyomot hagyott a falban? Lehetetlen. Ki ez a lány? Próbáltam hitetlenkedő képet vágni, mire Cathy nevetett. Megnyaltam az arcát. Imádtam, ahogy nevet.
-Hidd el, így van! A hátam iszonyatosan fájt, de semmim sem tört el. Thomas-ék pedig kijelentették, hogy tuti más vagyok, mint a többi ember.
Ha más, akkor miben? Mi és ki lehet ő?
-Olyan jó, hogy legalább te eljöttél, mert Will is elmenekült tőlem...
Újra a bundámba akarta fúrni az arcát, de én felpattantam és nyüszítettem. Azt hiszi, nem merem felvállalni előtte, ki is vagyok valójában. Gyávának hisz. Megráztam a fejemet és a földet kaparásztam. Bánatosan pillantottam rá. Muszáj megértetnem vele...
-Mi a baj?-suttogta és óvatosan kinyújtotta felém a kezét. Megszakadt a szívem, miközben elrohantam tőle, be a fák közé alakot váltani. Ismét... Egy pillanatra megtorpantam: és ha nem tudná meg az igazat? Ebben az alakomban vele lehetnék. De mi ez, ha nem gyávaság? Sóhajtva elrohantam és visszavettem emberi alakomat. Amikor visszamentem Cathy-hez, arca csalódottá és dühössé vált.
-Minek kellett visszajönnöd? Elijesztetted a farkasomat! Tűnj el, gyáva vagy, megfutamodtál!
Egyszerre öntött el boldogság és szomorúság.
-Eszerint a farkasod vagyok?-olajzöld szemében meglepetés tükröződött.
-Mikor hívtalak én így?-kissé gyorsabb lett a szívverése. És a légzése is. Végignézett rajtam. Gondolom, akkor állt neki össze a kép. A szeme sebzetté vált, ő pedig lassan feltápászkodott.
-Nem. Ezt nem tehetted. Ez, ez lehetetlen. Nem csaphattál így be engem...-rám nézett, megerősítést várva. Nem tudtam azokba a csodaszép szemekbe nézni, lehajtottam a fejem. Na most utált meg végleg.
-Hogy tehetted ezt velem? Én megbíztam benned!-hozzám lépett, dühödten ütlegelni kezdte a mellkasomat. Nem sokáig, kezei erőtlenül lehullottak és a fűbe rogyott. Hogy sajnáltam mindent... Magasabb, erősebb, másabb vagyok nála... Mellé térdeltem és átkaroltam. Lerázta a kezemet.
-Ne... ne...-csak ennyit mondott. Úgy éreztem magam, mintha megütöttem volna: irtózatosan szégyelltem magam. Fájt, hogy így látom.
-Én el akartam mondani egy idő múlva, de nem gondoltam, hogy Henderson ilyen hamar leleplezi magát... Sajnálom, Cathy!-nem is tudja, mennyire.
-Most hatalmasat csalódtam benned. Kérlek, menj el!-könyörögve megragadtam a kezét. Nem akartam így elválni tőle. Csak adjon még egy esélyt, bebizonyítom neki, hogy szerelmes vagyok belé, hogy tiszta szívemből szeretem...
-Azt mondtam, tűnj el!-morogta és ellökött. Normális esetben meg se tudott volna mozdítani, ő azonban csak úgy eltaszított vagy három méterre, neki egy fának. Döbbenten keltem föl(azért annyira nem vagyok puhány!) és felé léptem. Nem mutatott felém semmiféle érzelmet, csak felkapta a cuccait és elrohant. Én pedig hülyén néztem utána és magamat átkoztam, hogy ezt az esélyt is elszúrtam.
Este még egyszer elmentem a házukhoz, farkasként. Nem is tudom, miben reménykedtem. Hogy megenyhül és megbocsátja, mekkora barom voltam. Hogy kirohan hozzám és bevallja, ő is szeret engem. Vakkantottam párat, hogy tudassam vele ottlétemet. Pár pillanat múlva fel is tűnt az arca-a legfelső ablakban, ami alatt olyan 60 cm széles, 120 cm hosszú fapárkány lehetett. Mikor meglátott, a szeme megvillant(ezt még a szemüvegen és az ablaküvegen keresztül is láttam), majd lehúzta a redőnyt. Nyüszítettem még egy darabig, hátha megint kinéz, hátha láthatom az arcát... De nem. Talán még emberi füllel is kivehettem volna, hogy sír.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése