-Jó reggelt, Willie-köszönt rám. Nem egy egyszerű köszönés volt, leginkább egy 'Most keltünk fel, és te már mész is valahova, de még nem mondtad hova'-ként lehetett felfogni.
-Jó reggelt, nagyi.
Várakozva támaszkodott az ajtófélfának, kezében az elmaradhatatlan bögréjével. Mosolyogva a hajamba túrtam.
-Szóval hogy aludtál?-próbálkoztam meg a figyelemeltereléssel. Nagyi nem mosolygott vissza.
-Remekül, mint mindig. Te pedig, gondolom, szintén... Csak kissé keveset.
Éreztem, hogy elvörösödöm.
-Én... én nem...-hebegtem, de nagyi félbeszakított.
-Tudom, hogy szerelmes vagy. Tudom, hogy imádod azt a lányt. De mért pont éjszaka találkozgattok?-vonta fel a szemöldökét.
-Nagyi, mi nem találkozgatunk! És szoktunk napközben is találkozni, például suliban vagy most...-későn hallgattam el. Nagyi mindentudóan elmosolyodott.
-Te tényleg szereted. Mindenre képes lennél érte, igaz?
-Az életemet adnám érte-sóhajtottam. Nagyi egy darabig némán fürkészte az arcomat, aztán sóhajtott és mosolyogva intett.
-Menj, ne várasd meg a barátnődet.
-Még nem... mi nem!-elvörösödve kutattam megfelelő szavak után.
-Szaladj, mert ott hagy!
Tényleg rohantam, ahogy csak bírtam. Csalódottan állapítottam meg, hogy nincs ott. Azaz... még nincs ott. Észrevettem szélsebesen közeledő alakját és elmosolyodtam.
-Meg fogsz fázni!-fenyegetett meg az ujjával, amikor mellém ért és a térdére támaszkodva pihegett. Persze, ő hamar kifárad.
-Nem fogok, tudod miért.
Óvatosan megszorítottam a kezét, forró tenyerem csak úgy süthette az övét. A szeme megvillant, ajkai kissé szétnyíltak. Aztán amikor tekintete összekulcsolt kezünkre tévedt, hirtelen egy könnycsepp gördült le az arcán. Ijedten fogtam meg a vállát.
-Hé, most meg mi lelt? Mi baj, Cat?
-Ne hívj Cat-nek!-kiáltotta és rohanni kezdett. Három métert se tett meg, amikor ismét felkiáltott. A bal lába csak úgy kicsúszott alóla, ő pedig a földnek csapódott. Szenvedő arccal szorította a térdét: ismét egy olyan hülye roham.
-Hol fáj? Mid fáj?-kérdeztem aggódva. Könnyes szemmel a térdére mutatott, aztán egy másodperc múlva megkönnyebbülten sóhajtott. Megtörölte az arcát és feltápászkodott, a szíve is felvette a szokott ritmust.
-Ismét egy ilyen fájdalomhullám... Ha ez így megy tovább... Hihetetlen!-a hajába túrt, rögtön utána automatikusan megigazította a frufruját. Gyorsan megszoktam az új frizuráját, ami híresen jól állt neki.
-Cathy, te egy erős lány vagy.
-Nem vagyok egy egyszerű lány, épp ez az! Mármint lány vagyok meg minden, de nem egy átlagos lány! Egy szeretetre méltatlan lény vagyok!
A szavai szörnyen fájtak. Hogy mondhat ilyet? Hátulról átkaroltam.
-Cathy, hogy mondhatsz ilyet? Én...
Megpördült és hátralökött. Több méterre, csak úgy. Elborzadva nézett előbb rám, aztán a kezére.
-Sajnálom...
Odafutottam hozzá és ismét megfogtam a kezét.
-Nem a te hibád...
-Akkor mégis kié?-kérdezte és ismét sírni kezdett. Adtam neki egy zsepit, ő pedig megköszönte és a földre kuporodott. Mellé ültem.
-Cathy! Nem mondhatod azt, hogy méltatlan vagy akárki szeretetére. Ez nem igaz. Éntőlem már többet is kivívtál-mondtam gyengéden. Csodálkozva nézett rám.
-Bizony-folytattam, és nagy levegőt vettem. -Méghozzá ezt.
Azzal odahajoltam és megcsókoltam.
Csodálatos érzés volt, azonban Cathy hirtelen eltaszított magától, felpattant és hátrálni kezdett.
-Szörnyű vagyok...-hátráltam. Mellé ugrottam.
-Kérlek, Cat!-nem értettem, miért mondja ezt. Az égvilágon semmi rosszat nem csinált!
-Ne érj hozzám! És ne gyere közelebb!
Hátrapillantott, egyenesen a forgalmas úttestre, ami nem messze keresztezte a vasutat. Aztán a tekintete visszasiklott rám és az ökölbe szorított kezeire. Volt egy szörnyű sejtésem, mire készül.
-El kell pusztítani-lehelte és rohanni kezdett.
-Cathy, nem! Nem teheted!-ordítottam és utánaeredtem. Mégis mi a fenének akar... egy kocsi elé ugrani? A francba, hogy gyorsabb, mint én, az úttest pedig egyre közeledett. És persze közeledik egy terepjáró is, padlógázzal...
-NEM!-ordítottam megint, amikor már csak egy méterre volt a forgalomtól.
Aztán valami megszállt. Ugyanolyan gyorsan tudtam futni, mint Cathy... Utolértem, és pont időben sikerült elrántanom a kocsi elől a túloldalra. Cathy teste ernyedten esett a fűbe, amiből sejtettem, hogy nincs eszméleténél. Aztán láttam, hogy a félreállt terepjáróból kiszáll egy túl jól ismert alak.
-Helló, Grant!-köszönt rám Thomas Henderson.
Tényleg rohantam, ahogy csak bírtam. Csalódottan állapítottam meg, hogy nincs ott. Azaz... még nincs ott. Észrevettem szélsebesen közeledő alakját és elmosolyodtam.
-Meg fogsz fázni!-fenyegetett meg az ujjával, amikor mellém ért és a térdére támaszkodva pihegett. Persze, ő hamar kifárad.
-Nem fogok, tudod miért.
Óvatosan megszorítottam a kezét, forró tenyerem csak úgy süthette az övét. A szeme megvillant, ajkai kissé szétnyíltak. Aztán amikor tekintete összekulcsolt kezünkre tévedt, hirtelen egy könnycsepp gördült le az arcán. Ijedten fogtam meg a vállát.
-Hé, most meg mi lelt? Mi baj, Cat?
-Ne hívj Cat-nek!-kiáltotta és rohanni kezdett. Három métert se tett meg, amikor ismét felkiáltott. A bal lába csak úgy kicsúszott alóla, ő pedig a földnek csapódott. Szenvedő arccal szorította a térdét: ismét egy olyan hülye roham.
-Hol fáj? Mid fáj?-kérdeztem aggódva. Könnyes szemmel a térdére mutatott, aztán egy másodperc múlva megkönnyebbülten sóhajtott. Megtörölte az arcát és feltápászkodott, a szíve is felvette a szokott ritmust.
-Ismét egy ilyen fájdalomhullám... Ha ez így megy tovább... Hihetetlen!-a hajába túrt, rögtön utána automatikusan megigazította a frufruját. Gyorsan megszoktam az új frizuráját, ami híresen jól állt neki.
-Cathy, te egy erős lány vagy.
-Nem vagyok egy egyszerű lány, épp ez az! Mármint lány vagyok meg minden, de nem egy átlagos lány! Egy szeretetre méltatlan lény vagyok!
A szavai szörnyen fájtak. Hogy mondhat ilyet? Hátulról átkaroltam.
-Cathy, hogy mondhatsz ilyet? Én...
Megpördült és hátralökött. Több méterre, csak úgy. Elborzadva nézett előbb rám, aztán a kezére.
-Sajnálom...
Odafutottam hozzá és ismét megfogtam a kezét.
-Nem a te hibád...
-Akkor mégis kié?-kérdezte és ismét sírni kezdett. Adtam neki egy zsepit, ő pedig megköszönte és a földre kuporodott. Mellé ültem.
-Cathy! Nem mondhatod azt, hogy méltatlan vagy akárki szeretetére. Ez nem igaz. Éntőlem már többet is kivívtál-mondtam gyengéden. Csodálkozva nézett rám.
-Bizony-folytattam, és nagy levegőt vettem. -Méghozzá ezt.
Azzal odahajoltam és megcsókoltam.
Csodálatos érzés volt, azonban Cathy hirtelen eltaszított magától, felpattant és hátrálni kezdett.
-Szörnyű vagyok...-hátráltam. Mellé ugrottam.
-Kérlek, Cat!-nem értettem, miért mondja ezt. Az égvilágon semmi rosszat nem csinált!
-Ne érj hozzám! És ne gyere közelebb!
Hátrapillantott, egyenesen a forgalmas úttestre, ami nem messze keresztezte a vasutat. Aztán a tekintete visszasiklott rám és az ökölbe szorított kezeire. Volt egy szörnyű sejtésem, mire készül.
-El kell pusztítani-lehelte és rohanni kezdett.
-Cathy, nem! Nem teheted!-ordítottam és utánaeredtem. Mégis mi a fenének akar... egy kocsi elé ugrani? A francba, hogy gyorsabb, mint én, az úttest pedig egyre közeledett. És persze közeledik egy terepjáró is, padlógázzal...
-NEM!-ordítottam megint, amikor már csak egy méterre volt a forgalomtól.
Aztán valami megszállt. Ugyanolyan gyorsan tudtam futni, mint Cathy... Utolértem, és pont időben sikerült elrántanom a kocsi elől a túloldalra. Cathy teste ernyedten esett a fűbe, amiből sejtettem, hogy nincs eszméleténél. Aztán láttam, hogy a félreállt terepjáróból kiszáll egy túl jól ismert alak.
-Helló, Grant!-köszönt rám Thomas Henderson.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése