Nem mentem egyenesen haza, előtte még futottam egy kört, hogy kitisztítsam a fejem. Cathy találkozni akar velem! Ma! Este! Az ablakában... Hű. Csoda, hogy ennyit elértem a hülyeségemmel. Istenem, ha most szívrohamban meghalnék, én lennék a lehető legboldogabban elhunyt ember a világon.
Nem tudtam kiverni a fejemből. Gyönyörű, szőke haja megcsillan a napfényben, rám néz azzal az elbűvölő zöld szemével, nevet... Lehet, hogy a vámpírok tökéletesek, de számomra Cathy a leginkább. Cathy, ez a lány, aki nem is ember igazán, ahogy én sem, mégis szeretem.
-Willie!-már majdnem kinyitottam az ajtót, amikor a verandán meghallottam nagyi hangját. A konyhából jött.
-Igen, nagyi?-siettem be hozzá.
-Segítenél? Ráragadt a fedő erre a fránya üvegre.
Mosolyogva lecsavartam a makacs kupakot.
-Köszönöm. Na, jól szórakoztál a kislánnyal?
Elvörösödtem.
-Nagyi! Csak náluk ebédeltem...
-És elfelejtettél szólni róla!-szegezte nekem az ujját.
-Jaj, nagyi, én is csak akkor tudtam meg...-mentegetőztem. Nagyi furcsán nézett rám és visszatért az üveghez. Valamit kotyvasztott, de hogy mit...
-A kedvencedet sütöttem, oldalast.
-Imádlak, nagyi!-vigyorodtam el. Hmm, fér még egy kis kaja...
-Aztán a maradékot átvittem a szomszédoknak, mert egymagam nem bírtam megenni.
Ja. A húgom nem tudom, mit eszik, el van bújva a szobájában, nagyi meg csak ember. Csalódottan csettintettem.
-Nagyi, bocsáss meg.
-Megbocsátottam. De azért örülnék, ha nem örökké azzal a lánnyal lennél elfoglalva.
Nem fog menni. Ha egyszer mindig rá gondolok...
-Próbálkozom, hidd el-dőltem mosolyogva az ajtófélfának. Megint rám pillantott, de aztán megenyhülve, mosolyogva megfenyegetett az ujjával.
-Remélem, a tanulásban nem fog zavarni.
Kötve hiszem... Elképzelem, ahogy ő bújja a töri könyvet, én pedig a fizika felett görnyedve lopva őt nézem. Kit érdekel Newton, mikor ugyanolyan badarság minden törvénye? Ráadásul Cathy fényévekkel érdekesebb. Fényévek... tessék, itt a fizika.
-Nyugi, nagyi. Harmadjára végzem a gimit, csak boldogulok már a jól ismert tananyaggal-grimaszoltam. Nagyi nevetve legyintett és bevonult a szobájába a frissen kavart löttyel egy bögrében.
Hamarabb odaértem. Felugrottam a párkányra és ott ülve hallgattam Cathy egyenletes légzését és szívverését. Aztán valami zenélni kezdett, mire Cathy felriadt és némi kaparászás után a zene elhallgatott. Aerosmith. Még az ízlése is tökéletes. Aztán egy kis dobogás után Cathy kinyitotta az ablakot és odahuppant mellém.
-Helló!-mosolygott rám. A kezében valamit fogott. Evett.
-Szia! Mit eszel?
-Sajtot. Nem vacsiztam. Kérsz?-letört nekem egy jó nagy darabot.
-Mért nem vacsoráztál?-kérdeztem.
-Hát... elaludtam-felelte. Hmm.
-Bújócskázzunk!-kértem mosolyogva, miután befejeztük az evést. -Ha megtalálsz, el is kell kapnod. Ugyanez érvényes rám is. És csak 10-ig számolunk-elképzeltem, hogy megtalálom, magamhoz rántom, a szánk közel kerül...
-Oké!-egyezett bele boldogan csillogó szemmel és felegyenesedett a párkányon. Egy vékonyabb pulcsit és farmert viselt, ami különösen jól állt neki. -Aztán jól bújj el, mert mindent látok, tudod!
-Nekem pedig kitűnő a hallásom és a szaglásom, tudod!-utánoztam.
-Fára mászni ér!-kacsintott rám, aztán lazán leugrott a párkányról. Puhán és hangtalanul ért földet, mint mindig.
-Nem ér!-ugrottam mellé.
-De ér!-egyenesedett fel. -Te vagy a hunyó!-azzal már ott se volt. Magamban morogva elszámoltam 10-ig, aztán követtem a maga után hagyott illatát. Egy bokor mögé bújt. Mit remélt?
-Megvagy!-A szívverése szaporább lett, én pedig hirtelen keresztülnyúltam a bokron. Azonban ő nevetve megrántotta a kezem, mire megtántorodtam.
-Hé, ez nem ért!
Még mindig nevetve továbbfutott és felmászott a diófára, amin Henderson-nal is voltunk délelőtt. A törzshöz ugrottam. Eszembe jutott valami, amivel el tudnám kapni.
-Mássz csak!-nézett le rám vidáman. Sejtem, mi járt a fejében: megvárja, hogy a közelébe érjek, mire ő leugrik és elfut. Támadt egy ötletem. Nekiveselkedtem a mászásnak. Na, próbáljuk ki azt az ötletet.
Mikor alá értem, Cathy pontosan azt tette, amire számítottam: elrugaszkodott előző helyéről, egyenesen a föld felé. Lesz ami lesz, én is ellöktem magam. Azonban nem a föld, hanem őfelé. Átkaroltam és magamhoz szorítottam, nehogy baja essen földet éréskor. Védelmezőn öleltem és ügyeltem, hogy talpra érkezzek.
Fura pózban landoltunk: Cathy keresztben feküdt a térdemen, egyik kezemmel átkaroltam, másikkal támaszkodtam. Zavartan nézett rám, a szeme meglepetten csillogott. Nem akart felkelni, teljesen nyugodtan feküdt a kezeim közt. Éreztem a mellkasomon az ő szívverését is. Krisztusom, fantasztikus érzés volt, hogy végre a karomban tarthattam.
-Tudnod kell, hogy már az első napon is elbűvöltél, amikor megjelentél a sulikapuban a régi ruháidban és a még hosszú hajaddal, amit az arcodba fújt a szél. Tökéletesen néztél ki-ez tűnt a legmegfelelőbb pillanatnak. Eleget vártam.
-Aha, biztos...-hebegte. Közelebb hajoltam hozzá.
-És teljesen elvarázsoltál...-a hangom nem volt több suttogásnál. Cathy egy pillanatig tétovázott, aztán felemelte a fejét... és megcsókolt. Rövid volt, de csodálatos. Meglepetten néztem rá.
-Ez... mi volt?-nem nekem kellett volna megcsókolnom őt? Vagy az mindegy?
-Hát, én csóknak szántam-mondta zavartan. Nem kellett tisztán látnom, hogy tudjam, elvörösödött.
-Az jó, mert annak is éreztem. Méghozzá tökéletesnek!-mosolyogtam és most én csókoltam meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése