Csodálatos volt. Azonban nem a sebességem miatt... Hanem mert éreztem, ahogy Cathy átkarol. Ez gyorsabb tempóra ösztönzött, futottam, ahogy bírtam. Szorítása erősebb lett, ami felhőtlen örömmel töltött el.
Fordulnunk kellett, nem láthattam Cathy arcát, élvezi-e a száguldást. Aztán arra gondoltam, ha már futok, hozzam ki magamból a legtöbbet. Olyan gyorsan futottam, mint még soha. Azonban meg kellett állnom: visszaértünk a helyre, ahonnét indultunk. Leugrott a hátamról és átölelte a nyakamat.
-Köszönöm!-boldog volt. Megnyaltam az arcát, mire mosolyogva oldalba bökött.
-Fúj! Rossz kutya!
Megböktem én is, azonban kissé erősre sikeredett és a lendülettől le kellett ülnie. Melléfeküdtem és az oldalához dörgölőztem. Próbált eltolni, de nem hagytam. Mindjárt mennie kell... Vagy már megy is? Vagy nem fog?
-Elég volt!-kérte, de nem hagytam magam. -Ne már, légyszi!-mondta mosolyogva, de dorgálva. Égnek emeltem a szemem, de engedelmesen elé ültem. Ahogy ott ült velem szemben, a napfény a sebre vetült, amit ki tudja, hol szerzett. Felé böktem az orrommal. Talán elmondja. Zavartan végigsimított rajta, mintha már meg is feledkezett volna róla.
-Áh, nem érdekes... Csak egy kis heg.
Morogtam egy kicsit. Persze, hogy nem mondja el. Az ölébe fektettem a fejem és megnyaltam a kezét. A tekintetünk találkozott, ő pedig elmosolyodott. Bizseregni kezdtem. Megvakargatta a fülem tövét, én pedig boldogan sóhajtottam.
-Olyan jó, hogy idejöttél-lehelte. -Legalább nem kellett unatkoznom estig.
Kérdőn néztem rá.
-Úgy döntöttem, megint kiülök az ablakpárkányra. Eddig észre se vettem, de képzeld, tökéletesen látok a sötétben! Tegnap bizonyára kifigyelted, milyen érdeklődéssel szemléltem a környéket.
Lát a sötétben? Ezt meg hogy? Ő egy egyszerű ember, ez nem lehet! Döbbenten feltápászkodtam.
-Hihetetlen, de igaz.
Megráztam a fejem. Ez tényleg furcsa. Bár... túlélt egy vámpírtámadást, egyszer már Henderson a falhoz csapta (utálom...), aztán ott az a rosszullét, meg hogy gyorsabb tőlem... Ki lehet ő?
-Mi a baj?-tápászkodott fel ő is. Megráztam a fejemet. Ó, nincs semmi baj, csak nem tudom megfejteni, ki ő.
-Will...-az ő szájából hallva a nevemet ismét elöntött az a kellemes érzés.
-Jössz este... az ablakba?
Égnek emeltem a szemem. Majd bolond leszek kihagyni. Mosolygott.
-Nekem lassan vissza kéne mennem. Öt óra van, és még alig voltam otthon.
Csalódottan nyüszítettem. Tudtam, hogy előbb-utóbb itt hagy. Zavartan nézett rám.
-Te is... te azt akarod, hogy maradjak?
Persze, hogy azt akarom! akartam kiáltani, de még emberként se lett volna merszem, nem hogy így. Egyszerűen bólintottam. Legyintett.
-Nem kell velem unatkoznod, ha nincs kedved. Menj csak vissza a haverjaidhoz. Velük rendesen tudsz dumálni...
Megráztam a fejem. Honnan veszi, hogy unatkozok vele? Ó, dehogy. Az a szerelmes szívem nem hagy nyugodni. A srácokat pedig nemigen érdekli az ömlengésem. Zavarában a hajába túrt. Megszokott, automatikus mozdulat volt.
-Bocsi, de tényleg megyek. Éjfélkor találkozunk!-kezdett búcsúzkodni, mire megijedtem. Vakkantottam egyet, hogy várjon, és elrohantam alakot váltani. Úgy siettem, mintha az életem múlna rajta, hátha nem értette meg, mit is akarok.
Szerencsére még mindig ott állt, ahol hagytam. Megfejthetetlen pillantással figyelte, hogy odasietek hozzá. Aztán a zöld szempár kissé döbbentté vált, amikor átkaroltam a vállát. Nekem csodálatos érzés volt... arra számítottam, hogy el fog húzódni, de nem tette.
-Hazakísérlek, hogy édesanyád ne faggatózzon. És addig is melegen tartalak-megszorítottam a kezét. Így sétáltunk el a házukig, ahol az anyja kissé ideges pillantással kezdett engem méregetni. És... olyan fura volt. Valaminek a szagát éreztem rajta, de nem ugrott be, miét.
-Hol voltál eddig? Már kezdtem aggódni...-engem kezdett méregetni. A szeme kék volt, élénk világoskék. Átható pillantással méregetett, amitől az az érzésem támadt, mintha belém látna.
-Anya, ez itt Will a párhuzamos osztályból. Együtt lógtunk délután...-zavartan kibontakozott a szorításomból, én pedig éreztem, hogy elvörösödöm. Az anyja ismét engem kezdett fürkészni. az orromat fintorgattam. Mi ez az ismerős szag?
-Sajnálom, hogy egész délutánra elraboltam Cathy-t, Mrs. Williams-próbálkoztam meg egy mosollyal. Mrs. Williams arca rezzenéstelen maradt.
-Hát igen, eléggé aggódtam. Cathy elfelejtette megmondani, hová megy-úgy nézett rám, mintha jól tudná, hogy alakváltó vagyok. Egyre inkább zavarba jöttem.
-Nos, én nem is zavarok tovább. Csókolom, szia, Cathy!-kezdtem búcsúzkodni. Az ajtó az orrom előtt csapódott be, én pedig megkönnyebbülten fújtam egyet. Megszabadultam az átható kék szemektől. Épp elindultam, amikor hangokat hallottam.
-Szóval ilyen alakokkal barátkozol? Mégis ki ez a fiú?
-Csak egy srác a suliból, anya. És ott voltunk a síneknél, egy vonat se jött...
-Egy srác, mi? A barátod?
Elvörösödtem. Na erre mit mond?
-Igen. Nem. Nem! Nem úgy a barátom, csak egy haver...-pont ez az, amin annyira szeretnék változtatni.
-Ugye elmondod, ha komolyra fordul a dolog? Megígéred, hogy én leszek az első, akit beavatsz?
-Igen, megígérem, anyu. De nem hiszem, hogy valaha is komolyra fordul a dolog Will és köztem...-ezt meg honnan veszi? Hát nem látja, hogy fülig belezúgtam?
-Láttam, hogy viselkedik veled az a... fiú. De azért légy vele óvatos.
Az. Túlzottan is az.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése