Estefelé muszáj volt elmennem Cathy házához. A ma történtek után... Látni akartam, a saját szememmel megbizonyosodni róla, hogy életben van. Hogy elfelejtette a délutánt. Hogy elfelejtette, mi is vagyok én... Hogy tiszta lappal indulhatok nála... Hogy viszontszeret.
Meghallottam, ahogy ledübörög a lépcsőn. Valamit beszélt a szüleivel(mosogathattak, mert az edényzörgés és vízcsobogás elnyomta a hangjukat, nagy bosszúságomra), aztán visszarohant a szobájába. Valamit pakolt, aztán elalhatott, mert a szívverése és légzése teljesen egyenletessé vált. Elfogott a félelem: mi van, ha most láthatnám utoljára és elszalasztom ezt az alkalmat is? Végig sem gondolva, mit művelek, felugrottam az ablaka előtti párkányra és megzörgettem az üveget. Visszafojtotta a levegőt, szíve dübörögni kezdett. Megijesztettem... persze, hiszen éjfélkor zörgetek az ablakán. Valamivel neszezett, lépett egy párat és megtorpant. Aztán idesietett, kihúzta a függönyt... és farkasszemet nézett velem.
Nem ijedten, inkább meglepetten bámult rám. Azonban a tekintetéből azt olvastam ki, hogy nem amiatt csodálkozik, hogy késő este ott talál a párkányán. Visszahúzta a függönyt. Hallottam, hogy kapkodja a levegőt. Pár pillanat után ismét kinézett, mire mosolyogva mutattam, hogy engedjen be.
-Felejtsd el!-morogta, aztán a függönyt visszahúzva eltűnt. Halk zajok: visszafeküdt volna? Ne már...
Hirtelen megint ott termett az ablaknál, de ezúttal nem rám, hanem távolabbra nézett. Aztán döbbent arccal visszafordult a szobája felé. Majd megőrültem a kíváncsiságtól: mit láthat, amit én nem? Beljebb futott a szobája homályába, valami csillogót felvett a földről és az asztalára tette.
Felém fordult, még mindig ugyanott állva. Aztán alig észrevehetően megrázta a fejét és odasietett az ablakhoz. És kinyitotta.
-Végre! Már azt hittem, hogy...-odébb hessegetett, félbeszakítva mondandómat.
-Menj arrébb!
A szívverésem olyan gyors lett, mint soha máskor. Meglepetten néztem, ahogy kimászik mellém, pizsamanadrágban és egy XXXL-es pólóban, ami valaha talán az apjáé lehetett. Feszülten vártam, hogy elkapjam, ha megtántorodna, de könnyedén mellém huppant, lábait lelógatta a párkány széléről. A gyönyörű, hosszú lábait, amit a rövidnadrág és a póló alig takart... Zavartan elkaptam a szememet és ugyanúgy leültem én is.
-Nem úgy értettem, hogy gyere ki te is...-szólaltam meg tétován, de még be se fejeztem a mondatot, leintett. Elmélyülten figyelt valamit, talán hallgatózott is. Mit láthat? Mit hall? Mit érez?
Gyönyörű volt. A haja kissé kócosan omlott a vállára, a pólója összegyűrődött, de nem zavarta. Olyan természetességgel ültünk egymás mellett, mintha már... évek óta járnánk. Ehh, csak szeretném. Behunyta a szemét és mélyet lélegzett a levegőből. Így ült tovább mellettem, én pedig jobb híján a környéket kémleltem... a lábai láttán ugyanis őrültebbnél őrültebb gondolatok kezdtek cikázni a fejemben. Magamhoz szerettem volna ölelni, átkarolni a derekát, végigsimítani az arcát...
-Jobb lenne, ha bemennél. Holnap iskola.
Na, ennél hülyébb szöveggel nehezen állhattam volna elő. Viszont Cathy-t nem zavarta túlságosan a bénázásom, csukott szemmel válaszolt. Viszont mosolyt véltem felfedezni a szája sarkában. Hűha... megmosolyogtattam.
-Neked is-ettől a két egyszerű szótól felforrósodtam. Amilyen természetes könnyedséggel mondta...
-Ma, az erdőben... Nem hagytál ott. Pedig elmenekülhettél volna, lekötöttem Henderson figyelmét. De nem tetted. Miért?
Szuper, emlékeztetem arra, hogy majdnem megölték. Jobb nem is lehetnék, de igazán. Ő azonban nem úgy reagált, mint gondoltam: kinyitotta a szemét és töprengve belebámult az éjszakába.
-Nem tudom. Kötelességemnek éreztem, hogy segítsek rajtad.
Micsoda?!
-Furcsa voltál, az biztos. Egy kislány a nagy, erős vámpírbácsi ellen. Henderson próbált lerázni, de nem hagytad magad. csak amikor eldobott... Azt hittem, nem fogod túlélni. Aztán az a vörös jött, és... Húú!-a hangomból se a gúnyt, se a csodálatot nem tudtam kiszűrni. A vérszívók szuperképességeit néha még én is irigyeltem. Cathy mosolya szélesebb lett, mire a szívem megőrült.
-Hagytad magad meggyógyítani Theo-nak. Gondolom, el se tudtad képzelni, mit csinál majd veled.
-Tudtam, hogy gyógyítás a képessége. Csak fura helyzet volt-hagyjam, hogy egy vámpír segítsen rajtam...
Cathy az arcához nyúlt, hogy kiigazítson a szeméből egy tincset. Aztán az ujjai ahhoz a sebhelyhez tévedtek, ami délután annyira vérzett... Elmélázva végigsimított rajta. Nem tudtam nézni, elhúztam róla a kezét.
-Ne piszkáld, csak felszakítod újra. Egyébként hol szerezted?
Rám pillantott, aztán a kezünkre. Megpróbálta elhúzni, de eszem ágában sem volt elengedni. Ki tudja, mikor érinthetem meg újra.
-Will, aludnom is kéne majd még-pont ezt mondtam én is. Nevethetnékem támadt.
-Már elmúlt két óra-mosolyogtam rá. -Egyébként ezt én már mondtam... Vagy talán... felizgattalak?
Felpattant, mire kedvem támadt visszaszívni, amit mondtam. Én barom, megint elszúrtam!
-Jó, én megyek.
-Nem maradhatsz még?... Bemehetek a szobádba?-csak egy ötlet volt, nem is tudom, mit vártam. Cathy rám meredt.
-Dehogy! Hogy juthat ilyesmi eszedbe? Tűnj el! És ha be mersz törni hozzám, megbánod!-fenyegetett meg az ujjával, és könnyedén beugrott a szobájába. A szája sarkában mosoly bujkált.
-Cathy...-tétováztam. Mit is akartam mondani?
-Igen?-fordult felém vidáman csillogó szemmel. Istenem, gyönyörűek voltak azok a szemek. Haboztam, de végül nem mondtam neki semmit az érzelmeimről. Titkon imádom, így jó lesz...
-Köszönöm!-nyúltam be hozzá és megsimítottam az arcát. Abban a pillanatban elöntött a vágy: átölelni, megcsókolni, magamhoz szorítani, karjaim közt tartani... Elrántottam a kezem és vissza sem nézve leugrottam és elhúztam a csíkot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése