Végigmértem a tükörlépemet: ruha rendben, cipő rendben... A hajammal azonban gondjaim akadtak. Negyed óra múlva itt van értem Will, aki segít gitárostul eljutni a Május-bálra. Viszont a hajam az utóbbi időben teljesen megzabolázhatatlanná vált. Eddigi egyenes tincseim pár hónap alatt hullámossá és rakoncátlanná váltak, nem engedelmeskedtek se a fésűnek, se a hajlakknak.
Anya lépett be a szobámba. Nem kopogott, de most nem érdekelt. Aggodalmas arccal fordultam felé.
-Nem bírok a hajammal.
Anyu leültetett egy székre(csak így ér fel rendesen) és megvizsgálta hullámossá vált fürtjeimet.
-Nem hajlakk kell ide, hanem pár csat!-nekilátott elrendezni a tincseket. A hajam legnagyobb részét hátul egy nagyobb csattal feltűzte, azonban a rövidebb fürtöket lógni hagyta. Miután megigazgatta a frizurámat még egyszer, felálltam és elől-hátul megszemléltem az eredményt.
-Te jó ég, anya!-nyögtem fel. -Ez a haj... olyan...
-Felnőttes, igen. De a frufru kicsit fiatalít-mosolygott rám.
-Mindenki engem fog bámulni.
-De hiszen a színpadon leszel.
-De úgy fognak bámulni...-a hormontúltengéses fiúkra gondoltam. Ha ilyen ,,felnőttesen" nézek ki, a buli végére még talán a kezemet is megkérik.
A napokban rengeteg rohamom volt. Minden nap kb. ötször... A próbákat ezek a rosszulléteim alaposan hazavágták. Többször is bocsánatot kértem, de Jess és Matt nem hibáztattak.
-Nem te tehetsz róla-vigasztalt Jess. Matt arca minden roham után szomorúbbá vált, aggódva figyelt engem. Hát igen, a halálos betegség, mint fedősztori...
A legrosszabb a születésnapom előtt két(és a Május-bál előtt egy) nappal volt. Hajnal egykor nem is szimplán véres köhögéssel, hanem vért öklendezéssel kezdtem. A szörnyű hangokra anya felszaladt és azzal nyugtatott, hogy ez is a folyamat része. És hogy aznap csak óránként egy rohamom lesz. Csak. Eh, semmiség valóban. Aztán hajnal 3-kor berontott Will. Anya próbálta kitessékelni, de ő úgy rohant oda hozzám, mintha minimum a halálomon lennék. Ami azt illeti, pár másodperc múlva valóban úgy éreztem.
Az időérzékemet elvesztettem. Csak részletek maradtak meg. Anya azt mondja, hogy nagy lázam van. Nem normális. Egy erőteljesebb fájdalomhullám hatására felsikoltok, aztán Will megfogja a kezem. Azt suttogja, hogy szeret. Aztán felnyög, mert a fájdalmaim hevében kissé erősebben szorítom meg a kezét. Izzó fájdalom feszíti ívbe a gerincemet, anyu visszanyom az ágyra. Feketeség és csend a többi... De az emlékeimben szerepel Will. Végig ott volt mellettem.
Sose hittem volna, hogy lehet ennyire szeretni valakit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése