Másnap valóban meglátogattam a kórházban a srácot a partiról. Érdeklődtem egy kicsit a recepción, és már ki is derítettem, melyik szobában fekszik. Kopogtam az ajtón és benyitottam. Egy egyszerű kórterem volt, semmi intenzív vagy ilyesmi. Az épp felülő fiúra mosolyogtam.
-Na, megismersz?-huppantam le mellette egy székre. Elvigyorodott.
-Hát persze. Te vagy a szuper vámpírcsajszi a tegnapi buliról.
-Eltaláltad-mosolyogtam.
-Nem volt nehéz. Így is gyönyörű vagy.
-Hé!-csaptam a kezére, de közben együtt nevettünk. Tetszett, hogy ilyen nyílt és őszinte velem. És gátlástalanul flörtöl, pedig alig egy fél napja ismerjük egymást, amikor is megmentettem az életét.
-Még nem is mondtad, hogy hívnak-paskolta meg a karomat. Infúzióra kötötték, kórházi hálóing volt rajta. Szegény.
-Nem kell azt tudnod. Emlegess csak így minden barátodnak: az életmentő vámpírcsaj.
Nevetett.
-Azért én mégis szeretném tudni, hogy szólítsalak. Te biztosan tudod az én nevemet.
-Nem, ez nem igaz.
-Komoly?-vonta fel a szemöldökét. Bólintottam, majd egy ideig hallgattunk. Közben alaposan szemügyre vettem még egyszer. A haja egészen világos szőke volt, a napfényben ezüstösnek tűnt. A szeme pedig gyönyörű kék... A pillantásától valami mélyen bennem bizseregni kezdett: megtudtam, mire is gondolnak a szerelmes regények főhősei, akiknek pillangók vannak a hasában. Gyorsan elfordítottam a tekintetemet, és a fal egy pontját kezdtem vizsgálni. Nem tetszett meg ilyesmi, mégis úgy vonzotta a tekintetemet, mint valami mágnes. Ráadásul különös érzéseket ébresztett bennem.
-Scott Davidson-szólalt meg hirtelen, megtörve a csendet.
-Cathy Williams-mosolyodtam el.
-Most már név szerint is tudok kire gondolni-villantott rám csibészes vigyort. -Szép neved van. Szinte olyan szép, mint a viselője.
-Én... nekem most mennem kell-elvörösödtem. Zavarba hozott leplezetlen flörtölésével.
-Várj! Kérlek!-a kék szempár szomorúvá és ijedtté vált. Fél attól, hogy elmegyek... Wow. Tetszenék neki? Dehogy. Csak azért aggódik, hogy egyedül marad és unatkozni fog? Ugyan már, alig ismerjük egymást... Scott megszorította a kezemet.
-Ne hagyj itt.
Nem azt mondta, hogy ne menjek el, hanem hogy ne hagyjam itt. Lesütöttem a szememet.
-Olyan jó, hogy végre bejött hozzám valaki értelmes. Eddig csak anyu volt bent, ő meg leszedte a fejem, hogy mért nem vigyáztam magamra...-elmosolyodtam.
-Hát igen, az anyák már csak ilyenek.
-Lassan mész, igaz?-húzta el a száját.
-Muszáj...-sütöttem le a szemem.
-Nyugi, nem foglak elfelejteni-mosolygott rám ismét. -Rád egész életemben emlékezni fogok.
-Nem a partira?-néztem rá kissé meglepve.
-Nem a partira. Az én megmentőmre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése