Este kitártam az ablakomat és ott álldogáltam egy ideig, mélyeket lélegezve a hűs levegőből. Hűvös szél fújt, de meg se éreztem. Lehunytam a szememet. Egy idő után valami koppant előttem, a levegőbe új illat vegyült. Amikor kinyitottam a szemem, Will térdelt előttem a párkányon.
-Szia-leheltem, majd ismét becsuktam a szemem.
-Szia-mondta ő is halkan. Egy ideig csönd volt, aztán megkérdezte:
-Nem vagy... nem aggódsz a délután történtek miatt?
-Nem nagyon-feleltem és elmosolyodtam. -Ha meg akarnak ölni... hát csak jöjjenek. Még nem ismerik a jobb egyenesemet.
-Nem is fogja érdekelni a támadóidat. Most egy medvét küldtek, akivel éppenséggel elbántunk, de ha legközelebb valami szuper képességű vámpír jön... Nem leszünk mindig a közeledben, hogy segítsünk-a hangjából kihallottam az aggodalmat.
-Tudom. De... mégsem félek. Olyan furcsán nyugodt vagyok.
Will szemébe néztem és a keretnek támaszkodtam.
-Valaki el akar tenni láb alól, valaki miatt... Ki művel ilyet?-sóhajtottam. -Most komolyan: el kellett jönnöm az előző sulimból, mert a többiek... enyhén szólva nem jöttünk ki egymással. Átjöttem ide, szembesültem a való élettel, kiderült, hogy én se vagyok teljesen ember, hanem félig valami... más. Időnként ezek a rosszullétek gyötörnek, túléltem egy balesetet, nem vakultam meg. De mégis, ki a francnak lenne oka arra, hogy engem kinyírjon?
Will sóhajtott.
-A legrosszabb az, hogy tippem sincs. Egy nem hétköznapi lénynek kellene lennie, de... alig tudnak páran a te másságodról.
-Közülük is csak egy pikkel rám-vigyorodtam el, Adelheid-re célozva. most is tuti a fogát csikorgatja a gondolataim hallatán.
-Á, az a szöszi nem számít. Fél kézzel elintéznéd-mosolygott rám Will, mire felnevettem.
-Ennek a hallatán már útban van ide, hogy kivágjon engem az ablakon.
-Hát, én is itt vagyok.
-Én se lennék tétlen.
Egymásra mosolyogtunk, aztán Will közelebb hajolt és finoman megcsókolt. Úgy hiányzott már ez a csók, hogy most valósággal fellángoltam tőle. Köré fontam a karomat és behúztam az ablakon. Amint belépett a szobámba, a falnak támasztott és úgy csókolóztunk tovább. A hajába túrtam, az ő pedig a tarkómat simogatta. A keze lassan lecsúszott a derekamra és még közelebb rántott magához. Ettől a közelségtől valósággal izzani kezdtünk. Óvatosan eltoltam magamtól, bár egyáltalán nem akartam, hogy a csók véget érjen. Az illata valósággal megrészegített.
-Will... Ne. Mi most... Én...
-Nem érdekel, hogy szakítottunk-a hangja rekedtes volt és ismét magához húzott. -Elég volt. Nem bírom tovább.
-Will, nem!-csúsztam ki a karjai közül. Mélységes megbántottsággal nézett rám, hogy összeszorult a szívem.
-Szóval már nem szeretsz? Ki az újabb szerencsés? McCloud, Henderson, vagy a legújabb védenced, akinek megmentetted az életét?
Úgy éreztem, mintha kést döfött volna belém. Zavartan a hajamba túrtam.
-Ezt már megbeszéltük... És nincs újabb imádottam. De nyilván tudod, úgyis folyton utánam kémkedsz!-vágtam vissza. Csak vaktában kerestem kifogást, de a sértés igaznak bizonyult, mert Will elvörösödött és lehajtotta a fejét.
-Te tényleg figyeltél?-kérdeztem elhűlten. -Ne már!
-Nem, én csak néha, igazán!-közelebb lépett, a kezébe akarta fogni az arcomat. Eltoltam a kezét és hátrébb léptem.
-Ezek szerint nem volt egy percnyi magánéletem se az utóbbi időben?- végig követett és a nyomomban volt. Fájt, hogy ezt így utólag megtudtam. Hízelgett, de zavart is. Eléggé zavart.
-A szobádba nem láttam be-mondta csendesen. Keserűen nevettem.
-Ó, akkor csak házon kívül figyelték minden lépésemet. Csodás, rögtön jobban érzem magam.
-Cathy, kérlek, én...
-Nem, én kérlek arra, hogy menj el-mutattam szomorúan az ablak felé. -Felőlem továbbra is figyelhetsz, de most már tudni fogok róla. remélem, ez legalább javít egy kicsit a helyzeten.
-De végül is jól sült el, hiszen megtámadtak.
-Titeket támadtak meg, én csak követtem a támadót. És nem te tetted harcképtelenné, hanem Theo. Te csak elém rohantál, nem is értem miért.
-Figyelj...
-Menj el, Will.
-Cathy... Ne kelljen így elválnunk!
-Ja, mert könnyen lehet, hogy nem találkozunk többet? Ha megölnek, legalább többé nem kell figyelned.
-Ne mondj ilyet! Te nem halhatsz meg. Olyan fiatal vagy, tele élettel-emelte rám szenvedéssel teli szemeit.
-Folytasd csak, húzd az időt. De lehetőleg holnap, mert most aludni szeretnék. Ja és azon bánkódni, hogy egy számomra fontos valakiben mekkorát csalódtam.
Utoljára visszapillantott rám, reménykedett. Nem néztem a szemébe... akkor visszahívtam volna. Megbocsátani, hogy kémkedett, elfelejteni ezt az egész szakítós dolgot.
Várt még pár másodpercet, aztán eltűnt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése