Még nem volt ott. Legalább még van időm gondolkodni, mit mondhatnék neki. Óvatosan kiültem a párkányra, lábamat a levegőben lógáztam. Éjjellátó szememmel a környéket fürkésztem. Azonban a legérdekesebbnek az égbolt bizonyult. A csillagokra emeltem tekintetem, kezemmel a hátam mögött kitámasztottam magam. Már épp felfedeztem a Göncöl-szekeret, amikor Will megszólalt mellettem.
-Lenyűgöző, mi?
-Csodálatos-feleltem. Fura, most nem ijesztett meg hirtelen felbukkanása. Más esetben a rémülettől tuti megpróbáltam volna hozzávágni valamit... amilyen ügyes vagyok, tuti egy zoknit vagy egy ceruzát, ha a szobámban vagyunk. Most csak sóhajtottam és ráemeltem a tekintetemet. Milliomodszorra is meg kellett állapítanom, hogy nagyon helyes. Ahogy lazán üldögélt mellettem, kócos fekete hajával, sötét, barna szemével engem nézve... Az arca sápadtnak tűnt a holdfényben, ami beborította őt. Ismét sóhajtottam és lehajtottam a fejem. Kellett nekem azt a szakítást kitalálni.
-Most pedig tudni akarod, mi volt a az ügy délután.
-Igen. És ne próbálj becsapni!-a hangja kemény volt, de kiéreztem belőle egy kis aggódást is.
-Nem foglak becsapni-leheltem, kissé megsértve. Hiszen én is megharagudtam rá, amikor nem mondta el rögtön, hogy farkassá tud változni és két alakban hülyített... Na persze, majd pont én fogok neki erről hantázni. Most már csak megfelelően kell tálalnom a sztorit. Nagy levegőt vettem és belekezdtem.
-Az iskolában, ahova régen jártam, egy elég rossz osztályba kerültem. Már voltak klikkek, én pedig nem nagyon tudtam beilleszkedni... Nem szerették, hogy akaratlanul is a tanárok kedvence lettem, és hogy mindenből kitűnő voltam. Örökös célpontja voltam a gúnyolódóknak, mert mindig visszaszóltam, úgy felmérgesedtem. Egyre jobban provokáltak... Egy nap az egyik nekilökött falnak, én pedig dühösen visszaütöttem... Majdnem eltörtem az orrát, de nem csaptak ki. Ezután pedig már gyűlöltek, mert szerintük be van biztosítva a helyem, akármit csinálok, maradok, csak mert eminens vagyok... És akkor fajult a dolog véressé. Suli után mindig elintézték, hogy velem lehessenek egy kicsit, hogy nehogy már ők bűnhődjenek... Aztán 3-4 fős csoportokban rendszeresen megvertek, én pedig sokszor nem tudtam elég jól védekezni...-elakadt a lélegzetem, ahogy ezt fel kellett idéznem.
-Megvertek?...-kérdezett vissza halkan.
-Szinte mindennap.
-És nem tudtál tenni valamit? Hogy visszavágj nekik?-kérdezte hevesen.
-Nem. Egymásnak biztosítottak alibit... És nem azért nem tettem semmit, mert megfenyegettek. Ó, nekem az mindegy volt... De ha miattam rúgtak volna ki valakit... Akkor én már nem élnék-mosolyogtam rá fanyarul.
-Vagyis csak féltél tőlük.
-Képesek lettek volna megölni, tudom. Láttam, hogy méreget némelyikük... És kést is hordtak maguknál. Inkább megyek haza kissé megverve, mint hogy egy ilyen hülyeség miatt nyírjanak ki- kissé megverve, aha, kissé... Na mindegy.
-De hát erősebb vagy...-szólt közbe, de leintettem.
-Akkor még fogalmam sem volt az egészről. Elvoltam csendben a könyveimmel meg a szemüvegemmel egymagam.
-Hihetetlen. Én ezt nem hagytam volna... A tanárok ebből nem vettek észre semmit? A szüleid?
-A fejemet békén hagyták. Máshol ütöttek...-az emlékeket visszaidézve eszembe jutott a fájdalom, amit a verések közben és után éreztem. A véres zsebkendők, amiket rejtegettem. A muszájból hordott hosszú ujjú pulcsik.
-Fájt?-kérdezte együtt érzően. Felém nyúlt, de végül leengedte a kezét, mintha félne attól, hogy egy érintéssel összetörhet.
-Nem!-vágtam rá reflexből. Megszoktam, hogy leplezzem az érzéseimet.
-Előttem nem kell titkolnod semmit...- suttogta, nekem pedig megsajdult a szívem, hogy máris ennyire kiismer. És törődik velem, annak ellenére, hogy eldobtam magamtól.
-Köszönöm-sütöttem le a szemem.
-És... verekedés közben hogy tudtad megvédeni magad?
-Tudok verekedni!-néztem rá mérgesen és felpattantam. -Megmutassam?
-Elhiszem-nyomott vissza mosolyogva. -De velem szemben nem sokra mennél a tudományoddal. Egykettőre feléd kerekedek- a mosolyból lassan vigyor lett, oldódott a feszültség.
-Mint a futásban?-kérdeztem nevetve. Kissé vörösebb lett az arca.
-Jó, jó, nem kell minden alkalommal az orrom alá dörgölni...
-Na gyere!-ugrottam fel. -Lássuk, ki a jobb?
-Cathy, nem fogok veled verekedni. Azok után, amit elmeséltél... Szó sem lehet róla. Épp elég, hogy ezt végig kellett hallgatnom-borzongott meg.
-Naaa, légyszi!-kérleltem egy helyben toporogva. Erre még kíváncsi is lettem volna, mert ez nem olyan volt, mint mikor engem vertek szét...
-Cathy, értsd meg, soha nem tudnálak bántani. Én nem...
-Jaj, leesek!-taktikát váltottam: ha nem jön szép szóra, majd jön így. ,,Véletlenül" melléléptem, így zuhanni kezdtem a föld felé. Kihasználva különlegességem talpra estem és az árnyékba rohantam, ahol Will nem láthat. Hamarosan ő is a földre huppant.
-Cathy, hol vagy? Ez nem vicces! Gyere elő, úgysem fogok ve...
Nem hagytam, hogy bejezze, a hátára ugrottam és a nyaka köré fontam a karomat. Will megpróbált leszedni magáról.
-Mássz le rólam!
-Nem. Na, légyszi, csak egy olyasfélét, hogy amíg mindkét vállam a földet nem éri 3 másodpercig...
-Na jó, de ezért kérni fogok valamit!-készültem rá, hogy megpróbál a földre fektetni. Résen voltam és nem engedtem magamat átkarolni. Körbe körbe forogtam, állandóan változtatva a helyemet. Will felvont szemöldökkel mosolygott.
-Ebben úgyis nyerek.
-A futásnál is ezt mondtad-elpördültem keze elől. Hitetlenkedve felnevetett.
-Mindig kitérsz előlem...
-Tudom!-ugrottam a háta mögé és hátrarántottam. Megtántorodott és elesett, de nem érintette a vállával a földet. Felé kerültem és megpróbáltam lenyomni, de nem hagyta magát. Addig-addig küzdöttünk, hogy véletlenül ráestem. Közel voltunk egymáshoz, alig pár centi választott el minket. Will felvont szemöldökkel mosolygott, én pedig pár pillanat után elvörösödve felpattantam.
-Győztem!-ujjongtam. Hirtelen elkapta a karomat.
-Tudod, hogy ez nem ért.
-Már miért nem?-nevettem.
-Mert közelről vakító a szépséged-teljesen komolyan mondta, és még mindig nem engedte el a kezemet.
-És nagy vakságodban hagytál nyerni, igaz?-vágtam vissza zavartan vigyorogva, mire vállat vont.
-Lehetséges.
Kifogytunk a mondanivalókból, csak néztük egymást a holdfényes éjszakában. Hozzá akartam bújni, de nem tehettem. Hirtelen már nem is tudtam, melyikünk várja jobban az általam szabott határidőt, a szülinapomat: ő vagy én.
-Most pedig tudni akarod, mi volt a az ügy délután.
-Igen. És ne próbálj becsapni!-a hangja kemény volt, de kiéreztem belőle egy kis aggódást is.
-Nem foglak becsapni-leheltem, kissé megsértve. Hiszen én is megharagudtam rá, amikor nem mondta el rögtön, hogy farkassá tud változni és két alakban hülyített... Na persze, majd pont én fogok neki erről hantázni. Most már csak megfelelően kell tálalnom a sztorit. Nagy levegőt vettem és belekezdtem.
-Az iskolában, ahova régen jártam, egy elég rossz osztályba kerültem. Már voltak klikkek, én pedig nem nagyon tudtam beilleszkedni... Nem szerették, hogy akaratlanul is a tanárok kedvence lettem, és hogy mindenből kitűnő voltam. Örökös célpontja voltam a gúnyolódóknak, mert mindig visszaszóltam, úgy felmérgesedtem. Egyre jobban provokáltak... Egy nap az egyik nekilökött falnak, én pedig dühösen visszaütöttem... Majdnem eltörtem az orrát, de nem csaptak ki. Ezután pedig már gyűlöltek, mert szerintük be van biztosítva a helyem, akármit csinálok, maradok, csak mert eminens vagyok... És akkor fajult a dolog véressé. Suli után mindig elintézték, hogy velem lehessenek egy kicsit, hogy nehogy már ők bűnhődjenek... Aztán 3-4 fős csoportokban rendszeresen megvertek, én pedig sokszor nem tudtam elég jól védekezni...-elakadt a lélegzetem, ahogy ezt fel kellett idéznem.
-Megvertek?...-kérdezett vissza halkan.
-Szinte mindennap.
-És nem tudtál tenni valamit? Hogy visszavágj nekik?-kérdezte hevesen.
-Nem. Egymásnak biztosítottak alibit... És nem azért nem tettem semmit, mert megfenyegettek. Ó, nekem az mindegy volt... De ha miattam rúgtak volna ki valakit... Akkor én már nem élnék-mosolyogtam rá fanyarul.
-Vagyis csak féltél tőlük.
-Képesek lettek volna megölni, tudom. Láttam, hogy méreget némelyikük... És kést is hordtak maguknál. Inkább megyek haza kissé megverve, mint hogy egy ilyen hülyeség miatt nyírjanak ki- kissé megverve, aha, kissé... Na mindegy.
-De hát erősebb vagy...-szólt közbe, de leintettem.
-Akkor még fogalmam sem volt az egészről. Elvoltam csendben a könyveimmel meg a szemüvegemmel egymagam.
-Hihetetlen. Én ezt nem hagytam volna... A tanárok ebből nem vettek észre semmit? A szüleid?
-A fejemet békén hagyták. Máshol ütöttek...-az emlékeket visszaidézve eszembe jutott a fájdalom, amit a verések közben és után éreztem. A véres zsebkendők, amiket rejtegettem. A muszájból hordott hosszú ujjú pulcsik.
-Fájt?-kérdezte együtt érzően. Felém nyúlt, de végül leengedte a kezét, mintha félne attól, hogy egy érintéssel összetörhet.
-Nem!-vágtam rá reflexből. Megszoktam, hogy leplezzem az érzéseimet.
-Előttem nem kell titkolnod semmit...- suttogta, nekem pedig megsajdult a szívem, hogy máris ennyire kiismer. És törődik velem, annak ellenére, hogy eldobtam magamtól.
-Köszönöm-sütöttem le a szemem.
-És... verekedés közben hogy tudtad megvédeni magad?
-Tudok verekedni!-néztem rá mérgesen és felpattantam. -Megmutassam?
-Elhiszem-nyomott vissza mosolyogva. -De velem szemben nem sokra mennél a tudományoddal. Egykettőre feléd kerekedek- a mosolyból lassan vigyor lett, oldódott a feszültség.
-Mint a futásban?-kérdeztem nevetve. Kissé vörösebb lett az arca.
-Jó, jó, nem kell minden alkalommal az orrom alá dörgölni...
-Na gyere!-ugrottam fel. -Lássuk, ki a jobb?
-Cathy, nem fogok veled verekedni. Azok után, amit elmeséltél... Szó sem lehet róla. Épp elég, hogy ezt végig kellett hallgatnom-borzongott meg.
-Naaa, légyszi!-kérleltem egy helyben toporogva. Erre még kíváncsi is lettem volna, mert ez nem olyan volt, mint mikor engem vertek szét...
-Cathy, értsd meg, soha nem tudnálak bántani. Én nem...
-Jaj, leesek!-taktikát váltottam: ha nem jön szép szóra, majd jön így. ,,Véletlenül" melléléptem, így zuhanni kezdtem a föld felé. Kihasználva különlegességem talpra estem és az árnyékba rohantam, ahol Will nem láthat. Hamarosan ő is a földre huppant.
-Cathy, hol vagy? Ez nem vicces! Gyere elő, úgysem fogok ve...
Nem hagytam, hogy bejezze, a hátára ugrottam és a nyaka köré fontam a karomat. Will megpróbált leszedni magáról.
-Mássz le rólam!
-Nem. Na, légyszi, csak egy olyasfélét, hogy amíg mindkét vállam a földet nem éri 3 másodpercig...
-Na jó, de ezért kérni fogok valamit!-készültem rá, hogy megpróbál a földre fektetni. Résen voltam és nem engedtem magamat átkarolni. Körbe körbe forogtam, állandóan változtatva a helyemet. Will felvont szemöldökkel mosolygott.
-Ebben úgyis nyerek.
-A futásnál is ezt mondtad-elpördültem keze elől. Hitetlenkedve felnevetett.
-Mindig kitérsz előlem...
-Tudom!-ugrottam a háta mögé és hátrarántottam. Megtántorodott és elesett, de nem érintette a vállával a földet. Felé kerültem és megpróbáltam lenyomni, de nem hagyta magát. Addig-addig küzdöttünk, hogy véletlenül ráestem. Közel voltunk egymáshoz, alig pár centi választott el minket. Will felvont szemöldökkel mosolygott, én pedig pár pillanat után elvörösödve felpattantam.
-Győztem!-ujjongtam. Hirtelen elkapta a karomat.
-Tudod, hogy ez nem ért.
-Már miért nem?-nevettem.
-Mert közelről vakító a szépséged-teljesen komolyan mondta, és még mindig nem engedte el a kezemet.
-És nagy vakságodban hagytál nyerni, igaz?-vágtam vissza zavartan vigyorogva, mire vállat vont.
-Lehetséges.
Kifogytunk a mondanivalókból, csak néztük egymást a holdfényes éjszakában. Hozzá akartam bújni, de nem tehettem. Hirtelen már nem is tudtam, melyikünk várja jobban az általam szabott határidőt, a szülinapomat: ő vagy én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése