Hamar hazaértünk. Matt velem együtt kiszállt és az ajtóhoz kísért. mielőtt beléptem volna, megfogta a kezemet és megállított.
-Mikor találkozunk újra?
-Nem tudom. Majd ha lesz időnk, akkor-mosolyogtam rá. Matt sóhajtott. Igen erős volt a sejtésem, hogy többet szeretne, mint barátság. Én viszont nem voltam számára a megfelelő jelölt... csak még nem voltam képes a tudtára adni.
-Neked mindig ráérek-sóhajtotta.
-Ne mondj ilyeneket-nevettem, de ő komoly maradt.
-Cathy...
Egy ideig egymás szemébe néztünk, aztán lassan odahajolt és megcsókolt. Eltoltam magamtól. Ezt nem szabad hagynom.
-Matt, én nem...
-Mennem kell-sietett vissza pironkodva a kocsijához és gyorsan elhajtott. Majdnem elvitte a postaládánkat. Remélhetőleg nem bántottam meg, és megérti, hogy ne próbálkozzon tovább... Egy darabig néztem utána, majd besiettem. Köszöntem anyuéknak és felmentem a szobámba átöltözni és lemosni a sminkemet. Eltettem a kontaktlencsét, később majd visszaadom Carry-nek a ruhával meg a többi cuccal együtt.
Lezuhanyoztam, fogat mostam, csekkoltam a pizsimet a tükörben(alvás előtt valóban fontos, hogy jól nézzek ki...), és már bújtam volna az ágyba, amikor az ablakon berontott Will. Ugrottam egy kicsit ijedtemben és a falnak támasztottam a hátam.
-Te jó ég, muszáj ijesztgetned? A frászt hozod rám.
Nem válaszolt, csak nézett engem. Előreléptem és a hajamba túrtam.
-Oké, tényleg megijesztesz. Mi a jó...
Olyan hevesen megindult felém, hogy a lendület visszalökött a falnak.
-Áruld el, muszáj ezt csinálnod?-halkan beszélt, közben az arcomat fürkészte. -Szakítasz velem, utána rám se nézel, eljössz a partira, ahová én is megyek, vámpírnak öltözöl, hogy mindenki téged figyeljen, elképeszted a tömeget az énekeddel és megmentesz egy srácot... Komolyan, muszáj így kínoznod? Én csak a háttérből figyelhetek, miközben te mindenkit elkápráztatsz...
-Will, állj le-szóltam rá, mire egyik kezével a fejem mellé támaszkodott. -Menj el...
-Amíg el nem mondod, miért csinálod ezt, nem.
-Oké. Először is, már indokoltam a szakítást. Másodszor pedig nem feltűnősködök, ahogy állítod. Elhívott a bulira egy srác, én pedig jobb jelmezötlet híján vámpírként mentem, és akkor mi van? Attól, hogy utálod őket, ne rám haragudj. A karaoke pedig Jess ötlete volt, és legalább örülhetek neki, hogy valamiben tehetséges vagyok. Valamennyire. Az újraélesztés pedig... talán hagynom kellett volna a srácot meghalni?
-Nem ezt mondtam.
-De ezt gondoltad, nem? És most engedj el...-a szívem maximumon vert, alig kaptam levegőt a közelségétől. Az illata még mindig szédítő volt.
-Nem-billentette oldalra a fejét. Felvontam a szemöldökömet és megpróbáltam kislisszolni a karjai közül. Mint azt gondoltam, megragadta a kezemet, de nem figyelt eléggé, így kifordulhattam a karja mögül. Én sem figyeltem eléggé, sikeresen bevertem a csípőmet az asztalom sarkába. Eléggé fájt, de már megtanultam a régi sulimban, hogy a fájdalmat jobb elrejteni, mint kimutatni. Most sem akartam, hogy Will lássa az arcomon.
-Légyszi menj el-kértem. Remegett a hangom az előbbi közelségétől. Gondolkodnom kellett...
-Nem. Olyan régóta nem mentem már a közeledbe sem...
-Azt mondtad, erősebb vagyok. Akkor könnyedén kidobnálak az ablakon, nem?-szakítottam félbe és karba tettem a kezem. Keménynek akartam látszani, de valójában meg se fordult a fejemben, hogy bántsam.
-Ez fenyegetés akart lenni?-mosolygott. Felmordultam.
-Igen, az. És most aludni akarok!-mutattam az ablak felé. Ő azonban vigyorogva a falnak dőlt.
-Csak tessék.
-Vagyis tűnés!-mormogtam.
-Cathy, miért kell ezt csinálnunk?-kérdezte. -Miért nem lehetünk egyszerűen együtt?- a hangja suttogássá halkult. A falba öklöztem, csak így tudtam elviselni az akkori hülyeségemet.. Miért, miért szakítottam vele? Most már nem könyöröghetem vissza magamat... Lepergett egy kis vakolat, én pedig elkaptam a kezem. A szemembe könnyek gyűltek, de visszapislogtam őket.
-Már mindegy.
-Cathy, kérlek... Értsd meg, hiányzol. Nagyon.
-Te is neke... illetve, most már elég!-hebegtem. De jó, hogy csak én látok a sötétben...
-Hadd maradjak még... Csendben leszek.
-Oké, ha te nem mész, akkor én!-vetődtem ki az ablakon. Nem akartam, hogy a közelemben legyen így, hogy nem lehetek vele hivatalosan. Hűvös volt, november elseje, de mindegy. Ha futok, akkor úgyse fázok. Kilendültem a párkányra. Körülnéztem, hová ugorjak, és egy kissé nagyobb puffanással a fűben landoltam. A lábamba fájdalom nyilallt, de nem érdekelt. futni kezdtem, de lomha és esetlen voltam így. Nyögtem egyet és megálltam. Will mellettem termett és megfogta a kezem.
-Oké, elmegyek, csak feküdj be az ágyba. Még megfázol a hidegben.
Rábámultam: pont ő mondja, aki mínuszban is pólóban szaladgálhatna.
-Köszönöm-ugrottam vissza a párkányra és miután még egyszer figyelmeztetően visszanéztem, belendültem a szobámba. Aztán becsuktam az ablakot és hagytam, hogy a könnyeim legyőzzenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése