Hazafelé menet leszakadt az ég. az eső zuhogott, közben dörgött, villámlott. Esernyőm persze nem volt, így választhattam: vagy futok és kifulladva bőrig ázok, vagy szimplán sietek és úgy ázok el. A másodikat választottam, szorosra húzva magamon a dzsekimet sietős léptekkel botorkáltam hazafelé. Jó, hogy itt a november eleje és semmi hó, csak égiháború.
Hirtelen vonyítást hallottam; ez megállított. Nem kutya volt, hanem farkas. És nem egy egyszerű farkas vonyított, hanem Will. A szakadó esőben megtorpantam és körbenéztem. Aztán észrevettem az éppen előbukkanó farkast. Odaszaladtam hozzá, a méterek csupán lépések voltak.
-Mi történt?
Nyüszített és fejével a sűrű felé bökött, majd meg se várva reakciómat rohanni kezdett. Habozás nélkül követtem. Kit érdekel a zuhé, ha valami baj van?
Az erdő mélyén egy farkascsoport állt körbe valamit, orrukkal bökdösték és közben nyüsszögtek. Rögtön láttam, hogy nem közönséges állatok, hanem olyanok, mint Will. Közéjük furakodtam: egy hófehér farkast álltak körül, akinek valaha makulátlan bundáját vérfoltok tarkították. Mellé térdeltem és kitapogattam a nyaki ütőeret. Érintésemre mozgolódni kezdett, de csitítóan megpaskoltam a fejét. Nagyon gyenge volt a pulzusa. Willre kiáltottam.
-Fuss Theo-ért!
Nem kellett kétszer mondanom, elrohant. Lehet, hogy extra gyorsan gyógyulnak, de ennyi vérrel ők se bírnak el. A farkas mögé csúsztam és az ölembe fektettem a fejét. Halkan nyöszörgött és rám emelte a szemét. Szinte ugyanolyan kék volt, mint Scott Davidson-é. Barátságos nézése volt, nyugalmat és békét sugárzott magából. Meg valami más, ismerőset... Az ujjaimmal végigsimítottam az egyik vérző sebet, mire összerándult.
-Bocsánat. Itt a segítség-néztem fel az épp érkező Willre és Theo-ra. Theo nem tétovázott, letérdelt a farkas mellé és az egyik sebre tette a kezét. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg mindet begyógyította, pedig valójában úgy egy perc lehetett. Vagy annyi se.
A fehér farkas megrázta magát és feltápászkodott. Miután nyújtózkodott egyet, felém fordult és hozzám dörgölőzött. Mosolyogtam és átkaroltam a nyakát.
-Theo-nak köszönd-mondtam és a vámpírfiú felé biccentettem. Azonban elcsíptem valaki más tekintetét is: Will dühösen méregette a fehér farkast, aki az imént még a halálán volt. Az szintén bólintott egyet Theo felé, majd visszafordult hozzám és megbökdösött az orrával. Nevettem, nem törődtem az esővel, ami miatt alig láttam valamit. A fehér farkas kibontakozott az ölelésemből és ugatásszerű hangokat kezdett produkálni, mire Will felmordult. Elvigyorodtam: úgy tűnik, Will nem szereti, ha kinevetik. Felálltam és Theo-ra néztem.
-Köszi a segítséget. Nélküled meghalt volna.
-Semmiség. Egyébként nem fogod elhinni, ki okozta a sebet.
-Azt is tudod?-ráncoltam a homlokomat. Theo arca elkomorult, ahogy bólintott.
-Igen. Egy másik alakváltó volt.
-Másik alakváltó?-döbbentem meg. A fehér farkas felnyüszített.
-Méghozzá nem is egy farkas alakváltó. Hanem egy medve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése