Februárban volt Caroline szülinapja. Addig annyit hógolyóztunk, szánkóztunk és koriztunk, amennyit lehetett. Ajándékba egy barátságkarkötőt adtam neki(olyan típus, mint a nyaklánc: mindkét karikán van egy fél medál) és egy pulcsit, amiről régóta áradozott.
Caroline szülinapja után az idő megenyhült, korai tavasz érkezett. Áttértünk a görkorcsolyára és a biciklizésre. Kit érdekel, hogy nemsoká sulis vizsgánk, nekem pedig angol felsőfokú nyelvvizsgám lesz? Egyébként végül a sulis vizsgán én jelessel, Carry négyessel végzett, a nyelvvizsgám pedig minden nehézség ellenére jól sikerült. Király, mos már két nyelvet beszélek felsőfokon.
Scott-tal is sokat találkoztam, ugyanannyit lógtunk együtt, mint Carry-vel és Matt-tel. Hát igen, kissé sűrűn volt programom. De nem baj, mert legalább olyanokkal vagyok, akiket kedvelek. Will pedig... Sajgott a szívem, ha rágondoltam. Mennyiszer csalódtam már benne, mégis szeretem... Mindegy. Mióta utoljára találkoztunk, rám se nézett. Ennyit rólunk. Rohamom is volt pár, de nem olyan vészesek...
Scott születésnapja áprilisban volt. Azon a héten pedig, amelynek szombatján készült betölteni a 16-ot, örvendezve hívott fel.
-Cathy, találkoznunk kell.
-Most?
-Igen. Mondanom kell valamit.
-Oké, oké... 10 perc múlva a tóparton?
-Tökéletes. Ott leszek.
Vajon mit akar mondani? Copfba fogtam a hajam és kiszaladtam a megbeszélt helyre. Scott már ott várt. Boldogan pattant fel a helyéről.
-Cathy, beszéltem a szüleimmel. Azt mondták, hogy olyan vagyok, mint te!
Földbe gyökeredzett a lábam. Olyan, mint én? Vagyis ő is... más. És ha nála is úgy fog menni minden, ahogy nálam kéne majd, akkor a születésnapján azzá válik, ami. Hű.
-Ha olyan vagy, mint én... Annyi időt töltöttél velem, és egy rohamod se volt...
A homlokát ráncolva, de mosolyogva nézett rám.
-Szóval te így hívod őket... Megtanultam elnyomni magamban a rohamokat. Így később visszatérnek és rosszabbak, de valamennyire irányítom is.
-Irányítod...-elmerengtem. Eddig még nem tört rám roham kínos helyzetben, csak Matt és a szüleim előtt. És Caroline-nak is el kellett mondanom a fedősztorit, amiben oly sok a valóság: haldoklom, azért vannak rosszulléteim. Némán, könnyek nélkül fogadta a hírt, de elköszönéskora szokottnál tovább ölelt át. Olyan rossz, hogy nem mondhatom el nekik az igazságot... Viszont most van egy ember, aki bár nem igazán ember, de mégis megért engem: ugyanolyan, mint én. Még egy a fajtámból.
-Gondolom, tudod, hogy mi lesz belőlünk a 16. szülinap után.
-Hát, úgymond újjászületünk... De az utána lévőt nem akarom tudni.
-Hogyhogy nem?-nézett rám megütközve. -Én szeretném tudni, mi lesz a jövőmmel.
-Anyukám is tudta... és megkeserítette az életét. Majd megtudok időben mindent, ha szükségem lesz rá.
-Hihetetlen vagy-csóválta meg a fejét, de mosolygott. -Teljesen máshogy gondolkozol, mint én.
-Bár ugyanabba a fajba tartozunk, az életszemléletünk eltérő.
Visszamosolyogtam rá és megszorítottam a kezét. Mennyivel könnyebb így, hogy rokonok vagyunk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése