Otthon anyuéknak semmit se mondtam a balesetemről. Nem akartam őket ezzel zaklatni, van elég bajuk nélkülem is. A sebeim pedig nem voltak feltűnőek, sőt, halványultak is kicsit. Inkább csendesen felszaladtam a szobámba és az ágyamra huppanva töprengeni kezdtem.
Will megcsókolt a kocsiban. Olyan jó érzés volt, abban a pillanatban nem is tudtam haragudni rá... De csak az énem egy része akart a karjába omolni, a másik gőzerővel tiltakozott. Féltem, hogy miután megismeri a múltam ezen részét... Mitől is féltem? Szakítottam vele... Már magam se tudom, miért. Én hülye, mire gondoltam? Hogy majd pasizni fogok, mint a lányok többsége? Ugyan már. Vagy tudat alatt féltem, hogy nem leszek elég neki? Hogy nem tud majd szeretni, ha teljesen megismert?...
Te jóságos ég, hogy lehetnek ilyen hülye gondolataim? Őrült vagyok. Nem csak az. Ah, mindegy. Meg voltam zakkanva, most inkább nem kéne erőltetnem a gondolkodást. De vajon Will mit...
Elég! Jó ég, szerelmesebb voltam, mint valaha. Lassan úgy viselkedek, mint egy bugyuta diáklány egy romantikus filmben, amikor álmai pasijáról álmodozik... Bah. Na ennek nincs értelme.
Felpattantam a céllal, hogy indulok a konyhába valami figyelemelterelő kajáért, de megszédültem és sikerült végigdobni magam a szőnyegemen. Morogva feltápászkodtam, amikor hangot hallottam a hátam mögül.
-Nem fájt?
Ijedten megpördültem és közben reflexből védekezésre alkalmas eszköz után kutattam a kezemmel. Persze erre semmi szükség nem volt, mert csak Will álldogált az ablakomban, lazán a falnak támaszkodva. Zavartan a hajamba túrtam.
-Dehogy!-még csak az kéne, hogy egy ilyen kis esés után sajnáljon. -Mit csinálsz itt?-kérdeztem egy hajtincsemet csavargatva. Csibészes mosolyt villantott rám.
-Épp a falnak dőlve állok. Mért, minek néz ki?
Még nagyobb zavarba jöttem, próbáltam visszavágni.
-Te engem bámulsz.
-Wow. Jó tudni. Ezentúl megválogatom, kire meddig nézek...-ellökte magát a faltól és közelebb lépett hozzám. -Itthon vannak a szüleid?
-Most mentek el, miért?-kérdeztem gyanakvóan.
-Csak kíváncsi voltam...
-Aha, persze.
Sarkon fordultam és lecsúsztam a lépcsőkorláton a konyhába. Hallottam, hogy a hagyományos úton követ engem. Gyorsan összeütöttem magamnak egy óriásszendvicset és a pultra ültem vele. Will felvont szemöldökkel nézett rám.
-Ezt meg tudod enni?-kérdezte hitetlenkedve, mire felháborodva még egyet haraptam.
-Persze!-válaszoltam, miután lenyeltem a falatot. -Még egy ugyanilyet is, ha kell.
-Nem kell, nem kell, elhiszem!-visszakozott gyorsan, én pedig elfojtott mosollyal tovább ettem a szendvicsemet. Miután végeztem, lecsúsztam a pultról és kérdőn pillantottam rá.
-Miért jöttél?
-Látni akartalak-felelte nemes egyszerűséggel, mire mindenem bizseregni kezdett.
-Az... az jó. És miért?-nyögtem ki a hihetetlenül béna választ. Egy hihetetlenül béna kérdéssel a végén, természetesen.
-Mert hiányoztál?-kérdezett vissza mosolyogva Will. Zavartan vállat vontam és a szekrénybe nyúltam, hogy levegyek egy poharat iváshoz.
Megfogtam egy piros bögrét, de nem túl határozottan. Kicsúszott az ujjaim közül és repülni kezdett-a föld felé. Kiszámíthatatlan különcségem megint előtérbe helyeződött: egy pillanatig tétováztam(másodperc törtrésze), és a bögre után kaptam. Nem hittem volna, hogy el tudom kapni, de sikerült. A bögrét kb. 10 centivel a padló felett sikerült megfognom. Láttam magam előtt Will kezét, aki szintén segíteni akart. Azonban nekem sikerült elkapnom, ami hihetetlen boldogsággal töltött el.
Boldogan egyenesedtem fel és a pultra tettem a bögrét-kicsit túl boldog lehettem, mert sikerült olyan erősen odacsapnom, hogy négy darabra tört. Egy darabig hitetlenkedve meredtem a porcelándarabkákra, aztán kitört belőlem a nevetés. Will velem együtt nevetett a hihetetlen helyzeten: épphogy megmentem a bögrét a földre eséstől, majd sikerül mégis széttörnöm. Nevetve söpörtem a szilánkokat a kukába és Will felé fordultam.
-Ugye milyen ügyes vagyok?-kérdeztem büszkén felszegett állal.
-Ezt most az esésedre vagy a bögre eltörésére érted?-nevetett tovább. A szememet forgattam és viccesen a karjára csaptam.
-Az elkapására. Olyan profin megfogtam, mint egy vámpír!-büszkélkedtem.
-Ja, még profibban...-felelte, de már nem nevetett. Ezt kár volt felhozni.
-Ööö... anyuék nemsoká megérkeznek. Nem mehettek messzire...-szinte végszóra meghallottam a kocsink zúgását. Will vállat vont.
-Oké... Ne felejtsd el az esti időpontot.
-Nem fogom-leheltem, és figyeltem, ahogy eltűnik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése