Harmadnap már haza is engedtek a kórházból. A szüleim szinte végig velem voltak, ahogyan a letört Will is. Még Thomas és Carry is belátogatott hozzám. Mind a ketten szörnyülködtek egy sort a sebeimen, de én büszke voltam rájuk.Túlélni egy ilyen autóbalesetet nem mindennapi esemény. És hát... ami nem öl meg, az megerősít. Közhely, de igaz.
Hétfő reggel apu vitt suliba ismét. Kiszálltam, nagy levegőt vettem és beléptem az udvarra. Will már a bandával ácsorgott, ahogy észrevett, reménykedve pillantott rám. Mosolyogtam és odamentem hozzájuk.
-Sziasztok-köszöntem úgy általánosságban mindegyiküknek. Rögtön kérdésekkel kezdtek ostromolni a balesetemről, majd a sebeimet is mutogatni kellett a kezemen. A kötést sajna még mindig nem vehettem le az oldalamon lévő sebről. Azonban hamar elterelődött erről a figyelmük, Chester pedig észrevette, hogy valami megváltozott köztünk.
-Hé, gerlepár, min vesztetek össze?
-Nem vesztünk össze, szakítottunk-javítottam ki mosolyogva. Tátott szájjal néztek rám.
-Hogyhogy?-vállat vontam. Erre rögtön Willt kezdték lökdösni meg piszkálni, hogy mesélje el a részleteket. Ő azonban megrázta a fejét és egy szót sem szólt. Csak a szemembe nézett, így láthattam, mennyire bántja őt döntésem. Utoljára még rájuk mosolyogtam és mentem a terembe olvasni. Mostanában úgyis hanyagoltam a könyveket... Thomas 5 perccel utánam érkezett, az ikrek meg ki tudja, hol ólálkodtak. Összecsaptam a könyvem és megragadtam Thomas karját.
-Ülünk egymás mellé?
Zavarba jött. Ha nem lett volna vámpír, tuti elpirul. Legalább egy kicsit... A hajába túrt és az asztalomra támaszkodott.
-Miért?
-Mert szeretnék melletted ülni?-kérdeztem vissza mosolyogva. Vállat vont, majd a helyére röppent, ahol leült döbbent padtársa mellé, aki eddig irigyen méregetett minket.
-Hé, nem bánnád, hogyha mától Dannis Brown mellett lenne a helyed?-egy másik osztálytársunk felé mutatott. Dannis alacsony volt, de elég izmos és kis termete ellenére kosárcsapat kapitánya. Ő volt az egyik legnagyobb szívtipró, akit ismertem, szinte mindennap más lánnyal járt. Thomas padtársa habozott, majd a cuccával átbotorkált az egyedül ülő Dannis-hez. Thomas megpaskolta maga mellett az üres széket.
-Nos, jöhetsz. Megtudhatnám, mi az oka ennek a hirtelen döntésnek?
-Ez az autóbaleset sok mindenre rádöbbentett-tapogattam meg a szemem alatti varratokat. -És egyébként szakítottunk Will-lel...
Thomas döbbenten ragadta meg a karom és megszorította. Kicsit fájt, de tovább mosolyogtam.
-Mikor? Hogyan? Miért?
-Azért, mert a 16. születésnapomon végbe fog menni az a változás, ami után végre megtudom, mi is vagyok én. És addig szeretném kiélvezni az életet. Ezért szingli lettem.
-Furán hangzik ez a te szádból-nézett rám gyanakvóan Thomas.
Hirtelen azonban megváltozott: leszegte a fejét és egy ceruzát kezdett szélsebesen forgatni az ujjai között. Összevontam a szemöldököm.
-Mi az?
-Css!-pisszegett, mire mérgesen karba fontam a kezem. Ne már, hogy vámpír létére nem hall tőlem valamit! Ebben a pillanatban egy fekete árny suhant el az ajtónk előtt. Félrebillentettem a fejem és kíváncsian utánanéztem. Az ajtóhoz szaladtam és utána kukucskáltam.
Egy lány volt az, tetőtől talpig feketében, hosszú fekete hajjal. Fekete bokacsizmát, mélyfekete farmert és fekete hosszú ujjú tunikát viselt fekete mellénnyel. A fejét lehajtva közlekedett, nyakában fülhallgató zsinórját véltem felfedezni. Visszamentem Thomashoz.
-Újabb rajongó?
Megrázta a fejét és réveteg tekintettel az ablak felé fordult. A homlokomra csaptam.
-Tetszik neked!
Thomas fénysebességgel fordult vissza.
-Nem igaz.
Félrebillentett fejjel néztem rá.
-Dehogynem. Csak felismerek egy szerelmes kamaszfiút.
-Kamaszfiút?-horkantott. -Victoriát tuti nem...
-Victoriát?-vágtam közbe. -Szóval így hívják?
-Ehh, hagyjuk.
-Victoria... a vezetéknevét nem tudod véletlenül?
-Grant, mint a volt farkas haverod.
-Még mindig barátok vagyunk. És... várjunk csak, Victoria Will húga.
-Tudom!-csapott az asztalra Thomas, mire az megrepedt. A karjára tettem a kezem, hogy megnyugtassam.
-Hé, ne verd szét a padot. Tetszik Will húga, na és? Kezdeményezz vele beszélgetést. Biztos kedves lány.
-De Grant húga!-fortyant fel vámpír haverom.
-És akkor mi van?
-Ő...
-Kit érdekel a rokonsága? Lehet, hogy ez az utolsó alkalmad megismerni.
-Utolsó alkalom?
-Bármikor meghalhatsz...-emlékeztettem balesetemre. Felvonta a szemöldökét, de komoly maradt.
-Azért velem az nem olyan könnyű.
-Mindegy. Menj és beszélgessetek! Itt az alkalom!-intettem az ismét erre sétáló lány felé. Thomas feltápászkodott és visszabiccentett.
-Köszönöm!-és eltűnt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése