Órák után azzal a céllal léptem ki a sulikapun, hogy busszal megyek haza. Caroline-nal beszéltem, sajnos nem tudott velem jönni. Thomas ismét Victoriával volt elfoglalva. Sóhajtottam, és már indultam volna a buszmegálló felé, amikor valaki megragadta a karomat. Persze, hogy Will.
-Ugye nem gondoltad komolyan, hogy busszal mész haza?-próbált viccelődni. Kiszabadítottam a karom.
-De igen, és indulnék is, ha nem tartanál fel!-sziszegtem mérgesen. Reggel megbántott, most pedig azt hiszi, már nem is haragszok? Hát téved. Nem is tudja, mennyire rosszul esett nekem az a szó...
-Ne már, Cathy, most komolyan ezen sértődtél be?-vonta fel hitetlenkedve a szemöldökét és karba fonta a kezét. Hasonlóképp cselekedtem volna, de a kezemben volt a táskám.
-És ha igen?-vágtam vissza rezzenéstelen arccal.
-Azt se tudom, miért haragudtál meg annyira azért, hogy gyereknek neveztelek. Tényleg az vagy.
-Épp ez az. Nem tudsz semmit!-megfordultam, hogy faképnél hagyjam, de ismét megragadta a karomat.
-Épp ez az. Elmondod végre, miért vagy berágva rám?
Mélyen és hűvösen a szemébe néztem.
-Semmi közöd hozzá. És engedj el, vagy eltöröm a kezed.
-Fogadjunk, hogy nem tudnád!-mosolyodott el. Megragadtam a csuklóját.
-Inkább ne. Még én magam se tudom, mire vagyok képes.
Will csendesen viszonozta pillantásomat, majd visszahúzta a kezét. Fanyarul elmosolyodtam, aztán indultam volna végre a buszhoz, amikor ismerős hangot hallottam.
-Williams, hát végre megtaláltalak!
Összerezzentem és lassan megfordultam, remélve, hogy nem az szólt, akire gondolok.
-Na, hát már nem is köszönsz? Úgy látjuk, el vagy foglalva a pasiddal!
Hangos röhögés. Elléptem Will-től, mire még hangosabbá vált. Hát mégis beteljesült az egyik rémálmom: itt vannak a régi osztálytársaim. Na, ebből verekedés lesz. Megint.
-Kik ezek?-nézett rám kérdőn Will. Leintettem. Ismét nevettek.
-Hé, hagyd, hadd beszéljen a pasid! Add meg neki a jogot...
Már oda is értek hozzánk. A táskámat a vállamra dobtam és csitítóan felemeltem a kezem.
-Figyu, ha valami mondanivalótok van, elmondjátok másutt. Menjünk el innen, túl forgalmas az utca és nemkívánatos a közönség-mondtam.
-Nekem mindegy, cica, úgyis átadjuk, amit át akartunk!-röhögtek a fiúk. Lány nem volt velük, csak a hímnemű volt évfolyamtársaim jöttek el megkeseríteni az életem. Egyikük még át is karolta a vállam, a többiek mögöttünk jöttek röhögve. Megcsapott olcsó arcszeszének a szaga és felfordult a gyomrom. Éreztem magamon Will aggodalmas pillantását, de most nem érdekelt. Valahogy ki kell szabadulnom ezek közül, vagy csúnya vége lesz a napomnak.
-Halljuk, ki ez az új fiúd?
-Nem a fiúm-morogtam, és befordultam egy néptelenebb zsákutcába. Ledobtam a táskámat a házfal tövébe és feléjük fordultam.
-Halljuk, mit akartok?
-Csak látni téged!-röhögtek egyszerre. Körbevettek, összefont kézzel vigyorogtak rám.
-Oké, ha csak azért vagytok itt, hogy ismét megverjetek...
-Ó, lassan a testtel, cica...-kezdte az egyik, de esélyt sem adtam neki, hogy befejezze. Meglendítettem a karom és odavágtam a szeme alá egyet. A srác megtántorodott és ordított, a többiek pedig nekem estek.
Egyenlőtlen küzdelem volt, túl sokan egy ellen. Hiába voltam erősebb, mint ők, többen jobban bírtak velem. Végül a falhoz szorítottak és a srác, akinek bevertem dühösen állt elém. A szeme alatt már szépen kezdett kékülni. A kezemet lefogták, védekezni sem tudtam. Nem totojázott sokat, hirtelen mozdulattal gyomorszájon vágott. Nagyon fájt, de összegörnyedve is tovább mosolyogtam. A baj ezután történt. A fiú még állon is akart csapni, de egy másik meglökött, így odébb rántottam a fejem, és telibe találta az ököl- a szemüvegemet.
Üvegszilánkok hullottak mindenfelé, én pedig felkiáltottam és a szememhez kaptam. Ijedten szorítottam oda a kezem és lekaptam az orromról a szemüveg maradványát. Nedveset éreztem a tenyeremen, majd nem sokkal később fekete foltok kezdtek táncolni a szemem előtt. Valaki kiáltott ezek közül a barmok közül, de persze eszük ágában sem volt segíteni, a temérdek vért látva rögtön elkotródtak. Most mit csináljak? Felkaptam a táskám és visszabotorkáltam a sulihoz. Will ott állt, nem messze a bejárattól. Amikor meglátott, ijedten felkiáltott és megragadta a karomat.
-Jóságos ég, Cathy, mi történt?
-Vigyél a kórházba!-nyögtem, a sérült szememre szorítva a kezem. Will a karjába kapott, beültetett a kocsijába és száguldottunk is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése