-Elárulod, mitől akadtál ki az estélyen?
Az ölemben lévő összekulcsolt kezeimet kezdtem tanulmányozni.
-Azon az estélyen... amikor beléptünk, mindenki engem nézett. És... láttam rajtuk, hogy szerintük én... nem vagyok hozzád való...
Will megragadta a kezemet.
-Már megint ezen aggódsz? Cat...
Ez a becenév előcsalogatta a könnyeimet. Ismét. Will megfogta az arcomat és maga felé fordította, hogy a szemembe nézhessen.
-Ugye nem hiszed el azt a badarságot? Hogy nem illünk egymáshoz... Ki szerint nem? Vagy mi alapján nem? Hülyeség!
Lesütöttem a szemem, mire Will magához húzott és megcsókolt, izzó szenvedéllyel. Átkarolt, a hátamhoz nyomta forró tenyerét. Visszacsókoltam; nem számított más, csak ő. Ez az érzés azonban a csók végeztével alábbhagyott, visszatértek kétségeim.
-Nem velem kellene lenned-leheltem. -Egy ilyen égimeszelő, esetlen, szemüveges lánnyal, aki ráadásul valamiféle betegségben vagy miben szenved, aminek hatására időnként iszonyú fájdalmak gyötrik... Időnként kifordul önmagából, ráadásul lát a sötétben, ami több, mint furcsa...
-Én csak egy szemüveges, ámde gyönyörű lányt látok, aki időnként annyira szenved, hogy belefájdul a szívem... Ráadásul különleges, gyors és aranyos is. Főleg, amikor fára mászik...
Nevettem, és míg egyik kezemmel a könnyeimet törölgettem, a másikkal a kezére csaptam.
-Will, hagyd abba, én...
Nem tudtam befejezni a mondatot, ugyanis hirtelen rámtört az emlegetett roham. Levegő után kapkodtam, miközben a torkomat szorította valami. Will aggódva fogta meg az arcomat.
-Lélegezz, Cathy, lélegezz!
Próbáltam, de nem ment. A valami szorítása egyre erősödött, én pedig a nyakamat markolásztam, hátha sikerül levegőhöz jutnom. Will azonban elkapta a kezemet.
-Nem, nem, megfulladsz!
Hirtelen a szorító érzés megszűnt, én pedig szaggatottan szívtam be a levegőt. Farkas barátom megsimította az arcomat, arca megbánást tanúsított.
-Sajnálom... Nem tudtam, hogy segíthetnék... De most már vége...
-Erről beszéltem-vágtam közbe. A hangom kicsit erőtlen volt az előbbiek után. Will a számra tette egy ujját és csúnyán nézett rám.
-Ne, Cat. Mikor hiszed már el végre, hogy teljes szívemből szeretlek? Hogy azóta tetszel, amióta megláttalak az első napodon. Hogy gyönyörű vagy, minden formában. Hogy szerelmes vagyok és veled akarok élni, amíg csak lehet!-tört ki belőle. Meghatottan pillantottam rá, ő azonban más felé nézett, kezével az ágyra támaszkodott.
-Elvesztettem a szüleimet, elvesztettem a húgomat, a valódi énjét... Nem szeretném, ha téged is ide kellene sorolnom.
Nem szóltam semmit, csak ültünk csendben, ki tudja, meddig. Hirtelen Will felém fordult.
-Megértesz, ugye?
Bólintottam, mire sóhajtott és magához húzott.
Másnap délután megcsörrent a telefonom.
-Szia, Cathy, jó hírem van. A szüleiddel mindent megbeszéltem. Gyere le a tópartra fél óra múlva. Hozz fürdőruhát és törülközőt is!-ő volt az.
-Will... Mire készülsz?
-Csak gyere és majd megtudod!-kinyomta. Értetlenül meredtem a telefonomra, aztán öltözni kezdtem. Három fürdőruhám volt: egy fekete, amit már kissé kinőttem, így már nem is használhattam;egy világoskék, amiben úszni jártam és egy pink színű, nyakba kötős, elég nagy kivágással, elől egy összekötő anyagcsíkkal trikini stílusban. Egy pillanatig haboztam, majd belebújtam és a tükör elé álltam. Döbbenten néztem a tükörképemet: 15 éves vagyok. És már nem kislány, egy cseppet sem... Sortot húztam felé és egy ujjatlan, szintén pink pólót. A hajamat egy csattal hátratűztem, a frufrumat szabadon lógni hagytam. Idő volt, úgyhogy indulhattam is.
Will a kanyarban várt, ahonnan még nem lehetett látni a közelünkben lévő tavat. Mosolygott és egy csókkal köszöntött. Aztán hirtelen mögém került és befogta a szemem.
-Így biztosan nem kukucskálsz. Na gyere, nyugi, nem vezetlek neki semminek.
-Mire fel ez a nagy titkolózás?
-Majd meglátod.- Will nevetett és lassan elindultunk. Úgy két percnyi séta után megállított.
-Felkészültél szerelmem bizonyítékára?
-Mire?!-értetlenkedtem.
-Erre!-vette el a kezét a szemem elől. Földbe gyökerezett lábbal, döbbenten bámultam a tóra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése