69. Szakítás

   Will zavartan félrefordította a fejét. Láttam, ahogy a szemében a bűntudat helyét düh veszi át.
     -Engem... feltartottak. Az egyik osztálytársam odahívott magához engem és Caroline barátnődet, aztán hülye kérdéseket tett fel... Amikor pedig menni akartunk, egy másik srác szólított meg... Mire a termetekbe mentem, már nem voltál ott. Henderson azt mondta, elmentél a Mayer gyerekkel, a cuccodat is vitte... Nem tudtam, mi van veled, hol lehetsz...
   Rámosolyogtam. Az elmúlt események már cseppet sem voltak ijesztőek. Megtörténtek, elmúltak, majdnem meghaltam... Á, semmiség. Most már vége, és itt vagyok Will-lel. Kinyújtottam felé a kezem.
     -Gyere közelebb!
Habozott, félve pillantott rám.
     -Én nem... még fájdalmat okozok.
Nevettem.
     -Fájdalmat? Te beszélsz fájdalomról? Mit nekem egy kis fájdalom az autóbalesetem meg a rendszeres rohamok után? Ráadásul ha te okozod... Meg se érezném.
   Will tétován kinyújtotta a kezét és megsimította az arcomat. Kicsit tényleg sajogtak a sebeim, de könnyen el lehetett viselni. Megragadtam a kezét és a tenyerébe hajtottam az arcom. Az ujjait óvatosan tartotta, alig értek hozzám. Ismét nevettem.
     -Jaj, ne izgulj már. Tényleg nem fáj. Még az se fájna szerintem, ha pofon vágnál.
     -Ilyenre ne is gondolj!-mondta rémülten és mérgesen. Kuncogva átkaroltam a nyakát, a hülye infúziómmal nem törődve. Egy kis szúrás emlékeztetett, hogy az ágyhoz vagyok kötve. Durcásan hátradőltem.
     -Mikor mehetek már haza?
     -Haza?-kiáltott fel döbbenten Will. -Pár órája még élet és halál között lebegtél, sőt, inkább az utóbbi...-hangja elcsuklott. Megsimítottam az arcát. Olyan tökéletes... és én magamhoz kötöm. Mellettem sosem lesz igazán szabad. Megsajdult a szívem attól, amit mondani készültem.
     -Most mégis élek. És lehet, hogy ez furán fog hangzani, de én... szeretném kiélvezni!-Will szeme elkerekedett. -Nem úgy, ahogy gondolod!-tiltakoztam. -Nem az ággyal kapcsolatos dologra gondoltam. Hanem... úgy általában az egészre. És erről senki sem beszélhet le. Tudod, ez a baleset rádöbbentett az élet múlandóságára. Mert lehet, hogy szuperül mászok fára, a párkányról ugrálok, gyorsabban futok, mint egy vámpír és túlélem, ha Thomas nekivág a falnak... De ha egy kocsi összemorzsol és a vas szétszabdal, semmire se megyek ezzel.
     -Ne mondj ilyet!-kérte Will fájdalmas arccal. Mosolyogva megráztam a fejem.
     -Sajnálom, de ez az igazság. És az igazságot el kell fogadni.
     -Te nem tudod, mit éltem át, miközben ott feküdtél egy vértócsa közepén. A szíved megállt, utána beraktak a mentőautóba, ahová engem nem engedtek... Futottam utánad végig, itt kellett várnom a kórházban a folyosón, amíg rendbe tettek... Gyötrődtem, nem tudtam, életben maradsz-e...
     -Nos-néztem rá-életben maradtam. És készülj fel rá, hogy elviselhetetlenebb leszek, mint voltam-tréfálkoztam.
     -Te most komolyan ezen viccelődsz?-kérdezte a fejét fogva.
     -Miért?...
     -Látszik, hogy mennyire érdekel a törődésem...
Megbántottam. Gratula magamnak.
     -Jaj, nem! Csak így a legkönnyebb... Will! Én... én sejtem, mit élhettél át... De én nem úgy... Will, én még mindig szeretlek.
   Ezzel a szóval helyettesítettem minden magyarázkodást. Will szomorúan nézett rám, majd megszorította a kezem.
     -Épp ezért nem szeretném, ha megsértődnél amiatt, amit most mondani fogok.
Kérdőn pillantott rám. Nagy levegőt véve folytattam.
     -Szakítani akarok veled.
Elsápadt és felpattant mellőlem. Felemeltem a kezem, bár a vállam sajgott, a szívem pedig még annál is jobban fájt Willért.
     -Várj, még nem fejeztem be. Ahogy már mondtam, szeretlek, szóval nem ezért szakítok veled. 15 éves vagyok, és máris elköteleztem magam. 16 éves koromban fog végbemenni az a változás, amikor kiderül, mi lesz belőlem. Addig, ahogy az előbb említettem, szeretnék a lehető legboldogabban és legteljesebben élni.
     -Mellettem nem vagy boldog?-térdelt mellém gyötrődő arckifejezéssel. Édes Istenem, de nehéz helyesen dönteni...
     -Dehogynem. Akkor vagyok a legboldogabb, amikor veled vagyok. És a 16. szülinapom után ugyanúgy együtt lehetünk megint. Már ha majd még mindig akarnánk...
     -Én biztosan-felelte Will és csúnyán nézett rám.
     -Ezt a szakítást értelmezd inkább szünetként. Szüneteltessük a kapcsolatunkat, mert szeretném addig... nagykanállal falni az életet. Úgyhogy, ha mától esetleg más fiúval együtt látsz, ne ugorj neki rögtön-alig tudtam visszafojtani a könnyeimet. Fájdalmas, fájóbb, mint a balesetem. Mintha kitépnének belőlem egy darabot... még ha én is hoztam meg ezt a döntést, mert így a legjobb Willnek...
   Will lehajtotta a fejét. Olyan imádnivaló volt, ahogy ott térdelt mellettem. Hihető mosolyt erőltettem magamra és megveregettem a vállát.
     -Na, kelj fel. És hidd el, nem csak neked lesz nehéz ez az időszak.
     -Elhiszem. Kérlek, még utoljára...
Odahajolt hozzám és megcsókolt, úgy, ahogy még soha. Még forróbban, még tüzesebben, még szenvedélyesebben... Most én toltam el magamtól.
     -Mostantól szingli vagyok.
     -Egészen a 16. születésnapodig nem csókolhatlak meg többször, nem tarthatlak a karjaimban? Nem ülünk majd együtt a párkányon éjszakánként, nem rendezünk futóversenyeket...
     -Dehogynem. Csak most már nem annyiszor. És ne gyere be többször titokban a szobámba. Tartsuk végre tiszteletben anyu kérését.
     -Nagyon nehéz lesz...-Will még mindig a kezemet fogta. A szemében mélységes szomorúságot láttam, amitől ismét fájdalom nyilallt a szívembe. Sajnáltam, hogy ilyen fájdalmat okozok neki-és magamnak is. Sovány vigasz, hogy a 16. szülinapom úgyis közeleg...
   Anya és apa lépett be az ajtón, az orvossal a nyomukban.
     -Mi a baj?-kérdezte anyu szomorkás arcunk láttán. Mosolyt varázsoltam az arcomra.
     -Ó, semmi. Csak épp most szakítottunk...