Az igazgató úr nevetve fogadott. Az asztalt csapkodta széles jókedvében, miközben leszegett fejjel ültem az asztala előtt.
-Új diák, és mégis! Most komolyan, a szülei mit fognak szólni otthon? Vagy maga be se szokott számolni a balhéiról? Esetleg, már számon se tartja őket? A másik iskolájából állítólag a rossz közösség miatt távozott. Most pedig...
-Igazgató úr, Gwendolyn Greenhold megérdemelte, hogy gyomorszájon vágjam. más is megtehette volna, ha akarja, annyi van a rovásán.
-Például micsoda?
Hallgattam. Az igazgató hátradőlt a székében.
-Bámulatos! Ha Lesley tanár úr nem látja meg, simán letagadhatta volna, hogy maga volt. Az ütésnek maximum egy véraláfutásos emléke maradt volna, más semmi.
Felemeltem a fejem és mélyen az igazgató szemébe néztem.
-Ha Greenhold beárult volna, akkor sem tagadtam volna le, ami megtörtént. Nem vagyok se gyáva, se hazug.
Az igazgató egy darabig hallgatott, aztán ismét elmosolyodott.
-Nos, mint a törvény is kötelez, büntetést szabok magára. Ma ugye már bent marad, nemde?
-Igen, uram.
-Akkor a hét többi napja se teljen másképp. Mindvégig bent fog maradni az iskolában 3-ig, a többi büntetettel. Majd kérjen meg valakit, hogy vezesse oda a kellő teremhez. Most pedig siessen órára. Viszlát!
Miután elmúlt 3 óra, elindultam haza. Csak a fél négyes buszt sikerült elérnem, ezért központból kellett hazakutyagolnom. Apa ma nem tudott értem jönni. Nagy meglepetésemre a főút szélén, ott, ahol kezdődik a mi kis zsákutcánk, ott álldogált pár motoros iskolatársam, köztük Will Grant. igyekeztem feltűnésmentesen elhaladni mellettük, de a bandavezér tönkretette az egészet.
-Hé, Williams! Letelt a büntetésed?
Persze mindenki felém fordult. Will csibészesen mosolygott rám. Szégyenlősen visszamosolyogtam.
-Ööö..ehm...igen, le. És ööö...sziasztok-nyögtem ki akadozó nyelvvel. Mért kell nekem mindig ilyen hülyén viselkednem a vagány srácok közelében?
-Ööö... Ehm... szia!-utánozta vihogva pár szellemes fiú a dadogásomat. Fintort vágtam rájuk, aztán Will-hez fordultam.
-Igazából megint büntetést kaptam. Egész héten bent kell maradnom suli után.
Will füttyentett, a többiek már máson röhécseltek.
-Mit fognak szólni a szüleid?
-Hát...el tudom képzelni. Gondolom, ki lesznek bukva. hozzászoktak már, hogy én az a csöndes jókislány-típus vagyok.
Will nevetett.
-Óh, én azt kétlem. Lehet, hogy az voltál, de most már...-a hangja megbizsergetett. Az utcánk felé intettem.
-Nos, most mennem kell. Nem szeretném, ha még pluszban a késés miatt is letolnának.
Will megértően biccentett.
-Nos, holnap is itt leszünk. Ha akarod, csatlakozhatsz hozzánk. Esetleg vihetünk egy kört az egyik motoron.
Felcsillant a szemem.
-Hű, az szuper lenne! De ugye mindenképp gyorsan mennénk?
-Gyorsan mennénk? Száguldanánk!-vigyorgott rám. Mosolyogva köszöntem el.
-Akkor holnap repülünk.
-Úgy bizony.
A jó kedvem egészen addig tartott, amíg be nem léptem a konyhába. Anyu és apu az ebédlőasztalnál ücsörögtek. Anyu hangosan felkiáltott, amikor meglátott.
-Na végre! Mégis mit képzelsz, hol maradsz el eddig? És mért nem vetted fel a mobilodat?
Ledobtam a táskámat.
-Hoppá, elfelejtettem bekapcsolni bünti után. Bocsesz-vontam vállat. Apu elkomorodott.
-Te csak ne vonogasd a vállad! anyád betegre aggódta magát miattad. Ha nem kapcsolod be a telefonod, akkor minek hordod magaddal?
Éreztem, hogy begurulni. Dacosan felszegtem az állam.
-Egyébként megint büntetést kaptam. behúztam egyet a padtársamnak, Gwendolyn Greenholdnak.
-Ha már ilyen szeretettel gyűjtöd a büntetéseket, akkor az értük kapott jutalmat is bezsebelheted. Ezen a héten végig szobafogság. Az udvarra lemehetsz, de senki sem jöhet át. És te sem mehetsz sehova.
-Na ne!-szaladt ki a számon. -Még nem is tudjátok, mi történt valójában!
-Lehet, de nem is érdekel-bólintott anyu. -És most menj fel a szobádba. A vacsora pedig töltött káposzta.
-Fúj!-nyilvánítottam véleményt. -Én azt meg nem eszem!
-Akkor éhen maradsz-nézett rám apu szigorú arccal.
-Oké-rohantam be a kisszobába. Olyat én meg nem eszek, amit nem szeretek. Inkább éhezem.
Sírva fakadtam. Persze előbb becsuktam az ajtót, nehogy meghalljanak vagy meglássanak. Már 5 óra volt, odakint már félhomály uralkodott. Nem igazság, hogy még csak meg sem hallgatnak! És az sem igazság, hogy...egyáltalán semmi sem igazság, és kész!
Hirtelen neszezést hallottam kintről. az ablakomhoz pattantam és kinéztem. Egy fekete árny tűnt el az utca belső végén, egyenesen a vasút felé. Nem törődtem a könnyes arcommal, kirontottam a konyhába. Apuék még mindig ott beszélgettek.
-Kimegyek egy kicsit!-kiáltottam, magamra kaptam a kabátom és a cipőm és már ott se voltam. Hallottam anyu felháborodott kérdését az úti célomról, de én csak rohantam a kertek végénél futó sín felé. Zseblámpám nem volt, így alig láttam, hová lépek. Felálltam a vasút tetejére és ismét megláttam az árnyat.
Nem hasonlított emberre. Messziről kutyának tippeltem volna...egy kifejlett, óriási kutyának. A fejemben egy hang hangosan kiáltozta, hogy veszélyes!!!, de nem törődtem vele. Laposkúszásban osontam a sínen túli sűrű bozótos felé. Ám amikor diadalmas széttártam az ágakat, nem találtam ott semmit. Csalódottan, de azért bizonyos mértékben megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy a képzeletem csapott be. Csakhogy ekkor morgást hallottam a hátam mögül.
Már eléggé besötétedett, az állat pedig úgy 10 méterre lehetett tőlem. Kutyaszerű alkata volt és a hangja is hasonlított az ebekére. Azonban sokkal nagyobb volt, mint egy átlagos kutya.
Éreztem, ahogy az ijedtség kővé dermeszt. Sikítani akartam, de nem tudtam. És...valahogy éreztem, hogy semmi értelme. A lény már nem morgott, hanem közeledett. hátráltam, de elbotlottam egy letört gallyban. A földről láttam, ahogy az állat felém tornyosul. Nem kutya volt, hanem farkas.
Kíváncsi arccal méregetett, cseppnyi támadási szándékot sem mutatva. Kezemmel egy kő után kutattam, hátha azzal elcsalom közelemből. A farkas szeme azonban megvillant és-olyan gyorsan, hogy nem is láttam a mozgását-a kezemre rakta a mancsát. Visszafojtottam a lélegzetem, talán még a szívem is kihagyott pár ütemet: a karma pont a csuklóm ütőere felett volt. Azonban nem csinált semmit, csak annyira nehezedett rá a kezemre, hogy ne tudjam megmozdítani. Lenéző pillantást vetett rám, majd visszahúzta a mancsát. Aztán lezuttyant a hátsó felére és várt.
Döbbenten térdeltem fel. Egy farkasnak nem így kéne viselkednie.
-Ki...ki vagy te?-totál hülyének éreztem magam a kérdés után. A farkas együtt érezhetett velem, ugyanis nevetésszerű hangot hallatott. Aztán fejével az ég, a hold felé bökött.
-Igazad van, haza kéne mennem. Későre jár-sóhajtottam. Aztán felfogtam, hogy én most épp egy farkassal dumálok. Ráadásul egy óriási, különlegessel farkassal, este, sötétben, az erdő szélén. Zavartan felpattantam és a hajamba túrtam.
-De hülye vagyok-mormogtam, és a farkasra néztem. Az megint ,,nevetett". Kilógatta a nyelvét és megrázta a fejét. Olyan mókás látványt nyújtott, hogy muszáj volt nevetnem.
-Most már tényleg megyek. Holnap ötkor ugyanitt?
Nem tudom, mire számítottam, de a farkas bólintott. Meglepetten hátrálni kezdtem.
-Hát akkor...szia-intettem neki. Vakkantott egyet, aztán eltűnt a sötétben. Még mindig döbbenten léptem be a házba, fel sem eszmélve kábulatomból. Arra volt csak erőm, hogy elutasítsam a töltött káposztát, majd a szükséges teendőket elvégezvén aludni térjek. Aznap éjjel a farkassal álmodtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése