Piercinges csávó ordított. A vasdísz ugyanott szabta fel a jobb szemöldökét, mint baloldalon a kis szegecs. A sebből dőlt a vér, nem sok, de elég ijesztő látványt nyújtott. Dühösen felém magasodott, székét hátralökve. Vércseppes tolltartómat magam elé szegezve vártam a támadást, ami nem jött.
-Ugyan már, Ron! Nem éri meg miatta-fogta meg a vállát egy fiú, bizonyára a haverja. Gwendolyn mellettem ülve, hűvös nyugalommal figyelte az eseményeket. Piercing-vagyis Ron-még egyszer felém fordult.
-Ezt még visszakapod!-hörögte, és elhúzott a haverjával. Leengedtem a tolltartómat és tisztogatni kezdtem. Gwendolyn elhúzta a száját.
-Fújj! Én a helyedben kidobnám azt a vackot. Úgyis béna.
-Lehet, hogy béna, de nekem tetszik. Egyébként nincs mindenki olyan helyzetben, hogy ha megun valamit, ami nem divatos, azt eldobja és rögtön vehet újat-vágtam vissza. Gwendolyn fújt egyet, majd az ajtó felé nézve elmosolyodott.
-Gretchen! Végre! Nem hiszem el, hogy a párhuzamosba kerültél-panaszolkodott...a képmásának. Döbbenten néztem a két teljesen ugyanolyan lányra.
-Hee?-azt hiszem, ennyi jött ki a számon. Gwendolyn képmása-Gretchen nevetett és lesajnálóan nézett rám. A szemem sarkából láttam, hogy a motoros banda vezére még mindig az ajtóban áll és mosolyogva figyel engem.
-Hát igen, nagyon megdöbbentő, ugye? Bizonyára már te is rájöttél, de azért felvilágosítalak, ha mégsem: ikrek vagyunk.
Dühösen felültem a padomra és a lábamat a székemre tettem.
-Talán lassú felfogásúnak látszom, de elárulom, hogy nem vagyok az. Sőt, bizonyára még értelmesebb is, mint te.
Gretchen felfortyant és kis híján letaszított a padról.
-Lehet, hogy nem vagyok egy stréber, de a divatról többet tudok és a stílusérzékem is kifinomultabb a tiédtől, Gwennel együtt.
Unottan néztem rá és előkotortam egy csomag kekszet a táskámból(tízórai gyanánt). Miután egy darabot megettem, szenvtelen hangon érdeklődtem:
-És mondd, ezzel mihez kezdesz? Mert jó, nagyon fontos, hogy tisztában légy ilyesmivel, elismerem-sóhajtottam gúnyosan-,de ez nem biztosítja számodra a jó jegyeket és bizonyítványt.
Gretchen hátradobta szőke hajzuhatagát, ami pont olyan színű és formájú volt, mint Gwendolyn-é. Elképzelhetőnek tartottam, hogy még a hajszálaik száma is megegyezik. Ezúttal nem Gretchen válaszolt, átadta szónoki helyét Gwendolyn-nak.
-Nekünk nem kell jól teljesítenünk a suliban. A gimi számunkra csak uncsi időpazarlás. Egy fotós vagy egy modellügynökség bármikor lecsaphat ránk, és akkor hátrahagyunk mindent és mindenkit. Kivéve a tehetségünket és a szépségünket-mondta és harsány kacajra fakadt ikertestvérével együtt. Vártam, amíg abbahagyják, és egy újabb keksz kihalászása közben felpattantam a padról, egy kis séta reményében(a vécét egyelőre még békén hagyom). Még odavetettem nekik:
-Melyikőtök az idősebb?
Gwendolyn kihúzta magát, Gretchen pedig fintorgott. Világos, kényes téma.
-Természetesen én!-sugárzott az osztálytársnőm. Sajnálkozva elmosolyodtam és már csak a vállam fölött szóltam vissza nekik.
-Lehet, hogy kilencedikesek vagytok, de agyi szinten még csak most értetek utol egy képzelgő óvodást. Bocsi, ha belegázoltam a lelkivilágotokba!-azzal némiképp elegánsan kiléptem az ajtón. Mielőtt átmentem a küszöbön, összetalálkozott a tekintetem a motoros banda vezetőjével. Mindketten mosolyogtunk.
Órák után azonban behívattak az igazgatóiba. Az igazgató íróasztala előtti székek egyikén ott trónolt a vigyorgó Ron. A sebe már nem vérzett, azonban nem tisztította meg rendesen, amitől mélyebbnek tűnt. Az igazgató torkát köszörülve nézett rám.
-Catharine Williams?
-Jó napot. Én vagyok.
-Nos, Catharine, önre panasz érkezett az egyik diáktól, Ronald Mayer-től. Állítólag indokolatlanul támadott rá egy védtelen pillanatában, miközben ő épp ismételt. Igaz ez?
Piercingesre meredtem. Ártatlanul ismételt a helyén egy védtelen pillanatában. Indokolatlanul támadtam rá. Majdnem elnevettem magam. Ilyen ócska dumát rég hallottam. Kihúztam magam a széken és a keresztbe rakott lábamon nyugtattam összekulcsolt kezemet. Tipikus jókislány-póz. Határozott, bátor hangon kezdtem bele védelmi beszédembe.
-Amit Ronald Mayer elmondott, nem teljesen igaz. Sőt, szinte egyáltalán nem. Először is, az incidens az első óra után történt. Ezt Ronald is megerősítheti, nemde?-néztem felvont szemöldökkel piercingesre. Az kelletlenül bólintott, az igazgató pedig intett, hogy folytassam.
-Mint azt az előbb is hallhattunk, Mayer állítása szerint az előző órai anyagot ismételte. Csak egy a baj: a második óra szintén osztályfőnöki volt, amit az órarend is tanúsít. Szóval arra nehéz lett volna ismételni. Másodszor pedig, Ronald erőszakosan magához húzott a szünetben és megcsókolt. Nem adtam rá engedélyt és nem is kezdeményeztem. Ennek tanúi az osztálytársaim. Én csak védekeztem a tolltartómmal, hogy megállítsam Mayer rámenősségét. Nem tehetek róla, hogy véletlenül fejbe kólintottam egy vassal!-pislogtam ártatlan arckifejezéssel. az igazgató felnevetett.
-Nos, öntől tehetségesebb szónok és az önétől jobb védőbeszéd kevés van. Viszont az erőszakot még ilyen esetek alkalmával sem tűröm. Ronald Mayer külön papírlapra 50-szer leírja, hogy 'kerülöm az erőszakosságot iskolán belül és kívül'. Williams ugyanígy, és holnap délután bent marad háromig. A háziját itt is megcsinálhatja.
Már épp tiltakozni akartam, amikor az igazgató leintett.
-Ellenkezésnek helye nincs. Köszönöm, hogy itt voltak. További szép napot!
-Magának is!-én mondtam, Ron pedig morogta. Az ajtón kilépve dühösen nekitaszított a falnak.
-Attól még számolunk!
Bentről kiszűrődött az igazgató derűs hangja:
-Csak finoman!
Ron dühtől fortyogva elsietett. Én visszamentem a cuccomért az osztályterembe és elindultam kifelé. Apu már biztos a suli előtt vár.
Az udvaron összetalálkoztam a mocis fiúkkal. A vezetőjük mosolyogva mért végig. Biccentettem és már majdnem elmentem mellettük, amikor kinyúlt és megfogta a karom. Erős szorítása volt, nem fájt, de muszáj volt megállnom.
-Mi volt?-kérdezte, és félrehajtotta a fejét. Minden szem ránk szegeződött. Legyintettem a másik kezemmel.
-Áá, csak büntetésfeladat és 2 óra elzárás a többi büntissel. Nem vészes-sóhajtottam, arra gondolva, hogy a szüleim számára igenis vészes lesz. A fiú mosolyogva bólintott és elengedett.
-Azt ki lehet bírni. Egyébként jól elintézted Szegecset és az ikreket is.
Szegecs. Tehát ők így hívják Ront. Én is elmosolyodtam és biccentettem.
-Most mennem kell. Apu már biztos kint vár.
A srác visszafordult a többiekhez.
-Oké, szia-vetette oda lazán, és máris belemerült a csevegésbe. Egy darabig még álltam ott hülyén, várva, hogy mond még valamit. Nem mondott. Már pont el akartam indulni, amikor még egyszer visszafordult. A napsugár pont rá vetült. Nagyon sötétbarna, szinte fekete haja volt és ugyanolyan színű szeme.
-Egyébként a nevem Will Grant. Te pedig Catharine Williams vagy, ugye?
Bólintottam.
-Örvendek-mosolygott rám még egyszer.
-Én is-suttogtam és elrohantam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése