Reggel a suliudvaron Will Grant egy harsány 'Hát szia, Williams!'-szel köszöntött, mire egy fásult hellót nyögtem oda nekik. Már pont vissza akartam fordulni közölni vele, hogy mégsem mehetek motorozni a szobafogság végett(na ezt azért sajnáltam), de utánam jött. A vállamra téve a kezét megállított.
-Hé, valami baj van?
Nem néztem a szemébe.
-Hát, anyumék a hétre szobafogságot rendeltek el. Nem mehetek senkihez és hozzám sem jöhet senki-hadartam, mert minél hamarabb vissza akartam térni képzelgéseim közé a farkasról.
-Ó, de kár! A motorozás lefújva-a hangja szomorú volt, de a tekintete vidáman csillogott. -Esetleg jövő héten? Száguldhatunk együtt, biztosíthatlak róla!
-Oké-biztosítottam, aztán elindultam befelé. Megint azzal a nem fájdalmas, de erős fogással ragadta meg a karomat. Türelmetlenül fordultam felé.
-Mi van?-mordultam rá. Ismét megzavarta a töprengésemet. Will hátrahőkölt a nyers modoromtól.
-Én csak...teljesen máshol jársz ma reggel-nyögte ki zavartan. Fintort vágtam rá.
-Na nem mondod. Amúgy igen, a nyelvvizsgám egyik tételét mondom magamban, de te mindig megzavarsz!-vágtam a képébe. Felemelt kézzel hátrált.
-Hű, bocsi.
És pont akkor kordult meg a hasam. Odakaptam a kezem, de késő volt. Will döbbent mosollyal nézett rám.
-Kicsit mintha éhes lennél. Mikor ettél utoljára?
-Ma reggel-hazudtam. Will a táskájára bökött.
-Adjak egy szendvicset?
-Milyet?-kicsit talán túl gyorsan és mohón kérdeztem. Will nevetett.
-Vaj, paprika, paradicsom, tojás.
Elfintorodtam.
-Fúj. Tartsd meg magadnak. Ilyen ehetetlen kaját nem kérek.
A hasam megint megkordult, de nem vártam meg, hogy a motoros bandavezér válaszoljon. Becsengetésig a padomra dőlve álmodoztam, nem törődve Gwendolyn csacsogásával.
-Tudod, a tegnapi incidens miatt még mindig haragszom egy kicsit. Komolyan gondolkodtam azon, hogy feldoblak apunak, de nem tettem. Úgyhogy jobb lenne, ha tisztességesen bánnál velem. Egyébként meg igazán figyelhetnél rám, ha hozzád beszélek! Biztos valami pasin jár az eszed... Várjunk csak! Miféle pasin? Ne már, hogy bepasiztál! Azonnal el kell árulnod, ki a szerencsés... a szerencsétlen! Nehogy véletlenül ugyanazt szemeld ki, mint én! Egyébként...
-Gwendolyn, neked van háziállatod?
-Dehogy van! Nem is kéne. Miért?
-Még jó, mert a végén miattad halna meg végkimerülésben-sóhajtottam és felálltam köszönni az épp belépő tanárnak. Gwendolyn a helyén ült és tátott szájjal kapkodott levegőért. A tanárnő figyelmeztetése térítette magához, úgyhogy vörös arccal felállt. Tisztán hallhatta mindenki, ahogy tökéletes fogait csikorgatja. Óra végén felpattant, hátradobta a haját, megigazította a ruháját és sértetten kivonult. A még mindig gyanúsan hallgató Ronon kívül mindenki kuncogni kezdett. rájöttem, hogy csak azért nem nevetnek hangosan, mert félnek a haragjától.
Órák után indultam a büntiterembe. Tegnap Gladys megmutatta az utat, ám azt se várta meg, hogy megköszönjem, mert elhúzott.Hála Gwendolynnak egy barátom sincs.
A felügyelőtanár álmatag tekintettel végignézett rajtunk, aztán közölte, hogy foglaljuk el magunkat csendben, de semmi mobilozás-zenéléssel. Páran csalódottan felhördültek, én pedig a mellém ültetett lányra pillantottam.
Hosszú, sötétbarna haja volt, amely lágy csigákban hullott le a derekáig. Én is ilyen hajat akartam, de a sajátom egyenes és egy idő múlva eltöredezik. A lány éppen olvasott, de olyan elmélyülten, hogy kétszer kellett szólnom neki, mire észrevett. Csodálkozó pillantással nézett előbb rám, aztán körbe a teremben. Gyönyörű, smaragdzöld szeme volt és apró szeplői. Ugyanolyan jól nézett ki apró hibáival, mint a fogszabályzós Gladys. A könyvére böktem.
-Mit olvasol?
Zavartan megnézte a könyvét, mintha nem tudná a címét. Vaskos, nehéz kötetnek tűnt.
-Dan Brown Da Vinci-kódját-felelte. Felcsillant a szemem.
-De hiszen az szuper! Én tavaly kölcsönöztem ki a könyvtárból.
A büntetést végigdumáltuk, még a háziban is segítettünk egymásnak. Kiderült, hogy a neve Caroline Walsh. Ő is a párhuzamos osztályba jár, mint Will Grant. Háromkor mosolyogva köszöntünk el egymástól és megbeszéltük, hogy másnap a kapuban találkozunk.
Otthon alig bírtam kivárni az öt órát. szerencsére már volt otthon ehető kaja(tejbegríz), úgyhogy félig-meddig jóllaktam. Aztán megnéztem a nasisszekrényt, hátha lelek még valamit. Két Twix-szel és egy csomag tortillával később elégedetten állapítottam meg, hogy negyed öt van. A maradék félórában olvastam, aztán rohantam a sínekhez. Anyunak gyanús volt a szitu, de lerendeztem azzal, hogy köveket megyek gyűjteni a vasúton. Még egy darabig nézett, aztán elengedett.
Megint félhomály volt, de ezúttal nem botlottam meg semmiben. A lábam valahogy érezte, hova kell lépni. A farkassal egyszerre érkeztem az erdő széléhez. Boldogan felkiáltottam, amikor megláttam. Már majdnem odarohantam hozzá, amikor rájöttem, hogy ő nem ember. Közben mindvégig félrebillentett fejjel nézett engem, mintha furcsállná az örömömet. Magamon is meglepődve leültem és nyugtatgatni kezdtem.
-Csak... örülök, hogy látlak. Azt hittem...felszívódsz. Hogy csak álom volt...-fakadtam ki az örömtől, a fejemet a térdemen nyugtatva. A farkas ott termett mellettem és nekem dörgölődzött. Meglepetten emeltem fel a fejem. A farkas szemébe néztem, és tisztán láttam benne az értelmet, az intelligenciát. Ez a csodálatos állat minden szavamat, minden tettemet érti. Olyan emberi volt a tekintete, olyan éles ellentétben állt minden mozdulata az állatságtól! Elém telepedett, és mélyen egymás szemébe néztünk.
-Ki vagy te?-kérdeztem, és megcirógattam a füle mögötti részt. A farkas sóhajtott. Már nem éreztem furcsának, hogy beszélgetek vele.
-Ugye ezek a találkozók rendszeresek lesznek?-kérdeztem aggodalmasan. A farkas szemrehányóan pillantott rám és bólintott. Megmosolyogtatott és meg is nyugtatott a viselkedése. Olyan meghitt volt köztünk a légkör, olyan békés. Biztonságban éreztem vele magam.
Az órámra néztem: fél hét. Mennem kell. Végigsimítottam a farkas hátát és hazaszaladtam. Egészen addig magamon éreztem tekintetét, amíg be nem léptem az ajtón.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése