7. Thomas

   A hét szinte elröpült. Délután bent maradtam letölteni a büntetést, és végig ott volt velem Caroline. Nagyon jó barátokká váltunk már ilyen rövid idő alatt. Megbeszéltük, hogy jövő héten majd átjön hozzánk, de addig is felváltva lógtunk egymás tantermében a szünetekben. A farkassal is találkoztam minden este. Egyre szorosabbá vált a köztünk kialakult kötelék.
   Angolon figyeltem fel a fiúra, aki engem nézett. Érdeklődéssel figyelt, nem kapta el a tekintetét egyszer sem. Zavart, hogy így bámul. Fészkelődni kezdtem ültemben, végigsimítottam a hajamon és huzigáltam a felsőm alját. A szemem sarkából a fiúra pillantottam, aki mosolygott. Viccesnek talál?! Ökölbe szorítottam a kezem. Még szélesebben mosolygott, én pedig még mérgesebb lettem.
   Végre kicsöngettek. A hónom alá csaptam a könyveimet és odatrappoltam az asztalához. Nyugodtan és lassan tápászkodott fel. Egyenesen nekiszegeztem a kérdést:
     -Nagyon érdekes és vicces voltam, ugye?
Rám nézett és mosolygott.
     -Igen-felelte nyugodtan. Nem pont erre számítottam. Zavartan tekergetni kezdtem egy hajtincsemet. Elindultunk kifelé a nyelvi előadóból.
     -És miért?-kérdeztem bizonytalanul. A srác nevetett.
     -Magad sem tudod, milyen érdekes vagy, eltaláltam?-kérdezett vissza csibészes mosollyal. Ritkán esett meg velem, de éreztem, hogy elvörösödöm.
     -Én, érdekes? Ugyan-legyintettem. A fiú mosolygott és hirtelen kezet nyújtott.
     -Egyébként Thomas Henderson vagyok.
Még inkább zavarba jöttem a szokatlan üdvözlési formától. Esetlenül szorítottam meg a kezét. Lehet, hogy kicsit túl erősen, mert meglepetést véltem felfedezni arcán, hogy aztán rögtön át is adja helyét a vidámságnak:
Thomas ismét nevetett. Duzzogva karba fontam a kezem, kissé nehézkesen a könyvektől. -Bocs-mormogtam és beléptem az osztályba. Thomas követett. Rengeteg szempár fordult felénk, de a legmérgesebb tekintet Gwendolyné volt. Nem értettem, miért dühös. Biztosan megint valami neki nem tetsző ,,divattalant" csináltam. Pff.
   Thomas lazán rátámaszkodott a padomra és figyelte, ahogy pakolok. Kissé ijesztő volt, hogy ilyen érdeklődve figyeli mozdulatomat. Zavaromban a tolltartómat is sikerült leejtenem, Thomas azonban gyorsan összekapkodta a tollaimat és mosolyogva visszaadta.
     -Nem kéne visszamenned a termedbe? Mindjárt csengetnek-mondtam, hogy eltereljem a figyelmet bénázásomról. Thomas arcán ismét meglepettséget véltem felfedezni, aztán harsány kacajra fakadt. Mindenki felénk fordult. Dühösen megrántottam a pulcsija ujját.
     -Igazán elárulhatnád, mi olyan vicces!-sziszegtem. Thomas rám vigyorgott.
     -Tényleg nem tudod, Cathy?
Hátrahőköltem.
     -Honnan tudod a nevem?
     -Az osztálytársad vagyok-árulta el Thomas, és ismét röhögőgörcsöt kapott. Az asztalra csaptam, akkorát, hogy még a dühösen figyelő Gwendolyn is megijedt.
     -Tudod, nekem nem a körbelesés volt az első dolgom!
     -Valószínűleg a második se-vihogott a fiú. Mérgesen ragadtam meg a karját:
     -Akár a helyedre is ülhetsz!
Meglepődtem. Meglepően izmos volt a karja. És hűvös, mintha csak fázna. Megszorítottam ugyanennyire hideg ujjait.
     -Te jó ég... fázol?
Thomas elmosolyodott, mintha egy olyan viccen szórakozna amit csak ő érthet.
     -Egy kicsit.
     -Egy kicsit?! Eredj a radiátorhoz!-löktem a fűtőtest felé, ám meg se bírtam mozdítani. Úgy állt a padom előtt, mint a cövek. Döbbenten meredtem a kezemre. Nem létezik, hogy ilyen gyenge legyek!
   Thomas észrevette a meglepődésem. Az arcára néztem.
   Észrevettem azt, amit már korábban is kellett volna: Thomas Henderson eszméletlenül gyönyörű volt. Nem azon a szívdöglesztő módon, hanem... csak úgy. A haja vörösesszőke volt, a szeme pedig világos aranybarna. A bőre fehér, azonban nem színtelen. Az arca, a vonásai szabályosak, mintha valaki kézzel alkotta volna meg. Nem, még kézzel sem lehet ilyen tökéletesen megformázni. Thomas hosszú szempilláit, íves ajkait bármelyik lány megirigyelhette volna. Bizonyára sok szívet összetört már, olyan könnyű volt belé szeretni.
   Én azonban csak pár másodpercig hagytam, hogy elbűvöljön szépsége. Persze, hogy gyönyörű, de nem az én típusom. És nem éreztem iránta semmiféle ,,első-látásra-szerelmet". Számomra még mindig Thomas maradt, aki úgy bámult a nyelvi teremben és akit nem ismertem meg. Thomas is érzékelte gondolatmenetemet, mert mosolyogva lehajtotta a fejét. Aztán óvatosan végigsimított az ujjaimon, mint egy lepkeszárny, és a széke mögé állt. Pont abban a pillanatban, amikor nyílt az ajtó és belépett Cody néni. Döbbentem néztem rá: a padja pontosan a miénk mellett volt. Ő azonban csak kacsintott egyet és leült. Csalódottan nézhettem, ugyanis még hangtalanul, csak az ajka mozgásával ezt adta tudtomra: holnap. Holnap mi? tátogtam vissza. Ő azonban legyintett egy aprót és a jegyzeteibe temetkezett. Padtársa, egy szemüveges lány irigyen bámult rám. Sőt, féltékenyen. Pont úgy, mint Gwendolyn. Szóval ez a baja...
   Én is szemüveges voltam másodikos korom óta. Sosem bántam, hogy hordanom kell, és az sem érdekelt, ha sértegettek érte. Ezeket a szidalmakat elengedtem a fülem mögött(bár a többit is el tudtam volna...). Most, kilencedikben is szemüveget kellett hordanom. Sok macerával járt: mi van, ha tesin nekidobják a labdát, ha eltörik, ha koszos lesz... Nem bántam.
   Thomas óra közben már nem csinált semmit, de mindvégig sejtelmesen mosolygott. Ez legalább annyira zavart, mintha papírral dobált volna(ezt egy mögöttem ülő, pattanásos srác tette). Még mindig nem tudtam mire vélni jókedvét.
   Csöngetés után-ez volt az utolsó óra-mindenki elviharzott. Gwendolyn majdnem rádobta a retiküljét a kezemre. Dühösen mutatott felém francia manikűrözött körmével:
     -Erről majd holnap beszélünk! Ne reménykedj benne, hogy elfelejtem!
A hátamra dobtam a táskát és a karomra a dzsekim. Elég meleg volt ahhoz, hogy levehessem.
     -Gwendolyn!-szóltam utána.
Kelletlenül visszafordult. Észrevettem, hogy ott áll mellette a húga is.
     -Nem is reménykedem-mondtam neki mosolyogva, aztán kiléptem mellette az ajtón.