17. Becsapva, elhagyatva

   Első ijedelmem rögvest elmúlt, amint felismertem a farkasomat. Boldogan rohantam oda hozzá és magamhoz szorítottam. Meglepetten ficánkolni kezdett.
     -Végre, te kis csavargó! Nagyon fájt, hogy egy időre cserben hagytál... El sem tudod képzelni, hogy hiányoztál! A nélküled töltött esték...
   Azt hittem, megint hülyének érzem majd magam, de a farkas szemének csillogásától minden bánatom tovaszállt. Nem érdekelt, hogy Will elmenekült, nem érdekelt, hogy Adelheid utál, nem érdekelt, hogy csodabogár vagyok. A Greenhold ikrek az eszembe se jutottak. Boldogan lekuporodtam a farkasom mellé a fűbe, magam alá gyűrve a kabátomat. Az idő még nem melegedett fel eléggé, de állat barátom reszketésemet látva szorosan mellém feküdt. Euforikus állapotba kerültem, nem érdekelt már semmi, csak hogy itt a farkasom és én. Még csak félhomály volt, de elbóbiskoltam egy kicsit. Pár percre csak, rögtön fel is riadtam.  Megsimítottam élő hősugárzóm fejét.
     -Tudod, én eddig sehol se tudtam igazán beilleszkedni. alsóban még csak-csak, de felsőben az általánosban... Végre úgy érzem, hogy tartozom valahova. És itt vagy nekem te... Meg Caroline, Thomas... és Will. Mind a két fiú különleges a maga módján. Thomas például vámpír, vámpírcsaláddal és rendkívüli képességekkel. Minden vámpírnak van egy különleges képessége: Jessica, telepatikusan tud mozgatni dolgokat, Theo pedig gyógyító. Meggyógyította a kezemen a horzsolást és a vért is jól viselte, ami szivárgott belőle. A sebet egyébként Adelheid, egy szőke vámpír okozta, aki hallja azokat a gondolatokat, amik kapcsolatban állnak vele. Dan pedig képes irányítani engem. Az írisze ezüstössé válik egy színrobbanás keretében, aztán már ott is a hangja a fejedben, ami ellen semmit sem tehetsz. Dan-nek sikerült rávennie, hogy támadjam meg Thomast. Azonban az akció rosszul sült el, ugyanis Thomas reflexből átdobott a szobán és a falhoz vágott...-a farkas itt rémülten felpillantott. Végignézett rajtam, majd kérdőn félrebillentette a fejét.
     -Tudom, tudom. furcsa, hogy semmi bajom sincs, ugye? Pedig elvileg már halottnak kéne lennem az ütközés és a becsapódás erejétől. Képzed, a falban még nyomot is hagytam!
A farkas rámnézett és csúfondárosan kilökte a nyelvét.
     -Hidd el, így van! A hátam iszonyatosan fájt, de semmim sem tört el. Henderson-ék pedig kijelentették, hogy tuti más vagyok, mint a többi ember.
A farkas megnyalta az arcomat, én pedig nevettem.
     -Olyan jó, hogy legalább te eljöttél, mert Will is elmenekült tőlem...
A hatalmas állat felpattant és nyüszített. A fejét rázta és aggodalmasan kaparta a földet. Szomorúan pillantott rám.
     -Mi a baj?-suttogtam, mire berohant a fák közé.
     -Ne, kérlek! várj!-kiáltottam és utánanyúltam. Azonban a sötétből nem a farkas bukkant elő, hanem Will. Csak póló és farmer volt rajta.
     -Minek kellett visszajönnöd? Elijesztetted a farkasomat! Tűnj el, gyáva vagy, megfutamodtál!-kiáltottam. Ő szomorúan rámmosolygott.
     -Eszerint a farkasod vagyok?
Megdöbbentem.
     -Mikor hívtalak én így?
Will oldalra fordította a fejét. Annyira emlékeztetett ez a mozdulat valakire... A farkasra, aki az előbb eltűnt az erdőben, és Will jött elő helyette.
   A kép a fejemben összeállt: eltűnő Will... felbukkanó farkas. és fordítva... Egy intelligens állat, aki nem fél tőlem, de nem is veszett... a farkas láthatóan értette, mit beszélek. És Will tud mindenről, amit az állatnak mondtam. A felettébb különös viselkedésű és hatalmas farkasnak. És Will megmondta, hogy ő sem egy átlagos emberi lény...
     -Nem. Ezt nem tehetted-mondtam lassan, ökölbe szorított kézzel, próbálva fékezni a dühömet. -Ez, ez lehetetlen. Nem csaphattál így be engem...-Willre néztem, megerősítést várva. A fiú azonban lehajtotta a fejét és semmit sem szólt.
     -Hogy tehetted ezt velem? én megbíztam benned!-dühöm a felszínre tört, nem tudtam tovább fékezni. Willre rontottam, ütlegelni kezdtem. Nem sokáig, kezeim erőtlenül lehullottak, én pedig a földre rogytam. Will mellém guggolt és átkarolt. fáztam, de nem érdekelt; leráztam a kezét.
     -Ne...ne...-ennyit tudtam kinyögni.
     -Én el akartam mondani egy idő múlva, de nem gondoltam, hogy Henderson ilyen hamar leleplezi magát... Sajnálom, Cathy!
     -Most hatalmasat csalódtam benned. Kérlek, menj el!-toltam el magamtól Willt. Könyörögve fogta meg a kezemet.
     -Kérlek, Cat! Én nagyon megbántam ezt az egészet! Legalább hadd vigyelek haza!
     -Azt mondtam, tűnj el!-morogtam és ellöktem Willt. Hülye ösztöneim megint működésbe léptem, így sikerült nekidobnom a fiút egy fának. Döbbenten tápászkodott fel.
     -Szóval ezt értetted furcsaságok alatt!
Nem válaszoltam, felpattantam és rohanni kezdtem, kabáttal a kezemben. Gyorsabban futottam, mint máskor: 10 perc múlva kifáradva értem a házunkhoz, pedig az iskolatáskát is cipelnem kellett. Könnyektől homályos látással léptem a lakásba. Anyu döbbenten kapott a karjai közé.
     -Te jó ég, kicsim, mi történt?
     -Egy ufó vagyok!-bőgtem, mire anyu felnevetett, de kissé erőltetetten.
     -Mért lennél az, kicsim?
     -Mert időnként nagyon erős vagyok. Meg halk. És gyors. Kiélesednek az érzékeim. szörnyű, mert sose tudom, mikor jön elő és múlik el...
     -Ne sírj, kincsem, minden rendben lesz!-nyugtatgatott anya, de kihallottam a feszültséget a hangjából. Megráztam a fejem és felszaladtam a szobába. Megszokásból kinéztem az ablakomon: természetesen ott állt Will, farkas alakban. Talán azt hitte, meghatódom és lemegyek hozzá, mintha mi se történt volna. De nem mentem le, hanem inkább lehúztam a redőnyt. Nem kívántam vacsorát, lefeküdtem. Álomba sírtam magam, de még sokáig hallgattam a kintről jövő nyüszítést. Közvetlenül elalvás előtt eszméltem rá: Will is Cat-nek hívott.