Hétfőn ismét Thomas vitt suliba. Átkarolta a vállam, úgy ballagtunk befelé. Közben végig a vasárnapi, erdőbeli csókon járt az eszem. Persze, tökéletes volt, ahogy az egy vámpírtól el is várható. Azonban hideg is, és... nem vágytam rá.
Most pedig ott ballagtunk a suli felé egymás mellett. Egy íratlan törvény szerint mi már egy párnak számítottunk... A hír futótűzként terjedt a suliban, mindenki minket nézett. De... én nem akartam.
A legjobban Will reakciójától tartottam. ahogy beléptünk a kapun, megpróbáltam eltolni magamtól Thomast, de nem engedte.
-Félsz Grant reakciójától? Hadd örüljön már nekünk!-szorított magához. Most az egyszer nem örültem neki, hogy végre egy fiú magasabb nálam: szinte elvesztem vámpírom karjai között. Nem volt túl jó érzés.
Jól gondoltam. Will feszülten álldogált a motorok és haverjai mellett, szemével engem keresett. Nem bírtam állni elszörnyedt tekintetét, lehajtottam a fejem. Thomas kárörvendően nevetett, mire oldalba böktem. Csak egy kicsit fájt... nekem.
-Ne már!-sziszegtem a fogaim közt. Észrevettem, hogy Will elindult felénk. Kezét ökölbe szorította, teste remegett a dühtől. Nagyon helyes volt így is, de megrémisztett a találkozás gondolata. Megpróbáltam magam kitépni Thomas szorításából.
-Engedj el! Nem akarok beszélni vele!-de erősen tartott, így nem tudtam szabadulni. Elszörnyedve temettem a kezembe az arcom. Ekkor odaért Will.
-Hát mégsem tartottad magad távol tőle?-intézte hozzám az első kérdést. Hangja és tekintete megvetésről szomorúságról és valami nekem ismeretlenről tanúskodott. Sikerült valamivel megbántanom ezt az alig ismert, kedves fiút. Thomas gonoszan Will-re mosolygott.
-Úgy látszik, ezt a meccset is elvesztetted.
-Ez nem holmi meccsről szól!-Will már majdnem nekiugrott Thomasnak. Lehet, hogy barátok voltunk, de nem bántam volna, ha kicsit elnáspángolná valaki a vámpírbarátomat. Az a gonosz vigyor...
Hirtelen sikerült hátralökni Thomast. Mind a hárman megdöbbentünk, hogy sikerült. Dühösen rámordultam:
-Úgy vigyorogsz, mintha a saját tulajdonod volnék! Vedd tudomásul, hogy ez szimplán barátságig terjed! És nem kéne így bánnod Will-lel!
Will szomorkásan rámmosolygott.
-Köszi, Cathy. Így édesebb a fájdalom...
Legyintettem, de a második mondatot nem tudtam hova tenni.
-Mindent tudok Thomasról, amit te is. És nem félek tőle. Azonban, ha továbbra is így viselkedik, lehet, hogy kap tőlem!-néztem szigorúan a vámpíromra. Egész jól eltaszítottam magamtól, csak tudnám, hogy tettem. Sajnos már egy csepp erőt sem éreztem a karjaimban.
-Biztos, hogy mindent tudsz róla?-kérdezte gyanakvóan Will. -A... képességéről is?
-Miféle képesség...-ráncoltam a homlokom. Thomas előreugrott(inkább suhant)és megragadta Will karját.
-Ez tiltott téma, világos?-morgott rá. Megfogtam a karját.
-Thomas, kérlek, ne!
Thomas felém fordult és a karomra tette a kezét. Megtántorodtam. Will kitépte magát a szorításból és lelökte rólam Thomas kezét.
-Legalább őt hagyd békén!
Thomas dühösen rávicsorgott. egy alaposan szemlélődőnek feltűnhetett, hogy a szemfoga kissé hegyesebb a megszokottnál. És élesnek is tűnik...
Will elé álltam.
-Nem hagyom, hogy indokolatlanul bántsd!
Thomas egy utolsót mordult.
-Miért kell mindenbe beleszólnod?-sziszegte és elindult befelé. Nem tudtam, kinek szánta az utolsó mondatot. Will megveregette a vállam(ő is magasabb tőlem. Thomas és ő mindketten 2 méter körül vannak!), majd a haverjai felé nézett.
-Mit értettél a képesség alatt?-kérdeztem óvatosan. Will megrázta a fejét és komoran válaszolt.
-Őt kérdezd. Olyan őszinte, pont a legfontosabbat felejti ki a meséből... egyébként mennyire komoly ez a dolog köztetek?-láttam rajta, hogy fél a választól Elmosolyodtam.
-Semennyire. Tegnap elcsattant egy csók az erdőben, még csak nem is járunk...
-Az erdőben?!-szakított félbe Will. -Abban a faluszéli elhagyatottban, ahová senki se jár...?
-Igen. Ott mondta el és mutatta meg, mi is ő.
-Veszélyezteti az életed-morogta Will. -És nem ráz ki tőle a hideg?
A csókra gondoltam a fák között. A csókra, amit nem is élveztem annyira. Will látta a habozásom és nevetett.
-Vagyis nem tetszik neked!
-Hát... nem, nem túlzottan. Szép, mert... mert az ami, de nem vagyok beleesve.
Will cinkosan rám kacsintott.
-Ezek szerint nekem is van nálad esélyem?
Elkomorodtam. Na most jön a java.
-Addig, amíg el nem mondod, miben különbözöl az átlagemberektől, semmiképpen sem.
Arcán meglepetés suhant át, aztán Will is elkomorodott.
-Vagyis sejtesz valamit.
-Igen. És tudni szeretném az igazat-mondtam és sarkon fordultam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése