10. Származás

   Vasárnap már haza is engedtek. Figyelmeztettek, hogy egyek rendesen és pihenjem ki magamat.
   Délután Thomas felhívott. Hogy honnan tudta a mobilszámomat, az rejtély.
     -Szia!-a hangjától megbizseregtem. Ebben a fiúban van valami megmagyarázhatatlanul különleges, pont mint Willben. -Na, jobban vagy már?
     -I...igen-a hangom remegett, alig bírtam kinyögni ezt az egyetlen szót. Utáltam, hogy ilyen hatással van rám... Thomas nevetett.
     -Volna kedved eljönni egy kis túrára? Nem nagyra, csak a közelben...
Anya bólintott a terv hallatán, csupán annyit kötött ki, hogy legyek itthon 5 órára. Boldogság öntött el.
     -Mehetek!-ujjongtam a telefonba. Thomas elköszönt és 5 perc múlva már kopogott az ajtón. Meglepődve engedtem be.
     -Gyors voltál.
     -Te pedig csinos vagy-mosolygott rám. Elfordultam. Vajon tényleg csinosnak látott melegítőben, tornacipőben és pufi dzsekiben, vagy hazudott? Nem tudtam megmondani.
   Tényleg a közelbe mentünk, egy elhagyatott telepre. Állítólag tilos volt  belépés, de Thomas a tábla láttán csak legyintett. Átbújtunk a szögesdrót résén és lekuporodtunk pár kartonhalomra. Egy darabig élveztük a csendet, aztán Thomas hirtelen megfogta a kezem. Sőt, megragadta, és magához húzott. Meglepődtem.
     -Mit tudsz rólam, Catharine?-kérdezte és mélyen a szemembe nézett. Zavart a közelsége, így hátrébb próbáltam húzódni, de nem engedett. Végiggondoltam a közös emlékeinket. Van benne valami gyanús?
   A tegnapi rohamom. ami után kórházban kötöttem ki... Thomas szerint egy pockot hallottam meg. De honnan tudta, hogy valóban pocok volt?
     -A tegnap-merevedtem meg. -Állatszagot éreztél. És tudtad, hogy mi váltotta ki a... rohamomat. De hogy?...
     -Ez az, amit szeretnék elmondani. Sőt, inkább megmutatni!-Thomas feltápászkodott, de közben húzott magával. Odavitt egy romos kőépülethez.
     -Látod ezt a falat?-suttogta. Végigsimított rajta. -Tömör kő...-hirtelen meglendítette a kezét és átütötte a falat. Csak úgy, mintha papírba vágta volna az öklét. Egy dinnyényi rés maradt utána. Elkerekedett szemmel bámultam. Elém tartotta a kezét: egy karcolás sem volt rajta, nem is fájt neki az ütés. A falnak nyomott.
     -Maradj itt!-kérte élénken csillogó szemmel, aztán sarkon fordult és eltűnt. Döbbenten figyeltem, ahogy előlép a tőlem 100 méterre levő bozótosból. aztán megint eltűnt. Olyan gyorsan mozgott, hogy nem tudtam követni a szememmel. Valaki ekkor megragadta a vállam: ijedten fordultam hátra, kezemet védekezésre készen felemelve. Azonban csak Thomas volt az, aki az arcom láttán jókedvűen felnevetett.
     -Azt hittem, rosszabbul fogod fogadni. De még mindig nem futottál el! Vagy csak földbe gyökeredzett a lábad?-cukkolt. Még mindig döbbenten néztem rá. Nem tudtam felfogni, hogyan közlekedhet ilyen könnyedén fénysebességgel...
   Hirtelen a karjai közé kapott és futni kezdett velem. Nem is futni, száguldani. Ijedten, de izgatottan néztem, milyen észveszejtő sebességgel szlalomozik az akadályok között. A telep másik szélén nem volt kerítés, hanem egy erdő, sűrű és homályos. Egyenesen oda szaladt be velem. Ugyanolyan hirtelen fékezett le és állított talpra. Szédültem, meg kellett kapaszkodnom egy ágban. Thomas ismételten nevetett.
     -Szédületes, mi?
Már magamhoz tértem előbbi kábulatomból. Felvillanyozódva kérleltem:
     -Még! Ez szuper!
Azonban Thomas mosolyogva csóválta meg a fejét.
     -Nem akarod inkább megnézni, hogyan dőltök ki egy fát a kisujjammal?
     -Áhh, az csak emlékeztet a gyengeségemre-legyintettem. A fákat kezdtem kémlelni. Örvendezve kiáltottam fel.
     -Ezt meg kell másznom!
   Már indultam is volna, ha Thomas nem ragad meg. Kissé furcsállva nézett rám.
     -De hát...
     -Ne! Most fát mászok!-tromfoltam le és mászni kezdtem.
   Ismeretlen ösztöneim ismét beindultak. A kezem és a lábam önállóan kereste a kapaszkodásra alkalmas ágakat. Egy perc múlva már a fa felénél voltam. Itt meg kellett állnom, mert a törzs már nem bírt volna el. Diadalmas kiáltva néztem le Thomasra...aki kb. 15 méterrel volt alattam. Döbbenten néztünk egymás szemébe. Aztán megszólalt.
     -Nem akarsz lejönni?
Görcsösen fogódzkodó kezemre néztem.
     -Nem biztos, hogy le tudok. Lehet, hogy leesek!-vontam vállat. Thomas hitetlenkedve nézett fel.
     - Akkor hogy mentél fel és minek? És ha eltöröd valamidet?
     -Olyan nincs-kezdtem el lefelé kapaszkodni.
   Sajnos már nem segítettek ismeretlen érzékeim. Sokkal nehezebb volt lefelé mászni így, mint felkapaszkodni. Thomas ijedten felkiáltott, ahányszor csak megcsúsztam. Félelme nem volt alaptalan: hirtelen letört az egyik ág, amibe kapaszkodtam és zuhanni kezdtem.
   Láttam, hogy Thomas oda áll, ahova esnem kellene. Én azonban nem törődtem ezzel: kapaszkodásra alkalmas ágat kerestem. Sikerült is megfogódzkodnom, kb. 5 méterrel a föld fölött. Thomas meglepetten figyelt. A pulcsim felcsúszott, egy darabon szabadon hagyva a derekamat. Zavaromban húzgálni kezdtem a pulcsimat. Fel sem tűnt, hogy egy kézzel tartom magam, amíg Thomas meg nem szólalt.
     -A szépítkezés nem ért volna rá a földet érés után?
     -Nem-feleltem. 5 méterről már könnyedén lemásztam. Az utolsó ágról egyenesen Thomas elé ugrottam. Mosolyogva vártam a dicséretet, ám ehelyett szidást kaptam.
     -El tudod képzelni, hogy összetörhetted volna magad a karjaimban?
     -Nem is biztos, hogy a karjaidba érkeztem volna-mondtam durcásan. -És miért törtem volna össze magam?
     -Üss meg-válaszolt halkan Thomas. Elém tartotta a karját, amiről már felgyűrte ingét. -Csapj rám! De ne túl nagyot!
   Furcsállva vágtam a kezére, nem tudtam, mit akar ezzel. A következő pillanatban megtudtam: a bőre kemény volt, mint valami szikla. Fájdalmas arccal lengettem meg a kezemet.
     -Miből vagy te, kőből?-most, hogy kikerültem az euforikus állapotból, elkezdtem töprengeni, mi is Thomas valójában. Egy tippem se volt.
   A fiú hátrébb ment pár lépéssel.
     -Tudni akarod, mi vagyok? Magadtól nem hiszem, hogy rájönnél. elárulom, de kétségbe fogsz esni...-habozott. Nem akart veszélynek kitenni engem... Dühös lettem.
     -Elmondod végre?-förmedtem rá. Thomas mosolygott, felemelte a fejét és rám nézett.
     -Vámpír vagyok.
   Hátrahőköltem.
     -Micsoda?
     -Vámpír-ismételte meg. Olvastam vámpírokról: erősek, gyorsak, minden érzékük rendkívül kifinomult és szinte teljességgel halhatatlanok. Vagyis tökéletes vadászok, ragadozók... gyilkosok. Vérrel táplálkoznak... Önkéntelenül is a torkom felé nyúltam. Körülnéztem: elhagyatott, sűrű erdő. Ha Thomas meg akart volna ölni, senki sem hallotta volna sikolyomat...
   A fiú kitalálhatta gondolataimat, mert keserűen felnevetett.
      -Senkit sem akarok megölni. és nem csinálok belőled új vámpírt sem.
Ezzel valamennyire megnyugtatott.
     -Akkor mégis mit akarsz tőlem?-nem remegett a hangom és a szívem sem vert őrült ritmusban. Valami ismételten eluralkodott fölöttem: bódító nyugalom...
   Elszakítottam a tekintetemet Thomastól. Ő halkan felnevetett.
     -Most közöltem veled, hogy vámpír vagyok, és te nem is félsz. Hihetetlen.
     -Nem hát-mondtam bátran és közelebb léptem hozzá. -Tudom, hogy nem fogsz kárt tenni bennem.
     -Ne légy benne olyan biztos-morogta Thomas.
     -Mégis az vagyok-léptem közvetlenül elé. Thomasra néztem, ő rám. Most már tudtam, hogy ő más... De csak ő?...
   Ekkor magához húzott és megcsókolt.