28. Kísérlet

   Éjfél előtt 5 perccel felkeltem és valamennyire felöltöztem. Cipő nélkül másztam ki az ablakpárkányra, ahol Will már várt.
     -Nem voltam benne biztos, hogy jössz. Már azon gondolkodtam, bezörgetek, amikor kinyitottad az ablakot.
Rámosolyogtam, majd csukott szemmel nagyot szippantottam a levegőből. Szememmel mindent tisztán ki tudtam venni még sötétben is, szemüveggel pedig élesen is láttam. Will felé fordultam, akinek az arca szinte ragyogott a rávetülő holdfényben. Gyönyörű volt, mint mindig, minden formában.
     -Te is tisztán látsz a sötétben?
     -Nem. Pontosabban látom a dolgok körvonalát és a szemem élesebb, mint az átlagembereké. De koromsötétben, egyetlen fénysugár nélkül csak feketeséget látnék. Mondd, milyen a sötétben látás?
     -Olyan tisztán látom a dolgokat, mint nappal. Nem látom világosnak az éjszakát, ugyanolyan sötét, mégis mindent kiválóan ki tudok venni. Például ott azon a háztetőn-mutattam a távolba-van egy öt centi körüli fűszál. És az udvarában az egyik fűcsomó tövében egy zöld söröskupak.
Will erősen fókuszált, majd felnevetett.
     -Igazad van, tényleg ott vannak. De hiába éles a szemem, nekem jobban kell erőlködnöm egy kicsit, hogy tisztán kivehessem.
Felsóhajtottam.
     -El sem tudom képzelni, hogy mi lehetek én. Alkalmanként előtörő rohamok, kiélesedő érzékek, gyors futás, azonban ugyanolyan fáradékony vagyok, látok a sötétben, időnként előtörő viszonylag nagy erő...
     -Ne felejtsd ki a múltkori rosszullétedet!
Legyintettem.
     -Az akármi lehetett!
Will megfogta a kezem és mélyen a szemembe nézett.
     -Cathy, arra a néhány másodpercre halottsápadt lettél, az arcod pedig eltorzult a kíntól.
     -Bármi más is lehetett!
     -Nem érdekel! Rémes volt nézni, ahogy szenvedsz, mert én...-amilyen hirtelen kifakadt, olyan hirtelen hallgatott el Will. Felkaptam a fejem.
     -Mert te mi?
     -Nem érdekes.
     -Nekem igen.
     -Cathy.
     -Ha nem mondod el, leugrok-tápászkodtam fel. Will mérgesen visszanyomott.
     -Állj le! Semmi olyasmi, amiről neked tudnod kéne.
     -Egy ideig arról se tudtam, hogy át tudsz változni farkassá!-sírtam el magam. Szuper, bőgök, mint egy ovis. Will rémülten magához húzott.
     -Ne, ne sírj kérlek!-vigasztalt, de úgy ellöktem magamtól, hogy majdnem leesett a párkányról.
     -Köszi, hogy tönkretetted a napomat!
     -Elmúlt éjfél, emlékszel...-szólt csöndesen Will. Megtöröltem a szememet és az arcomat.
     -Teszteljük le, mit tudok.
     -Ezt hogy érted?-kérdezte Will gyanakodva.
     -Ha más vagyok, mint a többi ember és nem halok meg attól, ha egy vámpír nekivág a falnak, akkor az innen leesést is túlélem, nem?
     -Lehetséges, de innen nem fogsz leesni. Megakadályoznám, hogy lezuhanj-a hangja gyengéd volt, de ő maga erősen tartott.
     -Igen?-mondtam. -Ezt nem fogod!-és levetettem magam, kitépve a kezem a fogásából.
Nem eshettem sokat, mert Will megragadta a kezem és visszahúzott.  Fél testtel ismét a párkányon feküdtem.
     -Megőrültél! El fogod törni valamidet!
Ficánkolni kezdtem.
     -Nem őrültem meg, csak tesztelem a képességeimet. És engedj el kérlek, vagy neked fog fájni.
Will megpróbált felhúzni, mire én reflexből felé lendítettem a kezemet. Azonban nem megütöttem, hanem megkarmoltam. A körmeim megcsillantak a holdfényben, majd Will kezébe vágtam őket. Will lélegzete elakadt, kezét a szájához kapta, hogy ne kiáltson fel kínjában. A csuklómat is elengedte, de már késő volt. Egy utolsó lendületet vettem és ellöktem magam.