Pontosan becsöngetéskor léptem be az ajtón. Thomas már a helyén volt-és Gwendolyn is. Ahogy meglátott, felpattant és átkozódni kezdett.
-Nem járhatsz Thomas Hendersonnal! Ő az enyém! Nem lehet meg hamarabb neked, mint nekem! Érted? Szakítanotok kell!
Nem zavarta, hogy az emlegetett srác is a teremben van. Thomas lehajtott fejjel mosolygott magában. Felemeltem a kezem.
-Tudod mit, Gwendolyn? Tessék, viheted!-nyújtottam ki a kezem Thomas felé. Ő meglepetten pillantott fel. Gwendolyn egy darabig még tétovázott, aztán odarohant hozzá. Kissé kárörvendően vámpír haveromra mosolyogtam. Ha ő bántja Willt, akkor megleckéztetem őt. Gwendolyn rohamos udvarlásba fogott, de pechjére a tanár belépett és kihívta felelni. Saaajnos, Gwendolynka nem tanult, így alig bírt összedobni egy hármast. A helyére érve dühösen sziszegett felém.
-Belehaltál volna, ha súgsz?!
Végiggondoltam. Segíteni a lánynak, aki örökké lealacsonyító megjegyzéseket tesz és az első napon leégetett?
-Igen-válaszoltam egyszerűen és felírtam az óraszámot.
Thomas szünetben alig bírta levakarni magáról az ikreket(Gwendolyn a testvérét is bevonta a buliba, nagy örömömre). Lehet, hogy szupergyors, de azért az ikrek is kitettek magukért. Dühösen támadott le becsengetéskor a folyosón, amikor valamennyire már lenyugodtak az üldözői.
-Ez most mire volt jó?!
-Mondtam, hogy hagyd békén Willt!-vigyorogtam rá. Pont egy extra nagy sonkás-tarjás-löncshúsos szendvics közepénél jártam. Thomas döbbenten figyelte, mekkorákat harapok belőle.
-Mennyit hoztál te ebből?
-Egyet már megettem, de van még egy ugyanilyen-vontam vállat. -Egyébként honnan tudod az ilyesféle élelemmel kapcsolatos...dolgokat?
-Én is voltam ember!-pillantott rám szemrehányóan Thomas. Mosolyogva haraptam bele a kenyérbe.
-Nehéz elképzelni, milyen lehettél-mondtam a falat lenyelése után. Thomas felvillanyozódott.
-Eljössz hozzánk délután? Megismerheted a családomat, és talán fotókat is találok...
Félrenyeltem.
-Ki van csukva! Sosem voltam jó beszédpartner, utálom az ismerkedéseket és a kínos helyzeteket. Soha.
-Nem érdekel az, hogy a családom minden tagja vámpír?
Legyintettem.
-Ha veszélyesnek tartanád ezt a látogatást, nem ajánlottad volna fel.
-Utálom, amikor így átlátsz rajtam-fújt bosszúsan Thomas. Vigyorogva haraptam a szendvicsembe... aminek a helyén már csak levegő volt.
-Ó-mondtam meglepetten, és elővettem a másikat. Thomas azonban nem engedte, hogy megkezdjem.
-Hagyj későbbre is. És becsengettek-alig mondta ki, a csengő kolompolni kezdett. Dühösen hozzávágtam egy szalvétagalacsint.
-Menj a csodába a felvágósságoddal!
A szemem sarkából még észrevettem, ahogy Will beinal a termébe. Ökölbe szorított kézzel mentem vissza az osztályterembe, Thomas-szal az oldalamon.
-Will azóta kerül engem, mióta megkértem, hogy vallja be, mi is ő valójában.
-Hát tudod, hogy ő is...más?
-Igen.
A beszélgetést nem folytathattuk, mert Thomas észrevette a tanár közeledtét. Beinaltunk a terembe: nem kételkedtem egy vámpír megérzésében. Gwendolyn mellettem aludt a padjára dőlve. Nem értettem, mi van vele, de rázogatni kezdtem. Pont akkorra keltettem fel, mire belépett Cody néni. Gwendolyn egy darabig álmos tekintettel nézett a világba, aztán visszadőlt a padra. Úgy hagytam. Ha aludni akar, hát aludjon. Ráadásul Cody néni is kiszúrta és adott neki egy figyelmeztetést. Gwendolynt nem érdekelte túlzottan.
Ez volt az utolsó óra, szóval összepakoltam és már indultam volna, amikor valaki megállított. Persze, hogy Thomas volt, aki olyan, de olyan megható és könyörgő arccal nézett rám... Dühösen megráztam a fejem.
-Jól van, megyek hozzátok! Csak írok egy SMS-t...-kiballagtam a folyosóra és futni kezdtem. Hosszú lábaim segítettek a gyors futásban, de mit reméltem? Thomas egy másodpercen belül utolért. Szembe fordított magával.
-Mégis, mit hittél?-kérdezte vígan.
Elkeseredtem.
-Nem akarok menni-erőtlen tiltakozás volt, de Thomas megállt.
-Tulajdonképpen miért is akarod elkerülni ezt a találkozót a családommal?
-Mert ha félreértik... És nem tudom majd, hogy tegezzem-e őket... És hidegek lesznek, mint te... Hoppá!-elhallgattam, de későn. Thomas aggódva vonta föl a szemöldökét.
-Túl...hűvösnek találsz?-kérdezte halkan. óvatosan bólintottam.
-Kiráz tőlem a hideg?-folytatta csalódottan. Tiltakoztam.
-Nem. De nem tekintek rád úgy, mint egy fiúbarátra...érted. Szóval remélem, nem úgy mutatsz majd be, mintha járnánk. Mert... én nem így érzek.
-Persze, hogy nem-bólintott Thomas, de kihallottam hangjából a csalódottságot.
Már elindultunk, amikor Thomas felmordult, én pedig egy kezet éreztem a vállamon. Will Grant volt az, bőrdzsekiben, kócos hajjal és helyesebben, mint valaha.
-Gondolkodtam a...dolgon-kezdte tétován. Leállítottam.
-Hajlandó lennél elmondani, mi is vagy te?-tértem a lényegre. Bólintott.
-Oké. Holnap gyere elém. Majd a suli felé menet elmondod. A címem...
-Az nem jó...-mondta Will bocsánatkérően. -Nekem is szabad tér kell!-pillantott gúnyosan Thomasra. Thomas válaszul ismét felmordult.
-Rendben. Ma ötkor ugyanott, ahol Thomas-szal voltam...akkor. Megfelel?
-Igen, de...
-Akkor ötkor a kis erdőben. Szia!-köszöntem el, azzal magammal húztam Thomast.
-Kérdezhetek valamit?-már Thomas kék Audijában ültünk.
-Mit?-mosolygott rám vámpír haverom. elégedett volt, mert elérte a célját. Engem meg előre is kirázott a hideg. egy csomó szupervámpír meg én. Huhh.
-Miért gyűlölitek egymást Will-lel?
Ezzel szemlátomást megleptem. Sápadt arcából kiolvashattam, hogy a válaszon gondolkodik.
-A vámpírok már régóta haragban állnak egyes...lényekkel.
-Kikkel?-kérdeztem kíváncsian.
-Vérfakasokkal...-suttogta Thomas.
-Nem semmi!-füttyentettem. -Tehát ők is léteznek.
Thomas megkönnyebbült, gondolom, a kiborulásomra számított. Hirtelen megmerevedtem.
-Ugye Will nem vérfarkas?
-Dehogy!-háborodott fel Thomas. -Még csak az kéne! Nem, Grant attól sokkal...
Megállítottam.
-Majd Will elmondja.
Éreztem, hogy az autó lelassul. Lassan, reménykedve néztem fel.
Nem kaptunk defektet és az üzemanyag se fogyott ki. Egy ház előtt álltunk... Thomasék háza előtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése