9. Roham

   Anyuék végül is megengedték, hogy hétvégén látogatókat fogadjak. Így szombat délelőtt Caroline jött át, délután pedig... Thomas.
   Caroline-nal nagyon jól megértettük egymást. Már igazi barátnőkké váltunk. Ugrattuk egymást, más számára lényegtelen dolgokon nevettünk, egyszerre állapítottunk meg dolgokat. Szerencsére közel is laknak hozzánk(a falu közepe felé, hurrá!), így megbeszéltük, hogy hétfőn délután együtt csináljuk nálunk a házit.
   Thomas-szal más volt a helyzet. Délután többnyire csak beszélgettünk, aztán kimentünk az udvarra. Megmutattam neki a kedvenc fámat, amire olyan könnyű felmásznom. Ezt nem tudom miért, de viccesnek találta. Hirtelen ötlettől vezérelve kihívtam a sínekhez. Minden jól ment, amíg fel nem támadt a szél.
   Thomas elfintorította az orrát, arcára döbbenet ült ki.
     -Még itt is?-mormogta halkan, de meghallottam.
     -Mi még itt is?-kérdeztem gyanakvóan. Rám nézett.
     -Te nem érzed?-mintha csodálkozott volna. Mély lélegzetet vettem.
     -A szomszéd töltött káposztát csinál-fintorítottam el az orrom. -És az utcában valaki nyársal. Finom illata van...
     -Mást nem érzel? Például... állatszagot?
Megráztam a fejem. A szalonna egyre jobban irritált. Éhes voltam. Nagyon éhes.
   Nem tudom, mi történt. Hirtelen felerősödtek a zajok és a szagok. Már nem annyira a szalonna vonzott. Hanem a sínen túli vetésben valami... egy pocok. Hihetetlen, de tisztán hallottam neszezését. A földhöz hajolva osonni kezdtem. A sín kavicsai meglepő módon egy hangot sem adtak ki. Egy hang zökkentett ki vadászatomból, ami elriasztotta a pockot.  
     -Mi a csodát művelsz már megint?
   Hátrafordultam. Ez az én birtokom. A mi kertünk vége. Itt én szoktam járkálni.És valaki betolakodott.
   Thomas ijedten és szörnyülködve nézett engem. Talán ez a pillantás vetett véget a rohamomnak, talán magától is elmúlt volna. Kiegyenesedtem és csodálkozva néztem a fiúra.
     -Mi volt ez?
     -Hát ezt inkább nekem kéne kérdeznem-dünnyögte Thomas. Kíváncsian néztem rá.
     -Mit csináltam?
     -Lekuporodtál, és egy pocok zajára figyeltél. Bizonyára a sínen túli mezőn szaladgált. Aztán felém fordultál, és nagyon dühösen néztél rám...
     -Bocsi, nem tudom, mi üthetett belém-hajtottam le a fejem. Elindultam befelé.
     -Szerintem menj haza-tártam szét sajnálkozva a kezem. -Valami nagyon nincs itt rendben. Egy hét alatt kétszer veszítem el a fejem... és mindig veled. Menj el, nem vagy velem biztonságban!-hátráltam. Thomas hirtelen felnevetett.
     -Dehogyisnem!
     -Miért is?
Thomas csillogó szemmel megragadta a kezem. Megpróbáltam elhúzódni tőle, de nem engedett.
     -Menjünk át a sínen a fák közé!
     -Nem-fontam karba a kezem. Nem!-azzal rohanni kezdtem befelé. Hiába, Thomas rögtön utolért. Elképesztően gyorsan futott. Megragadta a vállam és megállított. Miközben egymás szemébe néztünk, éreztem, hogy ismételten elgyengülök. A lábaim már nem tartottak olyan biztosan, mint előbb. Meginogtam. Nem lehet, hogy ilyen hatással legyen rám ez a srác!
   És mi van ha beleszerettem? Lehetetlen. Újra megvizsgáltam tökéletes arcának vonásait. Olyan gyönyörű volt... A szeme kissé sötétebbnek tűnt, mint múltkor, de bizonyára a napfény miatt látszott annak. Haja vörösesszőkén lengedezett a szellőben. Ismét az a gyengítő mámor járta át testemet. Nem bírtam magam tovább tartani, Thomas kinyújtott karjai közé zuhantam. Nem ájultam el, de közel jártam hozzá. Megpróbáltam felállni, de nem ment. Hülyén vihorászni kezdtem.
     -A lábam... a lábam, én...
Ezután vesztettem el az eszméletemet.

   A  kórházban tértem magamhoz. Egy kórházi ágyon feküdtem és infúziót kötöttek a karomba. Anyu aggódva szorongatta a szabad kezem. Nyöszörögtem és becsuktam a szemem.
     -Will...-a szám ki volt száradva. Megköszörültem a torkom. Ismét kinyitottam a szemem.
     -Szia, anya-mosolyogtam anyura. Gyengéden megszorította a kezem. Egy pohár vizet nyújtott felém. Hálásan ittam meg az egészet.
     -Köszi-sóhajtottam, és a másik oldalra fordítottam a fejem. Jól sejtettem, Thomas ott állt. Aggódva nézett rám.
     -Jól vagy?-a hangja is aggódó volt. Feljajdultam. A hangom már visszajött.
     -Éhen halok!
     -Kicsim, most nem ehetsz! Az infúziód és a doktorok...
     -Nem érdekel!-morogtam. -Éhes vagyok és enni akarok!
Thomas halkan nevetett. Ekkor nyílt az ajtó és belépett rajta, akit vártam, akinek eljövetelében titokban reménykedtem...Will.
     -Hallottam, hogy rosszul lettél-nézett rajtam végig. Nyilván rosszabbra számított. Hirtelen felnézett, egyenesen Thomasra és elfintorította az orrát. Ismét rám pillantott, mintha még a látványát se volna képes elviselni a másik fiúnak. Anyunak nagyon sürgős lett valami, ezért 10 percre(itt szigorúan rám nézett) kiment. Will rögtön közelebb lépett hozzám.
     -Hogy vagy?
     -Éhesen-fintorogtam, aztán felcsillant a szemem. -Van nálad kaja?
Will tétovázott.
     -Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne most...
     -Ha nem adsz, éhen halok-szakítottam félbe. -Mindenki megtagadja tőlem a kaját-néztem szomorúan új látogatómra. Will elhúzta a száját és átadott egy szelet csokit.
     -Ilyenkor nem lehet neked nemet mondani-sóhajtott.
     -Tudom-vigyorogtam, és jókorát haraptam a csokiból. Akkorát, hogy félrenyeltem. Thomas odaugrott és hátba vert. Kissé túl erősen, úgyhogy a szabad kezemmel leállítottam.
     -Ne, Thomas... -néztem rá. -Ne verd szét a hátam.
Thomas hátrahőkölt. A kezeire nézett, majd ökölbe szorítva leengedte őket.
     -Sajnálom-hangja alig volt több suttogásnál. Will kárörvendően és keserűen nevetett.
     -Látod? Már ennyivel is veszélyezteted az életét!-szólt rá gúnyosan. Thomas dühös és fojtott suttogással felelt.
     -Mert melletted teljes biztonságban van.
     -Én nem veszek el tőle-belőle-semmit. És nem...
     -Ebből elég!-sziszegte Thomas, és egy pillanatig azt hittem, összeverekszenek. De Thomas sarkon fordult és kiment. Will rámmosolygott.
     -Mintha most, hogy kiment, még melegebb is lenne-sóhajtott elégedetten. Zavartan meredtem rá.
     -Mi volt ez az előbbi célozgatás?
Will elkomorult.
     -Semmiség. Ne is törődj vele!-erőltetetten rámmosolygott és felállt. Kétségbeesetten utánanyúltam, de szisszenve kaptam vissza a kezem. Hülye infúzió.
     -Várj! Nem hagyhatsz itt...-kérleltem pánikba esve. -Ha elmész, nagyon rossz dolgokra fogok gondolni!
     -Hát pedig-mért végig Will-én most itt hagylak-azzal elsétált.